Érdem és kegyelet: a dadogó oratórium




Július 30-i premierjét a Salzburgi Ünnepi Játékok Esterházy Péter emlékének ajánlotta. Ekkor mutatták be ugyanis Eötvös Péter és Esterházy Péter első-utolsó közös oratóriumát, a Halleluja – Oratorium balbulumot.

 

„A Bécsi Filharmonikusok kértek fel – mondja Eötvös Péter – még 2008-ban, amikor Salzburgban vezényeltem egy Bartók-estet velük, hogy komponáljak egy oratóriumot. Ezen nagyon csodálkoztam, mert operákat már írtam, de oratóriumot még nem. Az én egyetlen kérésem az volt, hogy Esterházy Péter legyen a szövegíró, aki egyébként szintén nem írt még oratóriumot. A bécsiek ismerték Pétert és nagyon örültek az ötletnek.”

 

A cím persze kis magyarázatra szorul. A hallelujával, e héber szóösszetétellel („dicsérjétek Jahvét!”) többé-kevésbé rendben volnánk, az oratórium viszont mára legfeljebb a (pre)klasszikus és romantikus zenék élvezőinek mond valamit. Egy elbeszélő, vagyis recitatív sík és egy kórusokból és áriákból kombinált lírai kommentár-sík viszonyának feszültségei adják az oratóriumok zenei lényegét. Nos, Esterházy egy 1100 évvel ezelőtt élt bencés szerzetest választott oratóriuma központi elemének, a Prófétának, azt a Notker Balbulust – vagyis a „dadogó Notkert” –, aki a maga rendjén nevezetes irodalmi gyűjteményeket készített, himnikus verseket írt és zenével is foglalkozott. Kérdéses, valóban dadogott-e, nem inkább csak költészetének az isteni Magasság előtti méltatlanságát fejezte-e ki a dadogás önminősítésével, tény viszont, hogy a zenészek és a dadogók szentjeként tisztelték (de 1513-ban nem ezért avatták boldoggá). Eötvös oratóriumában a Prófétához még két szólista és kórus csatlakozik: egy jó kedélyű angyal (szoprán), aki a történésekre felülről tekint, aki lejött a földre és erősen élvezi a földi életet: iszik, dohányzik, olykor csúfszájú, és mindent kipróbál, amit a mennyek országában nem ildomos cselekedni. Bár alapjában mulatságos figura, ő teszi fel azokat a naiv kérdéseket, amelyekre a Prófétának válaszolnia kell. Ez a párbeszéd valósítja meg a „Zeitbildet”, amely leginkább a jövőkép lehetetlenségét, a dolgok végtelenig relativizálódását, az abszurddá váló élethelyzetek elúrhodását teszi félreérthetetlenné a hallgató előtt. Harmadik elemként az oratóriumokban kötelező, itt prózai szövegmondású narrátor segít a közönségnek az eseményeket jobban megérteni. A kórus a társadalmat képviseli, neki már csak a dicséret, az allelujázás feladata jutott. „Dicsérik a napot meg az Istent – mondja Eötvös –, de egyszer csak ezt mind kikérik maguknak, hogy tudnak ők mást is: gondolkozni. Amikor énekelnek, akkor énekelnek, amikor nem énekelnek, akkor nem szeretnének csak szakszervezeti tagok lenni.”

 

De vajon ki a próféta? Notker-e, akinek a közléseiben – a dadogás idővesztesége miatt – alkalmanként múlttá válik a jövő, vagy Esterházy maga, aki 2010-ben (ekkor írta a librettót!) azt mondja: kerítéseket építünk, meg a kerítések köré is kerítéseket építünk? És ezek nemcsak arra szolgálnak, hogy kívülről ne jöhessen be senki… Az aktualitást a fantázia világától, a jelek szerint legalábbis, csak egy hártyányi határfelület választja el. Vagy csak pár év… vagy pár nap. Vagy az ébrenlét és álom tisztázatlan mezsgyéje.

 

„Én csak akkor tudok elkezdeni zenélni – folytatja az interjúban Eötvös –, ha tudom, hogy mire zenélek. A teljes szövegből én választottam ki azt a részt, ami alkalmas volt arra, hogy zenévé váljon. Az eredeti szöveg negyvenoldalas volt – sokkal több jelenettel, kommentárral, jellegzetesen esterházys írásmódban –, ezt húztuk meg 12-re. Kb. három évig csiszolgattuk.”

 

De idézzük egy másik interjúból a „gyakorlati zenész” nézőpontját. Daniel Harding, az ősbemutató karmestere mondja: „A közös munka alatt végig iszonyúan zavarban voltam: Eötvös nagyszerű zeneszerző és karmester, ráadásként elbűvölő, segítőkész, alázatos ember. Érdekes ez: az Oratorium balbulum esztétikája és humora kicsit idegen a számunkra, ő azonban türelmesen bevezetett minket a darab világába. A zene tele van sötétséggel, ugyanakkor emberséggel is. Elmondhatatlanul sajnálom, hogy Esterházy Péter nem lehetett itt velünk.”

 

(Az új oratórium bemutatója a Salzburgi Ünnepi Játékok, a Wiener Konzerthaus és együttműködő partnere, a Wien Modern megrendelése alapján, az Ernst von Siemens Alapítvány, a MüPa, a WDR és az Acht Brücken / Musik für Köln, a Tonhalle-Gesellschaft Zürich és a Sydney-i Szimfonikus Zenekar támogatásával jött létre.)