Es Mal Pas




Bach Máté munkája

 
 

(részletek a regényből)

 
 

Amikor hazatérek, oda, ahol születtem, hogy újra felfedezzem a hat generáció hagyta nyomokat és jeleket, amikor közeledni kezdek ahhoz a vidékhez, az emlékek megelevenednek, az út vége felé az érzelmek felkavarodnak, megbolydulnak. A gondolataim nagyon élénkek, hol a múltba repülnek, hol előreszaladnak, a jövőt fürkészik. Talán azért, mert egyedül vagyok az autóban, és nem szólok senkihez. Magammal beszélgetek.

 

Amikor az útnak körülbelül még a negyede van hátra, felérek egy domb tetejére, ez egyfajta határ. Megnyílik előttem a kígyózó völgy, a szelíd ereszkedő. Első dolgom megkeresni a juhnyájat. Amint megpillantom ezt a meghitt, ismert képet, megváltozik a légzésem, előjön a lelkemnek az a része, ami mindig ott vár rám. Az a részem, amelyik soha nem akart innen elmenni.

 

Ez a kiegészülés, újra találkozom önmagammal, és folyóvá változom: nem nagyon széles, de lomha folyású és mély. Mintha már nem is kerekeken, hanem sodródva haladnék tovább. A partról, balról és jobbról, lassan hömpölyögnek felém a nyájak, pásztorok, aklok, a dombon hagyott szalmabálák – mintha mézbe forgatták volna őket – lágyan idegurulnak, a szénaboglyák sorra belecsúsznak a mederbe, gyerekkorillatuk van, közelebb lép néhány tarka tehén, idesompolyog egy kutya, felém száll egy fehér pillangó, vázában egy csokor mezei virág, az égből két sólyom lassítva ereszkedik lefelé. Együtt megyünk haza. Mire a házunk elé érünk, mind ragacsosak és édesek leszünk.

 

Nagyanyámtól nászajándékba két hálóinget kaptam. Hosszú ujjúak, kis csipkével, gombokkal, valami vastagabb anyagból, talán düftinből. Az egyik szalmasárga és virágmintás, a másiknak a színére már nem emlékszem, de az is virágos volt. Ezzel az ajándékkal fejezte ki a reményét, aggodalmát, bölcsességét. Azt akarta, hogy a hálószobában is rendben legyen minden. Azóta nem hordok pizsamát, sem hálóinget, anélkül alszom.

 

Amikor visszamegyek, az nem ugyanilyen. Más érzések tesznek próbára. Az első néhány kilométer a legnehezebb. Az otthontól való eltávolodás elnehezíti a fejet, a szívet, a lélegzetvételt, elhomályosítja a látást, zavarja az autóvezetést. Duplán látok és érzek. Tudom, hogy nincs mihez kezdenem, ha itt maradok, de azt is érzem, a szüleimnek sokkal nehezebb nélkülem. Mint egy vásári forgatagban a körhintán, amikor a hosszú láncra függesztett széken ülök, és minden örvénylik a szemem előtt és a fejemben. Száll a templomtorony, rajta a kék óra, a gólyák fészkükben a villanypóznán, a kicsi fenyves alja, ott nyugszik édesapám és a nagyszüleim, integetek nekik, száll a kántor a díszes orgonával, egy üres szekér, csak egy ló húzza, meggy­piros bársonnyal bevont szószék, libák a kapu előtt, egy 1264-es, festett templomi persely, egy elhagyatott udvar, egy kapu szép, kovácsolt kilinccsel, csipkefüggönyös ablak, sárga meg fehér kővirágok, egy ház kéménye és a felszálló füst, üresen álló, rozoga fapad, kis szász rezesbanda, egy kút, benne tükröződő arcommal. Az otthoni víz eleven.

 

Láttam, hogy a vásári körhintára felszállt a szűkölködés is, meg a magány és a nélkülözésekkel teli öregség, amit méltósággal viselnek, és a máshová költözött gyerekek, unokák utáni vágy. A kerék egyre gyorsabban emelkedett, távolodott, a hat nőgeneráció képe mind kisebbnek látszott, míg lassan eltűnt a Nagy Göncöl irányában.

 

*

 

Helmuttal hajnali négykor indultunk sízni, hátizsákosan a helyi kisvonattal. Az utolsó állomás, majd az utolsó buszmegálló után hosszú kaptató várt ránk, fel a menedékházig. A hátizsák, a síbakancs, a lécek, a vastag, friss hóréteg miatt lihegtünk.

 

Szitáló havazásban indultunk felfelé a téli barnulásra, forró teákra, a járatlan ösvények makulátlan havára készülve, a lelkünk meg lesiklásra várt, szelídebb pályákon. Az emelkedő fárasztóbb és sokkal unalmasabb volt, mint ahogy csomagoláskor elképzeltem. Nem tudom, hogy van ez, de a boldogság és a nagy öröm mindig másutt vár rád, mint ahol éppen megtalálni reméled. Odalesz minden lelkesedés, amikor jön a meredek kapaszkodó, a hideg csontig hatol, a szél szembe talál, amikor megtudod, nincs már hely a menedékházban. De úgy tettünk, mintha minden rendben lenne, Helmut mosolya mindent enyhített, már nem is éreztem a kellemetlenséget.

 

Nem emlékszem, hányan voltunk a nagy hálóteremben, mennyit síztünk, hány teát ittunk, mit ettünk. Most is csak a szikrázó fehérséget látom, az érintetlen, vattaszerű havat, amibe belevetettük magunkat. Csak a mi nyomaink voltak ott, senki nem jutott el a távoli fenyőkig. Az erdő csak nekünk zenélt.

 

Úgy határoztunk, visszafelé rövidebb úton ereszkedünk le, a túlsó hegyoldalon. Két másik sízővel együtt indultunk a völgy felé. Csak egy darabig bírtam tartani velük a lépést, aztán nagyon lemaradtam. Akkor eldöntöttem, még lassabban fogok csúszni, hogy lássam, halljam, érezzem az utat a semmibe.

 

Figyelmesen hallgattam az erdőt, és egyszer csak elkezdtem másnak látni. Tétova formák, elmosódott körvonalak, felsejlő és kihunyó fények. Előttem senki, mögöttem senki. Csak a sítalpak suhanását hallottam, amint felkunkorodó orrukkal lesiklottak. Elkábított ez a különös, soha nem látott szépség.

 

Mellettem megszólalt egy hegedű, majd a fúvóshangszerek. A fák alatt egy egész zenekar hömpölygött lefelé az érintetlen hóban. A cselló kicsit hátrább maradt, amerre a zenekar elhaladt, az ágak himbálóztak. Nem ismertem fel, mit játszanak. A hegedűk és a fúvósok minden hókristályt a szimfóniára hangoltak. A zongora meg-megemelkedett, a fenyőfák magasabb ágai megremegtek, s a lehulló hó mindezt ellenpontozta. Zenélt az egész erdő, aztán egy-egy kanyarban minden elnémult, mert a hangszerek szétszóródtak a fák között. Amikor ismét előjöttek, hirtelen újrarendeződtek, hogy együtt folytassuk a leereszkedést. Brahms 1. zongoraversenye, a Magyar táncok és más szimfóniák futamai hangzottak fel.

 

Úgy síztem ott, mintha lebegnék, közben élesedett a hideg, és leszállt a sötétség, de ez mind nem számított. Mintha arra vágytam volna, hogy soha ne szakadjon félbe a zene, ne érjen véget az út. Karácsonyfadísszé váltam általuk, mely azóta is ott lóg egy fenyő ágán, és hallgatja az erdő zenéjét. Álmodik.

 

Hirtelen négy farkas tűnt fel jobboldalt, nem messze tőlem. A rémülettől jéggé dermedtem, és hirtelen bántam, hogy nem fagytam meg előbb. A nyughatatlan zene is lefelé sodródott. Álom és valóság között lebegtem. A térdem összecsuklott, elestem, fékezhetetlenül gurultam lefelé, a hátizsák minden újabb bukfencnél a tarkómhoz csapódott. Felálltam, a sílécek meg csak vittek, mintha valami titkos utat tudnának. Már nem mertem jobbra fordulni, csak előre néztem. Nem láttam tisztán az utat, nem volt hová elbújnom, a kiéhezett vadak felé haladtam, sehová nem lehetett behúzódni előlük.

 

Abban a pillanatban meghallottam magam mellett Helmut hangját. Nyugodtan, mosolyogva várt, mintha sehol nem látna veszélyt. Az én szerencsétlen farkasaim csak kivágott fák összefagyott rönkjei voltak. Az egyedüllét és az ijedtség rémálma az ő ölelésében ért véget, nem a farkasok fogai között.

 

Egyedül éreztem magam. Útközben valahol elveszítettem Brahmsot.

 

Éjszaka volt, a szívem egyre lassabban dobogott, a sötétség megelevenedett, maga is lüktetett, aztán a föld alól is hallani lehetett a szívverést. Mint az anyaméhben, egy egész világ volt odalent. Valahonnan előbukkant egy szarvas, csillámló aganccsal, mély, jóságos, ragyogó tekintettel. Éreztem a szuszogását, megérintett, és egyszerre csak az ő tekintetén keresztül kezdtem látni mindent, így mutatta az utat. Elvezetett oda, ahol az érintetlen vízből ittam. Elmúlt a szomjam, éreztem, egy sodrás lassan eltölt mindennel, amiben valaha is hiányt szenvedtem. Inni fogom ezt a vizet, soha nem hagyom abba. Egyre emelkedik bennem a víz szintje, feltöltődtem, elborítottam önmagam. Kiteljesedtem.

 

Aznap reggel alig bírtam felébredni, nem tudtam magamhoz térni, szinte teljes tehetetlenségbe süppedtem, nem bírtam gondolkodni, sem megmozdulni. A testem kívül-belül csupasz volt, elhagyatott, nem sikerült visszahívni a lelkemet onnan, ahová éjszaka elszökött. Azon zsémbelődtem, hogy képtelen vagyok visszahozni magamba az életet.

Pedig muszáj volt összeszednem magam, mert egy reggeli tévéműsorba voltam hivatalos, hogy a kiadó újdonságairól, a legfrissebb könyvekről beszéljek. Annyira szeretném újra megnézni az akkori adást. Hogy lehet úgy beszélni, hogy nincsenek szavaid, csak kusza gondolatok, s még mosolyogni sem tudsz.

 

Délben rövid telefonhívás: értesítettek, hogy Helmutot, plátói szerelmemet motorbicikli-baleset érte, hat órán át szenvedett, és azután meghalt. Azzal a motorbiciklivel történt, amiről együtt láttuk Heidelberget.

 

Felháborított, dühített, hogy így cserbenhagyott. Nem hagyhat itt, ilyen árván, hánytorgattam fel neki, aztán sírtam, és bűntudatot éreztem. Kicsit később virágüzletbe telefonáltam, kértem, hogy tegyenek egy nagy csokor fehér rózsát, meg egy szál vöröset az útra, arra a helyre, ahol az életének nem adták meg az elsőbbséget.

 

Aztán hosszú ideig láttam őt álmomban, néha a kerti rózsák illatává vált, néha páros csillagként ragyogtunk az égen. De miután egyszer elmeséltem, az álmok hirtelen megszűntek. Csak a boldogság emléke maradt meg minden ébredéskor, ha álmomban találkoztunk.

 

Amint a bíró felemeli a kezét és belefúj a sípba, a meccs elkezdődik, nincs több kifogás, halogatás, rosszullét. Akkor és ott kell megmutatni, mire vagy képes, akár tele a lelátó, akár egy lélek sincs ott, akár van tétje a meccsnek, akár nincs, akár esik, akár rekkenő a hőség. Minden erődre és tudásodra szükséged van, mindenre, amit felhalmoztál, az ambícióra, az összpontosításra és az alaposan edzett testre. Beleveted magad az arénába, ahogy a színész kilép a színpadra, és játszol.

 

Amikor a labda repül, és megfeszül a háló, amikor pontot szerzel, amikor remekül játszol, a váratlanul kirobbanó ünnep, az örömöd és a lelátó ujjongása semmihez sem fogható jutalmat ad.

 

Azután már senkivel sem jártam kóborolni. Az esőcseppek, a vizenyős hópelyhek többé nem futottak végig az arcomon, sem a motorosdzsekin. Rosszul végződött.

 

Az erdő egy évben csak egyszer zenél, de a két síző, akit vár, már nem tér vissza a következő koncertre. Brahms Rekviemjének részletei hangzanak fel, meg egy karácsonyi ének.

 

*

 

Ittatok valaha vizet egyenesen a kút káváján álló vederből? Gyerekkoromban gyakran megtettem. Szerettem vizet húzni a nagyszüleim kútjából. Hagytam, hogy a veder hirtelen lehúzza a láncot, és vártam, hogy a vízhez csapódjon; máskor lassan tekertem le, a lehető leglágyabban akartam a víz felszínéhez érinteni, hogy minél kevésbé kavarodjon fel, mintha meg akarnám lepni a mélységet. Füleltem a zajokra, a visszhangra, a csendre, aztán lehajoltam, hogy lássam, ahogy megtelik a veder, gyűrűznek a hullámok. Amikor a veder megtelt és elmerült, olyankor lentről, a sötét és hűvös mélységből jelt kaptam. A vízzel együtt valami mást is felhúztam. Örömet, erőt, az ismeretlen titkát. Otthagytam őket a kút káváján, megvártam, hogy csillapodjék a víz örvénylése, nyugtalansága, föléje hajoltam, és hirtelen nagyon közelről láttam magamat. A tükörképem a kerek fémkeretben mozgott, elmosódott, aztán ha nem háborgattam, kisimult. Titokzatos formák, idegen vonások jelentek meg az arcomon, nem tudtam, ki vagyok, honnan jön a szemem színe, a tekintet ereje, a mosoly szépsége, a lelkiállapot, és merre tartanak mindezek.

 

A valóságos világ eltűnt körülöttem, odaát találtam magam, szabadon, zabolátlanul, tele izgalommal és szilaj kíváncsisággal, hogy mi lakozik a mélységben, énbennem, mi van az eleven tükrön túl. Ha a víz felszínéhez közeledtem, és megérintettem az orrommal, majd a számmal, a gondolataim elszálltak valamerre. A hullámok egy kérlelhetetlen sors vonalaivá váltak, rajtam meg keserűséggel vegyülő döbbenet lett úrrá.

 

Arccal a veder fölé hajolva önkéntelen meditációimban furcsa világokat és érzéseket fedeztem fel, kristálytiszta hangot, hűvös gondolatokat a tűző napon. Éreztem a víz életét, mely erős, szinte vakító fénysugárként fürdött benne. A vederben benne volt az idő múlása, a pillanat szépsége, a remény, a szenvedélyes vagy unalmas élet, a gyereksírás kétségbeesettsége, a naiv szerelem, az almavirág egyenként lehullott szirmai. Lehulló szirom is voltam egyszer. Minden veder víz egy ember élete. Próbáltam belelátni életem vedrébe.

 

Miközben lassan ittam, magamat is felszívtam. A kis, finom kortyok őrizték az első spontán elmélkedések ízét.

 

Aztán elszaladtam. A másik irányba. Mintha visszatértem volna. Széles mosollyal, szám sarkában kis titokzatossággal, a bennem lappangó szépséggel szöszmötölni kezdtem az udvaron, bármit. Úgy éreztem magam, mintha elkéstem volna, miután sokáig időztem a valóságon túl. De gondosan megőriztem mindazt, amit cseppről cseppre összegyűjtöttem a csakis általam ismert vidékeken.

 

Valamit megjövendöltek nekem. A veder tóvá változhat, a tó óceánná. Nem tudtam, hogy vannak szerelmes és szerelem nélküli óceánok.

 

Ma éjjel a mélyben, a vizek alatt szentélyt építettem fényből és néhány csillagból (tudod, melyekből). Ragyogó falain lepergettem az életünket, a képsorokat attól kezdve, hogy minden megváltozott. Mióta kitörölted belőlem a kísértő emlékeket, mióta leszakítottad rólam a szorító köröket, mióta leromboltál minden falat, amelyet nagy hozzáértéssel magam köré emeltem. Láttam, ahogy szétrobban minden, omlanak a téglák, elgurulnak a csavarok, szegek, szétesnek a kalitkák, amelyekből nem tudtam kirepülni, a gátak, amelyek az élettől elválasztottak. Ahogy égek, sírok, dühöngök, megrekedek. Aztán látom és érzem, ahogy felszabadulok, újjászületek, sugárzom. Ahogy kilépek. Ahogy visszahívtál, amikor szükséged volt rám.

 

Akkor a szentély bejáratához léptem, és hívtalak.

 

Soha nem jöttél.

 

Valahonnan erőt kell gyűjtened, bátorságot merítened az élet szabad beutazásához, ahhoz, hogy a neked megfelelő úti célokat megtaláld. El kell indulnod szűk utcácskádból, a szülőház udvarának biztonságából. Ki kell lépned gondolataid rabságából, utazni kell, megismerni. A világot, az embereket, a lelkiismeret-furdalást, az ihletet, a szenvedést, a kételyt, önmagadat.

 

Azután megismered a helyet is, ahol megállhatsz, ahol élni fogsz. Ahol majd mindent kibírsz, a napok végtelen szürkeségét és a rutint, az igazságtalanságot és a feszültséget, az erkölcsi fölényt vagy a tiszteletlenséget, az ingerültséget és növekvő nyugtalanságra a gyógyírkeresést, mindig újabb és újabb dolgokat. Tudni fogod, hol tanulunk meg szeretni, megbocsátani és együttérezni, megbízni másokban, megcsodálni a fákat, a kezek gyengédségét, az embereket, a köveket, a hegyeket, az egyszerűséget. Megtanuljuk a szavak erejét, a szerénységet, a magányt. Azt, ahogyan végighaladunk az életen.

 

A víz magával visz, egyensúlyt, nyugalmat, mélységet ad. Csak uralnod kell, fel kell jegyezned a kívánságait, hosszasan szemlélned és néha meghallgatnod őt.

 

Ő mindent visszatükröz, még a napfogyatkozások szépségét is.

 

A víz és az ég csillapítja az aggodalmakat.

 

*

 

Lakásunk és a kiadó székhelye ugyanabban a házban, ugyanazon szám alatt volt, s mi jogos tulajdonosai voltunk. Ma Kuvait nagykövetsége található ott. A házat néhány évvel ezelőtt, három nap és három éjszaka alatt megszállta, majd lefoglalta az ingatlanmaffia. Érdekek, váltságdíjak, kapzsiság, egymásnak falazó hivatalosságok és segítőik, alvilági figurák, törvényszegések, a 2. számú rendőrőrs, újságírók és a napilapok, ügyvédek, biztonsági őrök. A felbérelt verőemberek három nap és három éjjel sorakoztak a bejáratnál, az udvarunkon, a házunkban, gonosz láncot alkotva, hogy semmikhez se férhessünk hozzá. Otthon sem voltunk, amikor az egész elkezdődött.

 

Az utcán találtuk magunkat. Egy biztonsági cég berendezkedett az udvaron, s mint aki jól végezte dolgát, bezárta a kapukat, nekünk pedig hirtelen nem volt már házunk. Ilyen egyszerű. Mindenünk odalett: bútorok, irodahelyiségek, állatok, számítógépek, útlevelek, gyógyszerek, az életünk, a kéziratok, az archívum, a pecsétek. Se magánéletünk, se munkánk nem volt már miénk. Mindent kidobtak az utcára, pontosabban a városszéli híd lábához. Nem túl nagy dobozokban.

 

Megmenekült a kandúr, mert elbújt valahová, és pár nap múlva a járdáról szedtem össze. Megörültünk egymásnak, pedig a szagára is allergiás voltam. Most 19 éves.

 

Megpróbálhattam volna felvenni a harcot az alvilággal. Egy ideig talán mellém álltak volna a bátrabb írók, a barátaink, még egy-két miniszter is. Vagy választhattam azt is, hogy mindent elfelejtek. Egyfajta amnéziát erőltetek magamra, amitől kitörlődik a fájdalom, nem hagyom belém költözni a szenvedést, csak a kiadót mentem meg. Azt kimenekíthetjük a fosztogatók útjából, ha meghagyjuk nekik, amit akarnak: az épületet. Velünk személy szerint nem volt semmi bajuk.

 

Az utcán, a ház előtt rostokoltam három nap és két éjszaka. Az autót a mellékutcában hagytam, utolsó éjjel beültem, padlóig nyomtam a gázt, elindultam cél nélkül, se biztonsági öv, se közlekedési szabályok – Bukarest szélén, egy hídon kötöttem ki, elkezdtem üvölteni, zokogni, toporzékolni. És felejteni.

 

Elfelejtettem.

 

Álmos vagyok, fázom, valaki vegyen ölbe. Azt akarom, hogy minden rendbe jöjjön.

 

Nem a józan eszem veszítettem el, csak a házam és a javaim. Meg a reményt, hogy a gyermekem majd normális országban élhet, hogy demokrácia lesz, az igazságosság és a törvényesség reményét, az intézmények, a politikusok iráni bizalmat. Érettebbé váltam, B-vel együtt, akinek megadathatott volna egy jobb világ reménye. Zöld szemünk egy árnyalattal sötétebbre szomorodott, de folytattuk a jó könyvek kiadását a királyi családról, a szabad piacról, a demokráciák történetéről, a művészetekről; érdekes naplójegyzeteket, szép gyerekkönyveket, albumokat is kiadtunk, hogy el ne felejtsük, mily fontos a szépség.

 

A könyveket nem vehetik el.

 

Sok-sok dobozba raktak mindent, és autóval a híd alá vitték. Az egyikben a feketerigó hajnalhasadáskor zendülő éneke szólt (a hídnál hallottam ezt először), a másik a földszinti szerkesztőség kellemes fényét és vidám hangulatát rejtette, amikor bejött Răzvan Petrescu, megint másik a teázásokat Adrian Cioroianuval, meg a nyírfát, amit mi ültettünk, hogy B-vel együtt növekedjék, egy másik doboz vitte a ház arisztokratikus hangulatát, és a magas sarkú cipőm késő esti kopogását a lépcsőn felfelé, végig a hosszú folyosón, dobozokban távozott 2000-es csendes szilveszterünk az ezredfordulós havazással, meg a Kulcskönyvek sorozat sikere, Esterházy Péter véleménye a focivilágbajnokságról és a román írókról, dobozokban cipelték el Kolakowski nyomdai levonatait, és a marxizmus összeomlását, meg a whiskyt Tismăneanu pohara alján, és az asztalkát, amire a lábamat támasztottam.

 

Én is becsomagoltam a házat: magas, fehér dobozba, vörös szalagból szép masnit kötöttem rá, és elajándékoztam.

 

Vannak utazások, amelyek az olajfák lombja alatt megbékélésre, bölcsességre, megbocsátásra, jóindulatra, elengedésre késztetnek. Más utak bűvkörükbe vonnak, mint a varázslat, teljes boldogságot ígérnek, vízen úszó reggeliket, hajóutat a kék lagúnákba. Ezt Costa Ricából tudom.

 

 

 

ANDRÁS ORSOLYA fordítása

 

 

 

 

Máté Irén Segesváron született, pályafutását kézilabdázóként kezdte, majd Bukarestbe költözött, és az Akadémia Matematikai Intézetében dolgozott. 1998-ban megalapította a Curtea Veche Kiadót, amely a romániai könyvpiac legfontosabb kiadói közé tartozik. 2014-ben létrehozta a Curtea Veche Alapítványt, amelynek célja, hogy a gyerekekkel megszerettesse az olvasást. Az Es Mal Pas 2018-ban megjelent, első kötete, amelyben visszaemlékezéseiről, családja hat generációjáról ír.