Európa hullámai (részlet)




Birtalan Zsolt munkája.

 

Kevin Kovax vagyok, űrkertész.

 

Hogy miben különbözik az űrkertész a többitől? Semmiben igazán, csak jobban hangzik, amúgy ugyanúgy túrom a földet, ahogy az őseim tették, csak éppen nem a Földön. Kisebb a Nap, nagyobb a Jupiter, kicsit savanykásabb a levegő és zöldebb az ég (legalábbis a szüleim szerint), de a kapa nyele továbbra is nehéz, a termés ritkán nagy, de gyakran kevés, és persze, továbbra is korábban kelsz, mint bárki más a környéken.

 

A szüleim szerint talán a legjobban a napfelkelték és a naplementék hiányoztak nekik a Földről. Az Európa egén csak néha tűnt fel központi csillagunk, és akkor sem fényesen kitöltve a horizontot, hanem apró fényfoltként az ég sötét részén. Azt viszont ők sem tagadták, hogy amikor először meglátták a Jupiter lenyűgöző félgömbjét az Európa egén, akkor nekik is elállt a szavuk. Azt mondják, még legalább egy hétig nem győzték csodálni az eléjük táruló látványt, a Jupiter foltjainak ritmusos változásait. Azután viszont szépen lassan kezdtek telítődni a folyamatos, harsány színorgiával, szemük a parasztiasan egyszerű, fehérlő holdat, és a csak időnként kreatívan színjátszó Napot szokta meg az égen, és ezzel nem voltak egyedül.

 

Állítólag az első telepeseknél három hét után jelentkeztek először a Jupiter-fóbia jelei. A reszkető és karikás szemű, jobbára kialvatlan európaiak elárasztották a gyengélkedőket, mígnem a munkavezetők rá nem jöttek, hogy egymást váltva be lehet osztani mindenkit a kinti munkára (mikor mire volt éppen szükség, építőrobot-javításra vagy kalibrálásra, az egyéb mechanikai eszközök karbantartására, vagy, amikor éppen semmi igazán sürgős nem akadt, a terep feltérképezésére), úgy nem fekszi meg tartósan az európaiak gyomrát a túl sok Jupiter.

 

Egy ideig állítólag féltek a fejesek attól, hogy hosszútávon tarthatatlan lesz a Jupiter-fóbia, köznevén a Jufóbia, de mint utóbb kiderült, ez a félelem alaptalannak bizonyult. Egy idő után minden telepes szervezete alkalmazkodott az új hazája körülményeihez. Két évtizeddel Xu Ven Gar után már senki sem produkált észrevehető tüneteket az európaiak közül. Amennyire tudni lehetett, a Marson és a Ganymedesen felhúzott telepeken is hasonlóak voltak az eredmények, ami újfent bizonyította azt a közhelyszámba menő kijelentést, hogy az ember egy lenyűgözően alkalmazkodó lény.

 

Az akklimatizálódást elősegítendő már a kolonizáló program legelején eldöntötték, hogy függetlenül az adott égitest elhelyezkedésétől, forgási sebességétől, minden telepen a földi idő marad a standard, vagyis továbbra is 24 órás napokban (és nyolcórás munkaidőben) fogják beosztani az idejüket a telepesek. Mesterségesen előállított fényviszonyokkal pedig még az alkonyi vagy déli körülményeket is viszonylag élethűen utánozni tudták benti körülmények között. Minden lakófülkében álablakok voltak felszerelve, a zsalugátereken pedig olyan hívogatóan tudott be­süt­ni a megfelelő színhőmérsékletűre beállította reflektor, hogy bárki megesküdött volna, a fal túloldalán verőfényes nyár van éppen.

 

Ilyen körülmények között az ember szinte észre sem vette, hogy egy európai év szinte tizenkét földinek felelt meg, ­Enrom lakóit már nem befolyásolta a napi tevékenységük során, hogy a hold, illetve az óriásbolygó, amelyet kísért éppen, hol tartottak a Nap körüli elliptikus pályájukon. A többi teleppel való kommunikációt persze nehézkessé tette, de pár év után amúgy is ritkultak a kapcsolatfelvételek, az idő múlásával egyre kevésbé izgatta egyik telep lakóit a másik két telepen élők mindennapi élete.

 

No de, hogy is kerültek a szüleim az Európára?

 

A nagyszüleim még a Földön tolták az ekét, egyik ágon legalábbis, a másikon nagyapám a NASA-nál volt vezető beosztású tiszt, anyám végül az egyik utolsó, Földről indult űrhajón szöktette el apámat, akit másképp otthonmaradásra köteleztek volna, hogy művelje ősei földjét, ameddig még lehetett, talán egy-két generáció, és az összes háztáji növény- és állatfaj amúgy is kipusztul, azt már igazán megvárhatná az indulással.

 

Apám nem várt, és anyámmal hamarosan az Európán találták magukat, az egyik alig húszéves telepkezdeményen, ahol még alig indult be az élet, hiszen alig múlt pár hónapja, hogy élhető körülmények voltak a holdon. Kerek két évtizedbe telt, amíg a geoformáló és atmoszférageneráló generátorok bizonyos növényfajok által elviselhető légkört teremtettek az Európa felszínén, és még egy ennyi időnek kellett eltelnie, amíg anyám és apám először vehettek mély levegőt új égitest-élőhelyük egyik mezején, negyvenkét évvel azután, hogy egy ember, egészen pontosan egy férfi, kínai, Xu Ven Gar, először az Európa földjére tette a lábát.

 

A szüleim tehát húsz évet éltek az európai bunkerekben, ahogy az első telepesek kedvesen elnevezték a hold felszínén kialakított, lég- és vízhatlan átlátszó alumíniumból felépített épületegyüttest. Ez az egymáshoz csatlakozó „buborékokból” kialakított, építőrobotok által kéthetente tízes sebességgel, folyamatosan bővülő monstrum az egykori leszállóhelyen kezdődött, a 000000000001-es sorszámmal ellátott buborékbunkerben, és mostanra ötezer kilométer hosszan kígyózott az Európa felszínén, a későbbi telepesek tanúsága szerint az űrből is láthatóan.

 

A telepesek első generációja Xu Ven után két évvel érkezett az addigra már a kínai űrhajós által otthagyott robotok által felhúzott kígyóvárosba, a 000000000023-as buboréktól egészen a 000000000789-esig kialakítva az első európai települést, Enromot. A nevet természetesen egy mindenféle nemzetiségből összeválogatott kuratórium adta, hosszas tárgyalások és egyezkedések után. Először a New Rome-ót terjesztették fel a csoport angolul értő, többségben lévő tagjai, aztán szinte betűnként haladva sikerült a kuratóriumnak egyhangú döntést hoznia a név kapcsán, végül alig három héttel a sikeres érkezést követően az Enrom nevet lézerrel egy-egy fémtáblára gravírozva az európai kígyóváros még a Földön előre kinevezett polgármestere büszkén kifüggeszthette a 000000000023-as és 000000000789-es alumíniumbuborék oldalaira.

 

A szüleim a 456-os bunkerben kaptak szállást, egy másik párral közösen (a tiszteken és a választott helyi képviselőkön kívül mindenkit kétemeletes ággyal ellátott bunkerbe helyeztek el, úgy számoltak a földi tudósok, hogy fejenként tíz négyzetméter saját terület teljesen elég egy embernek arra a röpke húsz évre, amíg a felszín egy része legalább lakható nem lesz), ők sosem voltak hajlandóak kimondani az alumínium és műanyag otthonukra a hivatalos nevet, vagyis a 000000000456-ot, ahogy az előírás szólt, lerövidítették, és maguk között egyszerűen csak négyöthatnak nevezték. Otthonnak azért mégsem lehetett.

 

Néha azt mondják, kicsit meg is szerették a helyet, és a végére egészen fájdalmas volt az elválás, amit csak tetézett a húsz év bunkeralvás utáni első éjszakákon rájuk törő, iszonyatos agorafóbia. Ahogy a legtöbben, egy idő után ők is hozzászoktak a nyitottsághoz, az egyelőre terméketlen, de sokat ígérő mezőkhöz és dombokhoz. A Jupiterrel más a helyzet, anyám még mindig ösztönösen behúzza a nyakát, valahányszor az égre kell pillantania.

 

A bezártság húsz évét csak néha szakította meg a mindenki számára opcionálisan elérhető, ugyanakkor négy hónapos rotációban engedélyezett, csoportos Európa-séta. Ennek során olyan tapasztalt űrhajósok által előre (amiről kevesen tudtak, hogy teljesen fölöslegesen) kitaposott és biztonságosnak ítélt túraösvényeken sétálhattak ötven másik telepespárral egy teljes délelőttnyi időt.

 

A szüleim a legtöbb ilyen alkalommal az egyik közeli, magasabb jégdombot vették célba, erre a túrára ugyanis nagyon kevés telepes vállalkozott, nem sokan akarták megerőltető mászással és tempóval tölteni azt a néhány órát, amikor a szkafander üvegén kívül semmi nem volt a fejük felett, és nem zúgott a fülükbe az oxigéngenerátor, bárhová is mentek. És persze, a látvány sem volt utolsó. Apámat a tizennegyedik ilyen túrán kezdte el először igazán zavarni a táj kietlensége.

 

Addig minden alkalommal megelégedett az égen elé táruló látvánnyal, az Európa keringésével folyamatosan változó gyönyörűségével, azon a délelőttön azonban már zavarta, hogy a jég- és hóborította felszínen egy darab kiszáradt fa, de még egy eldobott sörösdoboz sem volt, sem vegetáció, flóra és fauna vagy bármiféle egyéb szín, mint a fehér és kék némely árnyalata. Anyámmal elhatározták, hogy a tizenharmadik túrára kicsempésznek magukkal amit csak tudnak, minden olyan tárgyat, amit nem hiányolt már egyikük sem, és benépesítik vele a saját kis európai dombtetejét.

 

A széltelen, élőlények nélküli tájon elhelyezett tárgyaik (egy plüssmackó, egy nyaklánc…) ott várták őket hűségesen, ahol hagyták őket, arcot adtak az élettelen tájnak. Azt mondja apám, így sokkal könnyebb volt megvárni azt az időt, amikor végre nem bunkerekbe bezárva kell majd élniük. Anyámnak mindenképpen nehezebben ment a beilleszkedés, eredeti foglalkozása történész volt, ezért nem igazán tudta elképzelni, mivel fogja tölteni a napjait most, hogy nem volt semmilyen történelme a földnek, ahol lakott. Végül oktatónak állt be, gyakorlatilag kényszerből, mivel Enrom minden tagjának dolgoznia kellett valamit a telepen, gyerekek híján telepestársait oktatta mindenfélére. Történelemmel is igyekezett tömni a friss enromiak fejét, de egy idő után kerek-perec eltiltották ettől, mondván, hogy a Földön is a legtöbb konfliktust a görcsös történelemhez ragaszkodás okozta, ne hintsük el valami károsnak a magjait ezen a szép, szűz égitesten is.

 

Mindeközben egy másik európai projekt is elindult, de erről már jóval kevesebben tudtak az enromiak közül. A hivatalos verzió ugyanis az volt, hogy a legelső, Xu Ven utáni Európára leszállt, speciális űrhajó a holdat borító, kilométeres vastagságú jégrétegbe kezdett el egy méretes mesterséges krátert olvasztani, az olvadási folyamat során létrejövő cseppfolyós vízből pedig az összetett berendezés elkezdheti majd kinyerni az oxigént, amit majd a későbbi telepesek belélegeznek, amikor lejár az atmoszférageneráló húszéves program.

 

Ez így mind igaz is volt, csak épp azt nem tudta a legtöbb telepes, hogy nem sokkal azelőtt, hogy véglegesen lezárták volna az Enrom határát jelző 000000000023-as buborékbunkert (mondván, az azelőtti bunkerekre csak a leszálláshoz volt szükség, és annyi kényes, életfenntartó berendezés volt ezen a részen tárolva, hogy nem volt ajánlatos belépni ide senkinek, nehogy kockáztassa az összes telepes életét), egy kis csapat indult útnak a kráter jégből formázott, az Európa óceánjába vágott lyukhoz vezető ösvényén, a többi európaitól eltérően egyáltalán nem letelepedési szándékkal.

 

Erről a kis csapatról azonban mindössze ketten tudtak induláskor, amire én megszületettem, már csak egyetlen ember volt életben az egész holdon, aki tudta, hogy valójában nem tragikus baleset végzett a négytagú kompániával, amikor egy veszélyes részre tévedtek a felszínt borító jégen, és nem tartván be a megfelelő óvintézkedéseket és hivatalos előírásokat, negyvenhárom másodperc leforgása alatt megfulladtak, illetve megfagytak egyszerre.

 

A kevesek által tudott igazság az volt, hogy a csapat, élén a valaha volt legkiválóbb űrhajóstiszttel azért indult útnak, hogy választ találjanak arra a kérdésre, amely azóta foglalkoztatta a földieket, hogy először tudomást szereztek az európai óceán létezéséről: volt-e élet a vízben? A legelső, az abszolút zérótól a tízezer Kelvin fokig minden hőhatást kibíró robotok által elvégzett vizsgálatok nem bizonyultak túlzottan információgazdagnak, ugyanis mindössze néhány perccel a vízbe merülés után abbahagyták mindenféle jel küldését. A jégbe vágott hatalmas kráter lábánál, az óceán és a megszilárdult víz találkozásánál maradt szonda ki tudta venni a két, vízben lebegő robot körvonalait.