„ez én vagy és az is én vagyok”




 

Ma már divatjamúlttá vált a kritikusi lelkesedés egy verseskötet kézbe vételekor, és az sem szokás, mint hajdan, hogy egy mű ismertetője felszólítaná társait, emelnék meg kalapjukat egy költői teljesítmény előtt. Csak e módi kiveszésének tulajdoníthatom, hogy a kritika eddig nemigen jeleskedett a könyv megjelenésekor. Pedig önmagával a címmel, e blaszfémikus-meghökkentő kötetnévadással feltűnést keltő, a négy ciklusra osztott versgyűjtemény közreadásával történt egy olyan jelentékeny, az ifjabb magyar lírát egyéni hanggal gazdagító esemény, amely megfontolásra késztethet: miféle hagyomány-(re)-konstrukcióban érdekelt Varga László Edgár, a közéleti költészetet miként újítja meg nem szűnő understatement hanghordozásával, hogyan pátosztalanít s töprengtet el személyes sorsának egyetemesítő gesztusaival, mennyire nem elégszik meg a szinte kötelezőnek hitt ironizáló modorral való eljátszással, és feszíti szét e kereteket, a groteszk felé irányítván az olvasói figyelmet; egyáltalában: miként tervezi viszonyát az akár elődökként elgondolt költészetekkel; magyar és világirodalmi – megszokott és kevésbé megszokott – példákkal; amelyek kifordítása, átírása, kiemelése kontextusukból egy új kontextus alapszövegeiként működtethetők. Az igen alapos elemzést igénylő, mert a maga módján szubverzív költői hangvétel egyelőre még nem keltette azt a feltűnést, amelyet megérdemelne.

 

A cím blaszfémiája csupán jelzés, a ma összetört a mindenség pohara c. versben ekként olvasható: „Bejárónőm (isten)”: egy szekularizált világ viszonyrendszerének aktánsai töltik be a teret. A közeli-kisszerű a távolabbi valamivel nagyobb szabásúval együtt alkotja egy szó szerint és általánosítva érthető rumli közegét, a kicsinyítés akarása éppen úgy áthatja a ciklust, mint éppen e kicsinyítéstől szabadulni akaró, ám a köznyelvi fordulatoktól szabadulni nemigen tudó „depoétizált poézis”. Melyet szójátékok éppen úgy tarkítanak („a galiba a madarak osztályába tartozik (…) a bajcsőrűek családjába”), mint az Örkényhez fűződő „kelet-európai” groteszk mondatformálásának szabad imitálása: a kételkedés az/ egy igazság bizonyosságában, mint a történelmi kétely okozta bizonytalanság („/vak századok miket egy világtalan vezet/”). A kötet világszínpadán a csalódottak, az esélyt tévesztettek, a költészet hagyományaival élni képtelenek, az olcsó honfibúval jellemezhetők ágálnak, úgy-ahogy; aki szemléli őket, a versek éber beszélője, az ön- és a világszemléletet egyaránt idézőjelbe teszi. Annak tudatában, hogy hiába idézi ide/meg azt, ami hitelesnek tekinthető, belevész a reménytelennek tetszőbe: „csak üldögélni jó és nézni ezt a semmit/ (esőnek hívják a lexikon szerint) / így telik el minden – egy hosszú-hosszú szép snitt/ egy jancsó miklós filmből – s a rendező legyint”. A csupa kisbetűs írás mintha nivellálna, a groteszk előadásból, a néha túlfuttatott csattanókból mégis felderíthető, miféle prioritások határozzák meg a kötetben elrejtett világnézetet; s itt utalni lehet azokra a költőkre, akik akár hivatkozásképpen, akár egy utópisztikus költői világ pozitív példájaként, akár ellensúlyként viszonylag sűrűn felbukkannak a versekben, kétszer lapozhatunk rá az évfordulós Arany Jánosra, aki már csak Arany Jánosnak ír köszöntőt, több ízben Shakespeare-re, majd József Attilára, akinek ürügyén nemcsak megkerüli az oly sokszor, különféleképpen utánzott Születésnapomra versét, hanem részint megelégszik a vers csattanójának újra-felhasználásával, részint ez újra-felhasználással határolja el versét azokétól, akik belépnek az előd poéta kimunkálta versformába. Az elidegenítésnek ez a módja a saját költői világ demarkációs vonalainak határozott meghúzása, nem kevésbé határozott költészet-(ön)-értelmezés, szuverén kitágítása a költészeti mezőnek. A lista részt kér a magyar irodalom nevezetes főnévi igeneves verstörténéseiből (Adytól József Attiláig), önéletrajzi (?) utalásokkal, életmódbeli számvetésekkel, talán azzal is, hogy immár kész/készül a leltár, a jelen tévelygő személyiségei meg a múltból idegondoltak részére (részéről?), hogy aztán zárásul a sztoikus tartás eltérítsen a világszerűség lehetségességétől: „és a végveszélyben lazítani/ leülni és rágyúj-/taní/tani.”

 

Ez az ötletesség (így nevezem a nyelvi találékonyságot, olyképpen a nyelvre hagyatkozást, hogy nem egyszer csúfondárosan táruljon föl az addig észre nem vett esély a nyelvi potenciál érvényesülésére) a kötet erőssége; mert sosem pusztán ötletesség, inkább: mert elrejtett vagy hangsúlyosabbá tesz, a képtelent költői tárggyá emeli, hogy a közhelyet fonákjáról mutassa be, összevon és széttagol, szélsőséges hangulatok között játszik. Néhány példa: „álmomban a tűz csiholója/ munkácsy képén rőzsét gyűjtött/ álmomban egy tüdőbeteg kis/ szürke angyal fújt egy kürtöt”; „legyél az ódám és az oltalom/ elégiám és oldalbordalom/ és ha már azt hinném kidőltem/ legyél a himnusz minden időben/ elrejtve mint ág a lombban/ egy kézirat legyél az iroda-lomban”. Talán nem tévedés, ha Varga László Edgár (aki, ha kedve tartja, bravúrosan versel, megújítja az amúgy sem szegényes magyar rímszótárt) kötete egyik forrásául a tiszteletlen, városi „közköltészetet” nevezném meg, amely a XIX. század vége óta jelen volt a magyar kabaréban (adózott neki Babits, Heltai Jenő, Emőd Tamás), „könnyű” műfajként tartatik számon, de amely a látszólagos könnyedségével képes volt súlyosabb közéleti lírává válni (de lehet, hogy mindig a társadalmi közérzés jelződése volt); s az utóbbi évtizedekben Faludy György és követői nyomán újra virágzott. E költészetnek csak egyik forrása ez a líra (gördülékeny jambusai is ide utalnak vissza), legalább oly mértékben a Forrás-nemzedékek egyik-másik alkotója nyomába ered, az egészen közvetlen közéletiséget innen a „köznyelvi ékesszólás”-sal összhangba hozva. Vonatkoztatható ez az érzelgős erdélyiség/székelység képzetet gúnyoló verssorokra, az önmegszólítással kibukó kételyre az átlátható én-konstrukcióval összefüggésben – nem utolsósorban az írásnak/irodalomnak a létezésben elfoglalt státusán töprengve.

 

Költőnk sokfélét tud, érdeklődése sokfelé terjed. A se falu se város mintha egy verses regény miniatürizált változata volna, a személyes történetet tág kontextusban helyezve el, a faluból a városba kerülés, illetőleg egy családtörténet epizódjai feltárásával olyan ellentmondásokat tudatosít, melyekből egy elképzelt idill sem vezethet ki. A száz csak a verssorok számára céloz. Az indítás, a szólás eljelentéktelenítésére játszik rá. A betegség nem metafora, hanem kegyetlenül jelentkező tényező. Hogy a száz csak az irodalomban érhető el, netán az életben is, kétséges marad. Az Arany-bicentenárium két versnek is előidézője, az ünnepelt időszerűsége tetszik ki aktualitás és emlékezés összeolvasásakor. Két évszázad távlatában mutatják föl a versek a méltatlan kortársi magatartásokat: „az esztétáknak csak a nemzeti a nép/ a többi kritikája rendre ennyi: szar/ a számtanosok csak háromig számolnak/ mert igazságból csupán három a magyar”. Vagy alább: „költőből jó sok van de a jó vers ritka/ kevés a zöldje – igaz jó sok az avar/ a hangsúlyos magyaros még mindig jól megy/ de ma is túl kevés a hangsúlyos magyar”. A summázat nem az ünnepet jelentékteleníti, legfeljebb az ünneplőket; a köznyelvet hívja segítségül, az utolsó három sort zárójelbe téve idegenít el a szónokiasságtól: „szóval ez van – boldog szülit így utólag/ /a halhatatlanság nem lovagi torna/ – könnyebb megfázni egy szoboravatáson/ és hátrahagyni mindent az utókorra/”.

 

Olyan líra költőnké, mely szerfölött ritkán él látványos gesztusokkal, az avantgárdból annyit hasznosít, hogy az egymást követő sorok, néha szakaszok között üres helyeket hagy, nem következnek egymásból. Az írásjelek hiánya egyben az olvasói utasításoké is, de nem enged a vers megszerkesztettségéből, hallhatóvá teszi az előd költők/költészetek hangjait, ironizáló kontextusban. Kötetzáró verse a huszonegyedik századról/nak szól, személyes, ám eltávolít a csak személyestől, képtelen mozzanatokat is tartalmaz, de a vers célzatosan tart valahonnan valahová. A közvetlen s a világnyi környezet kevés jóval kecsegtet, egy baljós ismeretlen kopog, költőnk mégis örül, hogy (meg)láthatja. Sejtés ez, nem bizonyosság, ám a kötetegész tanúsítja: a versek helyenként mesteri kidolgozottsága felel a széttagolódásnak. Varga László Edgár kötete reményteljes eseménye a líratörténetnek.

 

 

 

Varga László Edgár: bejárónőm: isten. Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Irók Szövetsége, Kolozsvár – Budapest, 2017.

 

 

 

 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter