Ez nem az a holokausztfilm




saulhpia

 

 

 

Természetesen holokausztfilm a Saul fia, de meggyőződésem, hogy Nemes Jeles László nem (csak) azért választotta filmje cselekményének kontextusául a Soát, hogy egy újabb ismeretterjesztő mozival bővüljön a második világháborús filmek egyébként is eléggé vaskos listája. Persze, a film képes egy újabb aspektusát kínálni a holokauszt filmes megélésének (egy Sonderkommando-tag szemszögét és kálváriáját), de a témaválasztás fordított: pont azért nagyon jól használható háttér a holokauszt, mert mindenki jól ismeri már, az ezerféle megnézett fikciós- és dokumentumfilmből (könyvből, színdarabból, sőt számítógépes játékból) már elég pontos kép alakult ki a nézőben Európa történelmének eme legsötétebb, legszégyenteljesebb eseményéről.

 

Persze ez a kép óhatatlanul hamis, bármilyen pontos is, hiszen mégiscsak esztétikai élményekből tevődik össze, nem primér tapasztalatból – de ez a kollektív tudat(talan?), amit a holokauszt képi ábrázolása jelent mindnyájunknak, épp ezért nagyszerűen felhasználható, gyurma képlékenységű alapanyag, amire nagyon jól lehet narratívan építkezni. Gondoljuk csak el: több órányi karakterépítést és expozíciót lehet megspórolni azzal, hogy – mint ahogy Nemes tette főhősével – egyből a sűrűjébe dobjuk a karaktert. Első másodperctől kezdve tiszta tehát, hogy hol vagyunk, és hogy mivel van dolgunk – és azért zseniális a Saul fia, mert ezt a „közkincset” kreatívan, magyarázkodás nélkül, ökonomikusan tudja felhasználni egy roppant feszes történethez, sőt, néha épp kimondatlan mondataival, sejtetéseivel, „megbízhatatlan” szemszögeivel hoz minket zavarba, belepiszkálva kicsit a kialakultnak hitt holokausztképbe.

 

Saul Ausländer (Röhrig Géza) egy magyar zsidó Auschwitzban, ahol a Sonder­kommando tagjaként a németek által rájuk delegált legpiszkosabb munkákat kénytelen végezni: tetemeket égetnek, gázkamrát takarítanak, zsebekben kutakodnak. Fásultan, beletörődötten végzi embertelen munkáját, amikor egy nap egy fiatal holttestére bukkan – akit a saját fiának hisz. Addigi értelmét vesztett élete hirtelen célt nyer: a fiút rendesen, zsidó hagyományok szerint, rabbival eltemetni. Lehetetlenebb feladatnak tűnik ez, mint A nagy szökésből a terv és Oskar Schindler ötlete együtt, hiszen egy haláltábor minden másodperce németes pontossággal ellenőrzött. Ez a képtelen küldetés szolgáltatja a film pörgős alap-dramaturgiáját: minden körülmény ellenére el kell érni a célt, hogy a fiú rendes temetést kapjon. Ez a „hitbe vetett hit” az utolsó reménysugara Saulunknak, hogy ebben a teljesen szétrombolt világban még talál valamit, valami stabilat, bármilyen szalmaszálat, ami a normalitásnak legalább az ígéretét nyútjhatja. Ezért is különösen drámai az, hogy ezt az öngyilkos feladatot annak ellenére vállalja, hogy nincs bizonyosságunk a fiú kilétét illetően.

 

Az előbb „megbízhatatlan” szemszögről beszéltem: ez a film egyik leg­zavarba­ejtőbb narratív vonása – miszerint a főhős teljes motivációja, a cselekményt hajtó motor zavaros és kompromittált. A többi résztvevő szerint az nem lehet az ő fia, hisz nincsenek is gyerekei. Röhrig Géza arca sem nyújt túl sok támpontot, szemeiben csak az őt körülvevő téboly tükröződik. Nézőként bele kell törődnünk ezekbe a félinformációkba – és pont ezért nagyszerű „tour de force” a Saul fia, mert a hiányos és gyanús információk ellenére is bele tud minket sodorni a főhőssel való empatizálásba. A mesterien koreografált kameramozgások segítségével megvalósított képi világ is ezt a szelektív informálást erősíti: a legszörnyűbb dolgok életlenek maradnak, alig csak sejtetődnek (ezzel is bazírozva a háttértudásunkra!), a kamera sokszor tapad a főhős tarkójára, ennek ellenére nem feltétlenül az ő „szemszögét” közvetíti, sokszor csak találgatni tudjuk, hogy pontosan mi jár a fejében. Azért megfejthetetlen figura Saul, mert a legtöbbünk számára – az első bekezdésben említett alapos tudás ellenére – elképzelhetetlen a haláltábor érzelmi miliője, nem tudjuk, hogyan döntenénk ugyanolyan helyzetekben. Erre a hosszú snittekre épülő, aprólékosan felépített képi koreográfiára feszül rá a szinte nulláról felépített hangi világ, amiben a haláltábor összes nyelve és halálhörgése keveredik, cseppnyi gondolkodási időt vagy lehetőséget nem hagyva a nézőnek. Folyamatos érzékszervi támadásnak vagyunk kitéve: nem intellektuális mozi ez, de nem is esztétizáló, hanem zsigeri – és nem is lehet egy holokausztfilm más. Ilyen értelemben nagyon is megfelel a hollywoodi játékszabályoknak, nem csoda, hogy megnyerte az Oscar-díjat is, ezáltal befejezve és tetézve a filmre hulló díjesőt.

 

Félő is, hogy innentől a Saul fiáról csak számokban meg díjakban lehet majd beszélni, pedig nagyszerű film, és a felsoroltakon kívül is több aspektusa van, ami tematizálásra való. Például az, hogy egy, a produkcióra plusz anyagi terhet rovó, de nem csak ezért tiszteletre méltó húzással a filmet nemcsak hogy 35mm-es filmre forgatták (szembemenve a mai digitalizálós trendekkel), hanem filmen is forgalmazták, amire manapság már alig van példa. (A filmszalag természetes színei és igazi mozis fílingje egyfajta időtlenséget kölcsönöznek a filmnek, ami alaposan hozzájárul annak történelmi hitelességéhez, illetve a hitelesség érzetéhez, hiszen maga a filmszalag is egyfajta történelmi artefaktum manapság – de ez egy másik esszé témája.) Vagy az, hogy egyszerre két erdélyi (magyar) színészt, Molnár Leventét és Orbán Leventét is olyasféle világhírnév közelébe röpített, amire talán Lugosi Béla óta nemigen volt példa. Sőt, Molnár „Kecske” Levente fajsúlyos és fontos mellékszerepet kapott, Saul barátjáét, Ábrahámét, ami büszkeség mellett inspiráció-forrásként szolgálhat más erdélyi színészek és – miért ne –  általában véve az erdélyi filmesek számára.

 

 

 

Saul fia, színes magyar film, 107 perc, 2015. Rendező: Nemes Jeles László. Forgatókönyvíró: Clara Royer, Nemes Jeles László. Operatőr: Erdély Mátyás. Vágó: Matthieu Taponier. Szereplők: Röhrig Géza, Molnár Levente, Urs Rechn, Zsótér Sándor, Todd Charmont, Uwe Lauer.

 

 

 

 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter