Farkas Ödön és a Brassai kvartett




„A zeneiskolának sem nem czélja, sem nem hivatása az üres virtuozitásnak útját egyengetni – írta 1904-ben a kolozsvári »zene-conservatorium« igazgatója, Farkas Ödön. – Nincs szükségünk virtuózkodó műkedvelőkre, kiknek hite szerint a nagyközönség csak arra való, hogy nekik tömjénezzen. Alapos tudású, fejlett ízlésű közönségre van szükségünk.”

 

Ez az erős mondat talán a közönségkritika felé irányíthatja az olvasói figyelmet. A „czél” viszont nem ez – részünkről sem, és vélhetőleg az egykorvolt Farkas Ödön részéről sem. A kolozsvári zeneművészeti főiskola (későbbi Zeneakadémia) elődjének direktora a zenészképzés és a közigény, általános zenei kultúra közötti szerves, kétirányú kapcsolatra utalt, miközben sem a közönség, sem a „virtuózkodó műkedvelők” szempontját nem tette meg mérőlécnek, helyette a művészi minőséget, a zeneszakmai perfekcionizmust emelte magasra.

 

Farkas Ödönre – mint ahogy az iskolaalapító Ruzitska Györgyre is – emlékezni meg-megújulólag hasznos és nemes tennivalója a kolozsváriaknak. Meg is teszik, elkötelezett zenészek, zenetörténészek kezdeményező segédletével. Míg néhány hónappal ezelőtt Ruzitska összes orgonaművének feltárását kísérte didaktikai célú orgonakoncert, illetve lemez- és könyvbemutató, most a hétszáz éves Kolozsvár zenei világának emlékeit Musica egyik helyi zászlóshajója, a Kolozsvári Magyar Opera villantotta fel négy, egymástól igen különböző koncert keretében, s ezek egyikének épp Farkas Ödön I., c-moll vonósnégyese volt az egyik kiemelkedő műsorszáma (a művet egyébként a Grünfeld-Bürger vonósnégyes mutatta be elsőként a Royal-teremben 1903. január 11-én). Farkas 1879-től haláláig, 1912-ig élt Kolozsváron. 1882/83-ban a színház karmestere is volt. Zeneelméletre tanította (többek között) Kacsóh Pongrácot. Népszerű zeneszerző volt, főleg operákat és kamarazene-műveket írt.

 

A novemberi koncert több vonatkozásban is eseményszámba ment. Farkas Ödön vonósnégyesét ugyanis Bartók II. kvartettje előzte meg, amely a kamarazene-irodalom egyik briliánsa, ráadásul olyan ellenőrző „teszt” bármely vonósnégyes számára, amelyet, ha sikeresen abszolvál, büszkén tarthat (karban) repertoárján. Másfelől egy olyan kamaraegyüttes kolozsvári bemutatkozásaként is számon tarthatjuk ezt a koncertet, amely a Kolozsvári Magyar Opera zenészeiből állt össze, és – ha a hozzájuk fűzött remények nem bizonyulnak túlzottaknak – épp ez a szakmai összezártság lehet a garanciája annak, hogy időtálló teljesítményeket produkálnak a következő években. Barabás Sándor, Balogh András (hegedű), Botár András (brácsa) és Kostyák Előd (cselló) a Brassai Vonósnégyes nevet választották. Ennek – ha értelmezésünkben nem csalatkozunk – kettős magyarázata lehet: egyfelől a kolozsvári lokálpatriotizmust és a Brassai Sámuel zenészsége előtti hommage-t vélhetjük számba jöhető indítéknak, másfelől azt, hogy a kvartett zenéjébe, legalábbis indulásakor, egy olyan instrumentum hangzatai is belefonódnak, amely egykor „az utolsó erdélyi polihisztoré” volt. Brassai felújított csellóját tudniillik – amely a Magyar Unitárius Egyház tulajdona – jelenleg Kostyák Előd használja.

 

Brassai szerteágazó hangverseny-szervezői és zenekritikusi tevékenysége viszonylag kevéssé ismert. Pedig a 19. században megerősödő, differenciálódó, társadalmi funkcióiban is rohamosan gazdagodó kolozsvári zenei élet sokat köszönhet neki. Brassai tudatosan, következetesen, olykor kampányszerűen szorgalmazta a házizenélést, és amikor úgy érezte, hogy ezirányú propaganda- és szervezőmunkája eredményeket hoz, értelemszerűen a nyilvános koncertélet pezsdítésébe is nagy energiát fektetett. Érdemes idéznünk egy általa megszövegezett felhívásból, amely erre az ok- és folyamatszerűségre utal: „A kamarazene kedvelése és gyakorlása hovatovább örvendetesebb haladást nyervén városunkban, alkalmat kívántunk szerezni a szépművészet gyakorlóinak és tisztelőinek, hogy végrehajtó eredményeit élvezhessük. Feltettük a zenében előrehaladottakról, hogy nem kívánják »gyertyájukat véka alá rejteni« és örvendenek, ha a háznép (család) és közelebbi ismerősök körén kívül gyönyörködtethetnek vele szakértő és barátságos indulatú hallgatókat.” Brassai tehát jószerével a kolozsvári „közzene” szervezője volt, bár az elit muzsika kritikusaként is fényesen bevált. Sokan figyeltek szavára – még Erkel is többször meglátogatta, kikérdezgette meglátásairól –, műbírálatait nemcsak az erdélyrészi, de a pesti-budai lapok is örömmel publikálták.

 

Így hát, ha fentebb Farkas Ödönt és nagy érdemű elődjét, Ruzitskát a kolozsvári zenei élet hatékony formálóiként kapcsoltuk össze, érdemes elgondolkodnunk Brassai helyén is ebben a galériában.