Farkashab (Archív napló, részlet): Szinopszis III.




Music: Sirocco: Ka Bohaleng | Abel Selaocoe with Manchester Collective & Chesaba

 

 

 

1996. Az idő sűrűsödik, vastagszik, fojtogat, mint a hurkosdi, amelyet idősebb Rezim talált ki, hogy az milyen jó játék lesz. A hurkon fogott nyúlnak környékünkön nagy becsülete van, akárcsak mindennemű csapdáknak, melyekkel elejteni, ártani lehet, egyszersmind túlélni az életet a hús és prémek által, ősi szokás szerint. Gyanítom, hogy valamikor, a történelmi idő nem oly távoli pillanatában embert is fogtak ős-Rezimék és más ismerőseim ősei. A hurok kényelmetlen dolog annak, aki a nyakán viseli.

 

A kergemarhakór esztendeje ez, és becsődölő bankoké. 16 évesek vagyunk, WP borotválkozik, és folyton összeszabdalja az arcát, mert tükör nélkül végzi a műveletet, azt állítja, tökéletesíti. Remélem marad bőr a képén míg belejön. Az év pocsék árvizekkel kezdődött. Magasan élünk, ettől függetlenül megeredt az áradás, összecsapott a fejünk fölött a szennyes lé, és aztán természete szerint nyakunkba hullt, végigfolyt a hajunkon, hátunkon és hasunkon, a fülünkbe és szemünkbe loccsant, szürkébbnek látjuk a ködöt, mint korábban, például tavaly. A hírekből megtudjuk, hogy a szökésben levő Könyök lövöldözik, és hogy helyette egy másik katonát lőnek le a zsandárok, aki éppen a babájához siet, hivatalos egynapi eltávot kapott. Papa Voj televíziójában már három esztendeje nyíltan nyomják a szerencsejátékokat, a nép ismét lihegve remél. Năstase partit veszt, a vájárok melegítenek, edzenek, készülődnek. Hónapról-hónapra rettegve figyelem véremnek hullását. Valamiféle fóbiává alakul bennem ez a havi tisztulás, vagy annak elmaradása különféle egészségügyi okok miatt. Rettenetesen idegesít a testem, de ezzel nincs mit kezdeni – utána sem olvasok, annyira világos, hogy ezzel egyenesbe kellene jönni, de hogyan?  Nagy drámák zajlanak minden színtéren, anyámmal, apámmal, a testvéreimmel, Kacsa bácsival, Kheisal úrral, mindenkivel állandó harcban vagyok, még idegenekkel is, ha úgy hozza az alkalom.  Rosszul és éberen alszom a feszültségtől, ami néha szétvet, máskor összerak, a pályán csak vonszolom magam, ordít Gabitó és ordít Dragov, aki továbbra is folyton csesztet, ebben a tekintetben Tarva után én következem negatív-kedvencei listáján. Persze a többi tanárunk sem szeret minket, de ők másképpen utálnak, és az jó. Iszonyatos mennyiségű és minőségű alkoholos italt iszunk és minden[1] lehetséges módon bódítjuk magunkat, mindhiába. Néha persze sikerül kicsapni az összes biztosítékot, de az ellenségeinknek sem kívánjuk a másnaposság precizitását, a gyötrelmesen felizzó gondolatokat, amelyeket az őszinte megbánás, a fizikai rosszullét okoz. A végső cél a teljes öntudatlanság, agy és izomzat ernyedése, és bomlásának kezdete. Tarva, aki másnaposan látnoki képességekkel bír saját bevallása szerint, azt mondja, halálvágyunk oka kimeríthetetlen kíváncsiágunk, amelyet azt a hiú ábránd táplál, hogy láthatjuk az én megsemmisülését, a lelket fehér galamb, hattyú, vörösbor, dobókocka formájában kiröppenni önnön magunkból, mint filmen (WP). A halálra vágyni amúgy sikk, és különben is, sok szarból kimentene.

 

 

 

Hazánk: rendületlen. Röplapunkra felfigyelt a városháza, ezennel bebizonyosodott, hogy Tarva tényleg látnok, igaz könnyű annak lenni, ha a saját mamánk leplez le bennünket, mert már nem bíírta. Gebbedjen meg – mondtuk kórusban, Tarva is, akit sajnálunk ugyan, hogy kap a fejére otthon, de mindig megnyugtat, hogy amióta vissza tud emlékezni közös életükre,  olyan még soha nem volt, hogy a mami ne ordította volna le a fejét, hozzáedződött tehát. Olyannyira hozzáedződött ahhoz, hogy valaki az arcába ordítozik, hogy Dragov, a tornatanárunk a minap amikor agyérgörcsöt kapott a sok pálinkától azt mondta, Tarva tette tönkre az idegeit azzal, hogy évek óta ártatlan szarvasmarha-tekintetével tűri az ő üvöltését. A városvezetés dilemmában van. Mediné A keleti örökség nyugatszélen című írása ébreszti fel bennük a kényelmetlen érzéseket, mivel az említett félflekknyi agymenés leszed keresztvizet, magzatmázt, farsangi álarcot mindenkiről, aki e városba szorult a történelmi idők során. Az aligazgató kezeit tördelve járkál fel-alá, és a közeli múltra emlékeztet, mert úgy tűnik megfeledkeztünk róla, milyen is volt. Vállat vonunk, sőt, Mediné még azt sem. Neki aztán minden mindegy.

 

 

 

1997. Mediné újabban Yengibarjannal, a régésszel mászkál, általa bekerülünk az Izolda Kórusába, ami egy lepukkant garázs a keleti-külvárosban, az iparművészetis egyetemisták bentlakása környékén, nem túl messze az Újpiactól. Az Izolda Kórusa, mint afféle ős-bunker a legmenőbb a környéken, ahol sok szedett-vedett lebuj működik, hasonló betongarázsokban és félig elkészített tömbházakban, ahová a leginkább gyárakból szabadult művészek járnak és diákok, kurvák és szent seftesek. Marinka hamarosan áthelyezi az Izoldába működésének főhadiszállását, a régész felvette bárosnak, és szemet huny a pult mögött zajló üzlet felett, mivel ő is megrögzött fogyasztó. Yengibrajan nem ihat szeszes italt, ami nagy csapás, főleg hogyha kocsmát működtet az ember vagy régész, de őt ez nem zavarja, derűsen viseli és azt ismételgeti üdvözült tekintettel, hogy mindig is érdekelték az alternatív energiaforrások. A többiek, úgy tűnik, rendben vannak, csak belőlem nem veszett ki a halálosdi (WP).

 

 

 

1997/1998. A látomások, a bódulat, a szédület, az elvonási tüntetek, a kikapcsolás, az őrület, a bánatok és bajok nem Paradis bélyegeivel vagy Rezim kotyvalékaival kezdődtek, és nem is Innim doktor gombaőrleményével, amelyet folyton szív, és ettől az agya likatossá vált, saját bevallása szerint. Állítólag naplóban illik rögzíteni a sorsfordító eseményeket, de hát az ember mindig csak utólag jön rá arra, hogy mi micsodán fordult jóra vagy rosszra. Bánom is én. Vannak predesztinált bánatok, amelyek talán már anyánk méhében, vagy a lombikban elkezdődnek. Paradis, a bélyegárus azt írta legutóbbi levelében, mely 1998. december 31-én kelt, hogy az ember aprósága örök, akárcsak a vágya, hogy óriás legyen.

 

 

 

Érettségiztem, WP nélkül semmi sármja nem volt az egésznek. Tartottam tőle, hogy talán nem sikerül mindenből átmenő jegyet szerezni, de reméltem mégis, hogy összejön, a békesség kedvéért, pedig oly nagy kedvem lenne elkallódni – ahogyan a körülöttem élők fejezik ki azt, hogy milyennek képzelik a jövőmet, hogyha engedélyeznék, hogy a magam feje szerint menjek. Lelkük mélyén tudják, hogy mi az igazság. Én a lelkem mélyén sem találom, igazság az, amit igaznak hiszek.

 

 

 

Az utolsó meccsen amelyet a városi csapat ellen játszottunk a kupáért, egy óvatlan pillanatban, amikor Dragov nem rám figyelt kirohantam a kapuból, és Mediné segítségével megszereztem a labdát, visszaügettem vele a saját térfelünkre, a lehető legszabályosabban pattogtatva az eszközt. A mieink, akárcsak az ellenfél tanácstalanul bóklászott a pályán, csak Tarva és Mediné kalimpált hazafelé, de persze sokkal gyorsabb voltam náluk. Gabitó atlétikaedző úr munkájának érett gyümölcse vagyok – gondoltam, és rendkívül elégedett voltam azokban a pillanatokban. Ekkor már Dragov és a bírók is üvöltöztek, kurvaanyámozva és síplova. Életem legszebb pivotját villantva besuvasztottam a jobb alsó sarokba a labdát. Ha bent lettem volna, talán kivédem, de így… Csodálatos gól volt, és alkalomhoz illő döbbent csend fogadta, majd pillanatokon belül kitört a káosz. Az iskola alagsora mentett meg a lincseléstől, melyre minden bizonnyal sor került volna, ha elkapnak.

 

Az alagsor szövevényes hálózatát elég jól ismertem, negyedikes korom óta dolgozom azon, hogy teljesen feltérképezzem az épületet padlástól a kanálisig – ahogy WP, egyetlen igaz cimborám mondaná. Két hete lesz a jónépnek megemészteni a csapást, engem eddig sem szerettek, ezután miért szeretnének, és különben is, idegen bizottság érettségiztet, a mi tanáraink is idegenben teljesítenek szolgálatot a nagy eseményen. Labdafogói pályafutásom során, vagyis az edzési napló hozzávetőleges adatainak felhasználásával kiszámoltam, hogy a négy líceumi évből másfelet a kapuban töltöttem el, úgy, hogy a négy esztendőből mindössze kettőt voltam jelen. Ennél magasabb csúcsra csak az esti tagozatosok közül jutottak el néhányan, de úgy sejtem, hogy a szégyen elkendőzése érdekében végzősként kitüntetnek, ha másért nem az iskolaújságnak nevezett röplapunkért, amelyben kitartóan ócsároltunk az iskolát, a templomot, a rendszert, a bármit is. Pocsék egy ceremónia lesz, Stockholm-szindróma sújt, máris hiányzik a suli úgy, hogy közben repes a szívem az örömtől, mert végre kiszabadulok belőle. A zászló vivésétől megmenekültem, Mediné fog vele bőgve botladozni. Az utolsó dobáson is túl vagyok, mi jöhet még?

 

 

 

Fotó: Fortepan

 

 

 

[1] Sporttal, droggal, nádi hegedűvel.