Fehér felhő, fekete doboz




Herman Levente munkája

 

Az átváltozásokban rejlenek a forradalmak, abban, ahogy a forradalom újabb és újabb alakot ölt, abban, ahogy visszatér önmagához, ahogy távolodik, és az egyik formája ágyú, a másik harang, az egyik kiáltás, a másik elmaradt gesztus egy középület lépcsőjén, el-nem-hangzott szavak ugyanazokon a lépcsőkön, ám az eső esik, a szárazság egyre szikárabbá teszi a mondatokat, és árvizek, aszályok közepette: az el nem hangzott (csupán leírt) szavak egyre erősebben visszhangzanak, mintha azt akarnák bizonyítani – elég néhány mondat, betűsor, egyetlen szín, hang, rezgés ahhoz, hogy mindaz, amit csak ily módon lehet megoldani, válasszon új vehiculumot magának, induljon el, érjen célba; vagy ne érjen célba, csak jusson túl a céltalanság állapotán, mert csak így válhat befejezetté, levertté, felmagasztosulttá, becsméreltté, megtagadottá, áldottá, ha kell.

 

Valamiféle szükségletről beszélhetünk tehát, mélyen emberi jelenségről, ami rejtőzik évekig, évszázadokig akár, hogy aztán új és sajátos módon ismét a felszínre törjön, a cselekvés dimenzióiban is megmutassa magát, mert egyébként a rezgések, hangok, színek, jelek, betűsorok, szimfóniák, mondatok, könyvtárak és elsősorban az emberi elmék mélyén, mindig is ott van az a doboz, tároló edény, egyetlen egységgel mégiscsak több információ, ami épp olyan veszélyes, mint Pandora szelencéje – hiszen ragályok, katasztrófák, háborúk társulhatnak hozzá –, de: a remény, az újrakezdés tisztasága, fehér felhője veszi körül.

 

A többi már csak akarat, ahogy sugárzik mindezeken át.