Fekete-fehér kilátások




 A filmtrailer elkészítése külön művészet, hiszen egy előzetest úgy kell elkészíteni, hogy az már-már többet ígérjen magánál a filmnél. Így jártam Pawel Pawlikowski legutóbbi, Hidegháború című alkotásával: műfajilag háborús film noirra tippeltem, vérrel, sebesülésekkel, tragikus szerelemmel. Bár nem teljesen tévedtem (a háborúról, pontosabban annak következményeiről közvetetten minden pillanatban szó van), de nem egy mélyen kirajzolt karakterekkel telített filmet láthatunk, hanem inkább két öntörvényű és történelem által sújtott karakter szkeccsszerű szerelmi történetét.

 

Pawlikowski mondhatni egy fordított nemzetközi rendezői karriert fut be (remélhetőleg még korántsem fejezte be): előbb angol, majd francia produkciókat jegyzett, majd „hazatért” Lengyelországba, ahol az apácának készülő zsidó származású lányról készült filmjével, az Idával Oscar-díjat nyert el. A következő, Hidegháború című filmje már sokkal személyesebb: szülei történetét dolgozza fel, talán innen is a vázlatosság. Az alkotás dokumentarisztikus jellegét erősíti, hogy már az első snittben premier plánban falusi énekesek adnak elő lengyel népdalokat a kamerával szembenézve. Az arcok szegénységről, fáradtságról árulkodnak: eközben látjuk a hóban-sárban is autózó és állandóan cigarettázó népdalgyűjtőcsoportot, akik a népi kultúra még utolsó autentikus morzsáit próbálják rögzíteni. A gyűjtők, Wiktor (Tomasz Kot) és Irena (Agata Kulesza), illetve Kaczmarek (Borys Szyc), a „menedzserük”, olyan sikerrel járnak, hogy állami megbízást kapnak egy állami népi együttes alapítására. Kapnak egy házat, ahol a „castingot”, illetve a további ének- és táncképzéseket koordinálhatják. Ide felvételizik Zula (Joanna Kulig), a kicsit csontos, de vibráló arcú és érzéki ajkú parasztlány, aki állítólag az apja miatt még börtönben is volt. Az izgága, nyughatatlan, mégis titokzatos szláv szépséget nem csak Wiktor, hanem utólag Kaczmarek is kiszemeli. Zula mély szerelembe esik Wiktorral, miközben kiemelt szerepeket is kap az együttes fellépésein (saját érdeméből). Már az elején zavarba eshetünk, nem lehet eldönteni, hogy a lány kicsit buta, naivan őrült vagy nagymestere a hódításnak. Ezután nagy időbeli ugrásokkal követhetjük közös életüket, pontosabban közösen töltött pillanataikat. Az állam némi ideológiai propagandáért cserébe – ami miatt és vélhetőleg Wiktor iránti féltékenységből társa, Irena kilép az együttesből – otthoni és nemzetközi karrierlehetőséget kínál nekik. Eközben Kaczmarek beszervezi Zulát, hogy jelentsen neki Wiktorról, viszont a lány ezt el is meséli szerelmének, aki dühös lesz és otthagyja, mire Zula beleveti magát egy tóba és onnan énekel. Ez a jelenet előrevetíti kapcsolatukat, amely folyamatosan a se-veled-se-nélküled típusú viszony legabszurdabb képi következményeit idézi fel.

 

 

 
Pawlikowksi tulajdonképpen szülei hányattatott kapcsolatát meséli el: édesanyja balerina volt, aki a lengyel népi együttessel is dolgozott, apja pedig doktor volt. A szülei gyerekkorában elváltak, édesanyja kivitte magával Londonba, az új férjéhez, akitől később elvált, majd újra hozzáment apjához. Ugyanez a lóugrásszerűség jellemzi a fim főhőseinek a kapcsolatát: Zula utolsó pillanatban úgy dönt, hogy nem disszidál Wiktorral Berlinből. A férfi bárzongorista és zeneszerzőként dolgozik Párizsban, de tartják a kapcsolatot, így futólag találkozhatnak, majd később, mikor már Wiktor vízummal is elhagyhatja Franciaországot, meglátogatja egy horvát tengerparti városban a fellépő lengyel együttest. Az előadás vége előtt azonban Kaczmarek féltékenységből eltávolíttatja a férfit. Később a nő újra belép egy párizsi ajtón, annak köszönhetően, hogy olasz férje lett… és marad is. Hamarosan beindítják az ő karrierjét is, népdalfeldolgozásokat énekel jazz-előadásokban. A féltékenység és a hontalanság azonban megkeseríti az életét, Wiktor is hidegebben viselkedik vele, ezért folyamatosan iszik, majd visszamegy Lengyelországba. A férfi, miután sehogy nem tud kapcsolatba lépni vele, úgy dönt, hogy a börtön veszélyét is vállalva hazamegy. Zula látogatja a megroncsolódott kezű férfit rabságában, és úgy dönt, amint tudja, kihozza. Újabb szünet, és öt év múlva egy dél-amerikai zenét játszó banda fekete hajú énekesnőjeként látjuk viszont; a színfalak mögött Kaczmarek mutatja Wiktornak a fiát, akiről kiderül, hogy Zulával közös gyermekük.

 

Folyamatosan mélyül szerelmük spirálja, miközben mélyen érthető a két határozott karakterű ember szerelmének tragikussága, bár az önként előidézett nehézségek miatt a nézőben a düh érzete is felmerülhet. Ez a düh azért is alakulhat ki, mivel a két főszereplő karakteréről csak annyit tudunk, hogy érzékenyek és makacsok, de nem rajzolódik ki egy mélyebb személyiségtípus, sok mindent nem tudunk meg a motivációjukról, sem arról hogy például Wiktor miért hidegül el néha a nőtől és a nő miképpen tudja felvállalni idegen férfiak szerelmét.

 

A gyors történelmi pillanatok felsorolása után a film vége „meghozza a megnyugvást”: Zula és Wiktor megszöknek, egy romos templomban megesküsznek, majd, vélhetőleg, mérget vesznek be. Ezután kiülnek az út szélére, csendben egymással. A lány utolsó mondata az, hogy menjenek át a másik oldalra, ahonnan más a kilátás. Tulajdonképpen a kilátás, amit ők a végén észlelhetnek, az, amit a nézők a film egész ideje alatt csodálhattak Lukasz Zal gyönyörű kamerafelvételein keresztül: premier plánban vett arcok keverednek a nagytotál természeti képeivel, de sokszor hátulról látunk „arcokat” vagy Zula arcát nagytotálban – mintha egy lemezborítót néznénk. Azáltal pedig, hogy a film fekete-fehér, erősen képeslapszerű nosztalgikus hangulatot kap a történet, emiatt például nem gyönyörködhetünk a népviseletek színgazdagságában, bár ez értelmezhető úgy is, hogy az emlékek megfakultak. A ruhákkal ellentétben viszont a filmben elhangzik számos lengyel népdal, és azok feldolgozásai élesen megmaradnak: nem csak dokumentarista vagy illusztratív jellegük van, hanem a többszöri ismétlésnek köszönhetően elmélyül a mondanivaló, és minden ábrázolt életfázisban meg is változik a jelentésük. Pawlikowski filmjében, bár a történetet személyes érintettség inspirálta, ezt nem a cselekmény kidolgozásában, hanem az egyéb, diegetikussá előléptetett elemek kidolgozásában érhetjük tetten: a finom képi fogalmazások hangsúlyozásával, a zenei betétek személyessé tételével bontakozik ki tulajdonképpen, hogy ez a két karakter között fennálló kimondatlan „hidegháborús” helyzet nem csak személyiségjegyeik miatt alakult ki, hanem a történelmi események is meghatározták sorsukat.

 

 
 

Hidegháború (Zimna wojna), fekete-fehér lengyel–francia–angol film, 88 perc, 2018. Rendező: Pawel Pawlikowski. Forgatókönyvíró: Pawel Pawlikowski, Janusz Glowacki, Piotr Borkowski. Operatőr: Lukasz Zal. Vágó: Jaroslaw Kaminski. Szereplők: Joanna Kulig, Tomasz Kot, Borys Szyc, Agata Kulesza, Cédric Kahn, Jeanne Balibar, Adam Woronowicz, Adam Ferency.