Felboncolni a valóságot




Botond Nagy (következetesen így, „nemzetközi” sorrendben használja a nevet az alkotó) az a fajta rendező, akinek markáns, könnyen felismerhető, saját világa van. Van egy hangulat, sőt konkrét technikai védjegyek, audiovizuális közeg, attitűd, ami jellemző rá. Szinte állandó alkotói csapattal dolgozik. Nekem úgy tűnik, hogy brandet épít, és lehet, hogy nem tudatosan, de mindenképp következetesen. Nem feltétlenül marketingkategóriára gondolok, hanem egy popkulturális önidentifikációra, ahogyan egy zenekar, egy street artist, egy DJ, egy artistatársulat, egy könyv vagy egy számítógépes játék műalkotás is, és brand is (és ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül termék volna, bár legtöbbször sajnos az is…). A kolozsvári Nóra tehát Botond Nagy világa, erőteljes, az érzékszerveket 150 bpm-mel támadó trip.

 

De van legalább két olyan dolog, ami biztosítja ennek az utazásnak a különlegességét. Az egyik Ibsen története, a másik pedig a színpadi látvány. A Nórát most, a mi jelenünkben nem lehetne olyan semleges képmutatással megrendezni, mint ahogy még nem is olyan rég evidens volt, a drámaszöveg egyetlen nem anakronisztikus olvasata szerintem a feminista olvasat. Botond Nagynak, ha komolyan akarta venni magát, más választása nem lehetett. Rancz András látványtervező pedig valami elképesztő módon tágítja ki a színpadi vizualitás kereteit a vetített díszlettel.

 

Valószínűleg sokan azt fogják mondani, hogy az előadás túl propagandisztikus, túl szájbarágós. Ám itt az esztétika megbírja ezt az etikai terhet. Mert Nóra végső monológja valóban egy manifesztum. Ibsen idején forradalmi volt, de polgárpukkasztó, aztán a következő korok inkább groteszk módon elpszichologizálták. És ez az elpszichologizálás az, ami miatt el lehetne siklani ennek a textusnak a mára vonatkoztatott érvényessége fölött, ha nem manifesztum lenne.

 
 

 

Másrészt az előadás végén vagyunk, és ez az előadás megvisel, szembesít, szükség van az elidegenítésre, hogy – valahol a brechti logika alapján – racionálisan is reflektálni tudjunk, elsősorban magunkban és magunknak. A kérdés inkább az, hogy egy férfirendező mennyire tud autentikussá válni, amikor egy (gyakorlatilag adott) feminista perspektívából dolgozik. Nem tudom, de színházról van szó, alkotócsapatról van szó, és Kali Ágnes dramaturg például nem egyszerűen az elhangzó szövegtest megalkotásáért felelős, a szöveg sokszor díszletté válik, mondjuk egy, Nóra lánya által felmutatott táblácskává: We are the grand-daughters of the witches you couldn’t burn. (Nagyjából: Azoknak a boszorkányoknak az unokái vagyunk, akiket nem sikerült elégetnetek.) Ötvös Kinga például a produkció színpadi mozgásáért felelős alkotóként is jelen van a csapatban, és talán van annak jelentősége, hogy amilyen módon feláldozza magát a színpadon, az mennyire autentikus a térben mozgó testek kontextusában. Tényleg nem tudom.

 

Az előadás szövegteste egészen izgalmas, ha nem is olyan látványos (vagy harsány…), mint a többi komponens. A műsorfüzetben van egy beszélgetésrészlet, Botond Nagy és Kali Ágnes reflektálnak a munkafolyamatra. Itt tűnnek fel olyan félmondatok, hogy „a szavak folyton elbuknak” és „most is ez történik, itt bukdácsolunk a szavak között”. A kimondhatatlan kimondása már közhely, amikor költészetről beszélünk, de itt újra tétje lesz.

 

Mert ha ez az előadás megmaradna a nyelvileg elmondhatónál, akár csak a szöveg szintjén is, az csak kudarc lehetne. De egyrészt itt van a szöveg díszletté válása, másrészt (bár a dramaturg a történet ívéhez nem nyúl) zenei partitúrához hasonló pontossággal működik, szervesen kapcsolódva a hangzás (a produkció zenéje-hangrétege) dramaturgiájához. Az arányok válnak fontossá.

 

A tér teljesen újraértelmezi a láthatatlan fal fogalmát a színházban. Itt tényleg három láthatatlan, pontosabban átlátszó fal határozza meg a játékteret, olyan átlátszó anyag, amire azonban vetíteni lehet. A háromszögesített játéktér inkább bezártságot sugall, erre többször rá is erősítenek a vetített rácsok. A promóciós anyagokban visszatérő téma a kóma mint értelmezési kulcs, így adja magát az önmagába való bezártság helyzete. A vetített grafikus díszlet a fényekkel együtt olyan erős vizuális ingert jelentenek, melyben a színészek hús-vér valósága tényleg pszichedelikus élményhez hasonlóan olvad össze a mesterségesen létrehozott rétegekkel (a nagyon izgalmas és előtérben lévő hangvilággal is). A pszichedelián túl az animációs filmek logikája és képi világa jutott még eszembe, de itt is az válik izgalmassá, ahogyan ez a színházi jelenvalósággal kontaminálódik. A digitális és primér valóság ilyen koherens eggyéolvadása közvetlenül torzítja, sőt újrastrukturálja az érzékelést, és ez nem metafora.

 

A valóság kategóriája oldódik itt fel, de teljesen máshogy, mint a posztmodernben szokás volt. Mert az a paradigma relativizálta e kategóriát, meg tudta mutatni racionálisan és logikusan, hogy miért nincs; de ez, mikor a hatalomról, mikor traumákról van szó, inkább pofátlannak hatna.

 

Itt az érzékszerveink által „állított” valóság oldódik fel, erre pedig szükség van, mikor a patriarchalitás evidenciáit kell leépíteni. Mert a legnagyobb hatalom ez a valóság, amibe bezár minket a szocializáció és végső soron a testünk. A tét, amit a kolozsvári Nóra bevállal, nagyon nagy: ennek a megbontása.

 

Van történet, de a történet nem azt mondja el, amit az előadás, nem kevesebbet, de egy kicsit mást. Botond Nagy az érzékszervek felől tölti ki azokat a helyeket, amiket a történet meghagy, és hagy bőven ilyen helyeket. A kegyetlenül, kiszolgáltatott módon felmutatott test felől, a zene felől, az elhallgatás felől. Megdolgoz, érzelmileg és érzékszervileg is megcsavar ez az utazás.

 

Vakok, Nagy előző sétatéri rendezése egy őrült remix volt. Akinek az nem jött be, az lehet, hogy ezt sem fogja szeretni, mert a műfaj nem változott. De ezúttal nem remixel, hanem áthangszereli Ibsent, és az már más minőség.

 

 

 

Kolozsvári Állami Magyar Színház. Henrik Ibsen: Nóra. Rendező: Botond Nagy. Szereplők: Ötvös Kinga, Árus Péter, Albert Csilla, Váta Loránd, Viola Gábor, Kántor Melinda, Tőtszegi Zsuzsa, Platz János. Szövegadaptáció: Kali Ágnes, Botond Nagy. Látványtervező: Rancz András. Tér: Carmencita Brojboiu, Rancz András. Jelmeztervező: Carmencita Brojboiu. Dramaturg: Kali Ágnes. Zene és hangterv: Kónya-Ütő Bence. Digitális grafika: Szederjesi Szidónia. Színpadi mozgás: Ötvös Kinga. Rendezőasszisztens: Veres Emőke. Fényterv: Romeo Groza. Ügyelő: Zongor Réka.