Felix = a boldog




Szentes Zágon: Living Spaces

 

Mára a németek egyik legfontosabb topográfiai referenciapontjává vált a berlini Leipziger Straße 3. Itt ülésezik a német szövetségi parlament, a Bundesrat. A fiatal 19. században azonban még egy gyönyörű kastélypark – és persze hozzá való, palotai igényű kastély – volt itt, ahol a polgári-intellektuális Berlin crème de la crème-­je gyűlt össze. A kastély és a park 1825-től a Mendelssohn bankárcsalád tulajdona volt. Alexander von Humboldt obszervatóriumot rendezett be a parkban, Hegel, Schlei­ermacher és E. T. A. Hoffmann viharzott ki s be a kastély kapuján, és szelekt hallgatóság rajzott a szalonba a hétvégi relaxáció és nagystílű művészetpártolás különbnél különb alkalmaira.

 

Op. 20-as, Esz-dúr Vonósoktettjét épp 1825 őszén – nem sokkal a kastélyba való beköltözésük után – komponálta ifjabb Felix Mendelssohn, egész pontosan október 15-ére készült el vele. Műve valójában kisebbfajta szimfónia – hiszen négy, nagyon önálló profilú tételből áll, zenekari igényű szólamkezeléssel, drámával, lírával. Ez önmagában még nem volna különösebb szenzáció… de nézzük csak a dátumot! Mendelssohn ekkor tizenhat éves volt! Igaz, a művet később (huszonhárom évesen) revízió alá vette – manapság az akkori, utólagos javításokkal szokták játszani –, de akkor is: aki ezt az oktettet hallja, az előtt nem maradhat titok, hogy a Mozartéhoz fogható zsenialitás lengi be az Op. 20-as szellemi légterét egy igazán zsenge korú fiatalember (voltaképpen még csak kamasz) „műhelyéből”. De miért ír valaki tizenhat évesen hatalmas vonósnyolcast? A válasz egyszerű: születésnapi ajándékul. Eduard Rietz volt a bensőséges oktató és a virtuóz hegedűművész, akit az ifjú Felix ezzel a „játékkal” köszöntött. Ám mire az oktettet bemutatták, a szándék, ürügy és dedikáció átlényegült: Rietz ugyanis 1832-ben, 29 évesen meghalt. Mendelssohn vonósnyolcasa így egyféle emlékművé vált annak a barátnak a tiszteletére, aki egyébként a Berlini Filharmonikus Társaság alapítója volt, s nem utolsósorban a Mendelssohnok házizenéléseinek meghatározó szerepű koncertmestere is (minden második vasárnap 14 és 16 óra között).

 

Amikor 1836 januárjának végén a lipcsei Gewandhausban az Op. 20-ast bemutatták, Conrad Wilson megállíthatatlanul lelkendezte zenére fogékony környezetének: „Briliáns! Tökéletes! A 19. századi zene egyik mirákuluma!” Vélhetőleg ma se érezzük túlzónak Wilson hevültségét – legalábbis azok a kolozsváriak semmiképp sem, akik pár héttel ezelőtt az Unió utcai Redutban hallhatták/hallhattuk a nyolcast (Emilie Haudenschild, Line Ildikó, Szövérdi Csilla, Csép Anna, Dorin Mâtea, Bányai Miklós, Kostyák Imre és – bőgős helyett második csellistaként – Kostyák Előd tolmácsolásában).

 

A goethei ihletettségű oktett-szimfónia a 19. századi berlini eszme- és zenetörténeti idealizmus dokumentumaként épp úgy érvényes ma is, mint a kamarazenélés egyik megkerülhetetlen romantikus faktumaként. Az októberi koncert előadói – akik a Mendelssohn-oktett mellett még Max Bruch vonósnyolcasát is játszották – épp azt a színgazdagságot, hangulati változatosságot, szimfonikus erőt tudták kiválóan megragadni, amely az Op. 20-ast kiemelkedővé teszi. Voltaképpen semmi nem volt ebben az interpretációban, ami ne lett volna nagyszabású. Az Allegro moderato ma con fuoco vezértémája csakugyan tüzes gerince volt az első tételnek, „a sugárzó ifjúság tanúságának- és szimbólumának” (Eric Werner), a forma szuverenitása kimagasló hatásokban érvényesült. A második tétel brácsa-c-molljában felcsendülő témára hamisítatlan lírában válaszolt a négy hegedű, az Allegro leggierissimo (3. tétel) – a scherzo attitűdhöz illően – a legfinomabb, szinte ujjbegyben bizsergő érzésekben jelenítette meg a Walpurgis-éj álmának koboldjait, boszorkányait, manóit. S a finálé (ismét Esz-dúr, presto) – az előző tételhez hasonlóan – valamiféle perpetuum mobile-érzéssel s a mendelssohni ellenpont-ismeret vitathatatlan bizonyítékaival koronázta meg az egész vonósoktettet.

 

Felix – a boldog? A latin felix szó legpontosabb fordítása igenis nagyon illik – az Opus 20-as tanúsága szerint legalábbis – Mendelssohnra. „Hihetetlen boldogság rejlik Mendelssohn dallamaiban – állítja a világklasszis brit-ír hegedűs, Daniel Hope. – Egy energiákban és lelkesültségben áradó, csupa-remény fiatalember zenéje ez. Olyan friss, örülő és boldog ez a zene, hogy az ember játszva és hallgatva egyaránt ugyanazzá válik: boldoggá, reménykedővé.”