Feljegyzések az ország házából




lege_artis_pap_zsolt_kukorelly_borito
 
Kukorelly Endre Országházi divatok című kötete már magával a címmel is politikuselődre játszik rá (lásd Jókai: Politikai divatok), a kötet eddigi recepciója pedig szintén igyekszik egy író-politikusi hagyomány részeként, folytatásaként kanonizálni a kötetet. Ezzel a törekvéssel önmagában semmi baj nincs, hiszen a magyar irodalomban valóban vannak előzményei annek a fajta szövegtípusnak, amelyet az író valamelyest a politikai tapasztalataiból kiindulva alkot meg. A gond csupán az lehet, ha Kukorelly szerepvállalását, a könyv genezisét a 1920. századi politikai minták nyomán próbájuk értelmezni, ugyanis az akkori és a mai társadalmi berendezkedésben mást-mást takar a politikus fogalma. Amennyiben ezt az irodalmi hagyományba ágyazottságot legitimációs gesztusként tételezzük, meglehetősen súlytalannak és teljességgel szükségtelennek vélem, ugyanis egy kortárs fogalomhoz (politikus) társuló sztereotípiákat nem lehet másfél évszázados hagyományokkal semlegesíteni. A könyv pedig éppen ehhez a kortárs fogalomra/fogalomhoz próbál reflektálni, viszonyulni.
 
Napló, füveskönyv, királytükör, interjú, publicisztika, életrajz, beavatástörténet, kollázs… Előre- és hátrautalásoknak helyet adó napló, ami nagyjából az országházban töltött időszak előzményeitől a leköszönésig és annak értékeléséig tart. A naplószerűség egyszerre ad hozzá a szöveghez és vesz el belőle, ugyanis a bekezdéscímekkel ellátott rövid egységek, amelyek egy-egy epizódot beszélnek el, gyakran nehézkesen kapcsolhatóak össze, túl távoliak. Helyenként megakasztja az olvasást az is, hogy az egyes részek sem az adott kontextust, sem a könyv egész terjedelmét tekintve nem állnak össze egységgé. Ugyanakkor Kukorelly könyvének egyik legnagyobb értéke épp a naplószerűségből eredeztethető, mégpedig a helyenként naiv („a naivitás döntés”), ám ideológiáktól jórészt mentes, kisszerű hatalmi játszmákon kívül levő megfigyelő, kíváncsi, helyenként mégis könyörtelen hang lesz az, amely az egyes történések bemutatását és magát az értelmezést is meghatározza. Ez a hang tudniillik képes túllépni azon a már-már sztereotipikus, artikulálatlan attitűdön, amire a fülszöveg is utal:  „Mit keres az író a parlamentben” (vagyis kissé túlozva: mit keres egy értelmiségi ott, ahol különböző felkészületlen, képzetlen alakok igyekeznek fölénk kerekedni?). Ezt a vélekedést egyrészt azáltal aknázza alá, hogy a politikus személyét és szerepét egyaránt profanizálja, a tömeg alkalmazottjaként értelmezi, ami rögtön előtérbe állítja a közösség felelősségét. Másrészt a beszélőnek, különleges, beavatott (?), résztvevő szerepe miatt, lehetősége nyílik mikroszinten megfigyelni képviselőtársait, akikkel önkéntelenül is interakcióba lép. Kukorelly hangja tehát azáltal, hogy állást foglal, egyben kritikát is megfogalmaz és karikíroz. Mégsem támaszkodik ideológiai premisszákra, pártpolitikai jelszavakra, igyekszik az egyes szituációk elbeszélésekor reflektált maradni.
 
Az Országházi divatok szerkezetének egy másik jellemző vonása a vendégszövegek sokasága. Elsősorban a politikafilozófia jelentős alakjainak idézeteivel tűzdeli tele a szöveget, de saját verset is idéz, valamint számos interjút és parlamenti felszólalást. Ezek a betoldások lekerekítettségük és aktualitásuk miatt kifejezetten hatásosak tudnak lenni.
 
Kukorelly agoráján az egyik legproblematikusabb elem a hatalom mint olyan, a hatalom gyakorlása, a hatalom iránti vágy, a hatalom megtartásának igénye. A meglévő berendezkedés bemutatása, értelmezése, értékelése mellett a könyv alternatívát is kínál, amely a politika, hatalom, pártpolitika fogalmak mentén értelmezhető. A szerző szóhasználatában ugyanis a politika valami teljesen tiszta, mai használatától némiképp különböző, annál bizalomgerjesztőbb jelentéssel bír. Leginkább az antik görög mintára képzelhető el, a közügyek intézése, a köz életében való részvételt jelenti. Ezt csupán azért szükséges explicitté tennünk, mert a szerző meglátása szerint a politika fogalma mára pejoratív jelentésrétegekkel bővült. Fontos tehát, hogy az Országházi divatok logikája csupán a fent említett szinten képzeli el a politikát, sokkal inkább mentalitás, viszonyulás kérdésének tartja, ilyen szinten kínál fel megoldást. Az előbbi politikafogalom tehát csupán közegében egyezik meg a pártpolitika fogalmával, ahol immár politikai alakulatok versengenek a hatalom birtoklásáért, bizonyos ideológiák, eszmék mögé állva, mely gyakran dichotomikus leosztást eredményez, ahol csupán az erőviszonyok, résztvevők változnak, de ugyanaz a kétpólusú, szimbolikus harc folyik. Kukorelly a maga hedonista világszemléletével teljesen egyszerű mentalitásbeli váltást kínál, kér, ami az aktív részvételt jelenti, és a pozitív, mostani „mufurc”, perspektívamentes, cinikus attitűdtől különböző viszonyulást jelent. Parlamenti ténykedése során a kultúra és a tömegsport szerepét hangsúlyozza ebben a hozzáállásbeli váltásban. Helyenként kissé naivnak tűnhet (talán az is), már-már utópisztikusnak, de miért lenne szükségszerűen megváltoztathatatlan egy közösség viszonyulása?
 
Bármennyire töredezett is a narráció, mégis érzékelhető egy olyan időbeli linearitás, amely során az elbeszélő egy meglévő társadalmi szerepből, identitásból egy másikba kerül be. Izgalmas kérdése a könyvnek, hogy a beavatás valóban megtörténik-e, ha igen, milyen mértékben vagy milyen szinten. Ha egy egyszerű beavatásról volna szó, és a beavatás minden szinten megtörténne, az ugyanazt a sztereotípiát illusztrálná, amit fentebb a  „Mit keres az író a Parlamentben?” mondattal példáztunk, ugyanis abban az esetben egy lelkes, de naiv értelmiségi nagy tervekkel beülne a Házba és a napló végére kiábrándultan feladná politikai pozícióját (kiavatódna, elidegenedne). Látszólag az Országházi divatokban is ez a séma érvényesül, de valójában valami egészen más történik, még akkor is, ha csak apró, de annál fontosabb tényezők különböznek. A könyvben elbeszéltek szerint Kukorelly egyrészt különösebb ambíciók nélkül sodródik ebbe a helyzetbe, másrészt ő mindvégig politizál (a kultúráért harcol, ami, mint már mondtuk, a mentalitás és közérzet javulásának az alapja ebben a logikában, a többi párt vita-, illetve viselkedésbeli kultúráját igyekszik megváltoztatni), a kudarc (ha egyáltalán kudarcról kell beszélnünk) pártpolitikai szinten éri. Az LMP mint frázis, mint lehetőség, hogy lehet más a politika, nyűgözi le, az LMP mint politikai alakulat „veti ki” magából. Ez mégiscsak nagy különbség. Úgy tűnik tehát, hogy csupán egy igen felületes protokolláris szinten történik meg a beavatás. Ez a szemlélő, megtapasztaló, jelen lévő, de nem asszimilálódó, részben talán idegen, de nyitott nézőpont adja a könyv egyediségét, különleges értékét.
 
A szöveg folyamatosan két identitást működtet, amelyek sosem képződnek meg egyidőben. Vannak az olyan fejezetek, amelyek Kukorelly Endrét, az írót szabadidejében mutatják, vannak olyanok, amikor a Kukorellyt mint politikust látjuk, amint ellátja feladatát. Ezek a részek érezhetően a kultúra–parlament konfliktus működésére játszanak rá. A szerző gyakran igyekszik poetizálni bizonyos epizódokat. A sokféle szövegrész közt számos olyan akad, amelynek talán úgy kellene működnie az egészhez viszonyítva, mint egy jól megszerkesztett képnek vagy metaforának egy irodalmi szövegben csak éppen hiányik a szükséges jelentésbeli nyitottság. Ebben az esetben az ilyen textusok sokkal inkább ábrázolnak, megtestesítenek egy értéket, egy hibát, egy eszmét, egy ideológiát. Önmagukban egészen frappánsak, izgalmasak, de az egész szempontjából talán kissé didaktikusak (jó példa erre a Dunának, Oltnak című rövid fejezet).
 
A sok vendégszöveg mellett a zárlatban egy ötletes Voltaire-átírást olvashatunk, amely kiválóan illeszkedik a szöveg hangvételéhez. Igaz, hogy a kötetnek, szerkezetéből adódóan, nincs egy olyan íve, amely ebben a fejezetben kerekedhetne le, ám a füveskönyv-jellegéhez, sőt az egész látásmódjához kapcsolódóan a befejezés szinte katartikus. Vagy talán az is.
 
„Létezik ilyen, fizetik, karrier, kipróbáltam, olyan, amilyen.” Ennek az olyan, amilyennek az érzékeny, pontos, nyitott, durva, naiv, optimista narratívája ez a könyv. Hiánypótló.

 

Kukorelly Endre: Országházi divatok. Libri, Budapest, 2014.