„Félnótás könyvgyűjtő vagyok” -beszélgetés a 60 esztendős Monok Istvánnal




– Könyvtáros, tudós, tanár, sőt egy interjúban úgy fogalmaztál, „villámhárító menedzser” is vagy. Minek tekinted elsődlegesen önmagad?

 

– Azt hiszem, én könyvtáros vagyok. Egyszer a feleségem azt mondta, hogy boldogtalan vagyok, ha nem irányíthatok egy könyvtárat. Azért sokszor elegem van ebből, hiszen egyre kisebb a társadalmi rangja a szakmának, miután percemberkék folyton azt hiszik, sőt terjesztik is, hogy a modern világban a könyvtár valami megkerülhető és avítt dolog. Geszti Péter jut erről eszembe, aki azt énekeli, hogy ha valami valakinek nem megy, akkor nevezze másként s élvezze. Igazi kort jelző meglátás: alkotásra képtelen generációk „másként neveznek” dolgokat, és tetszelegnek önmaguk nagyszerűségében. Jóllehet semmit nem találtak ki. A könyvtár akkor is könyvtár, ha ékírásos égetett agyag dokumentumok vannak benne rendszerezetten elhelyezve, és akkor is, ha éppen digitálisak.
 
Aztán még tanárnak is érzem magam. Persze egyre inkább csak prédikálok. Azt hiszem, ez az öregséggel jár. Magamat azzal mentem magamban, hogy nemcsak nekem van kevesebb türelmem az újabb generációkhoz, hanem nekik sincsen sok. Ők is rohannak – ez persze tragikus –, és nem tudnak, ha akarnak sem, elmélyülni, higgadtan belemerülni. De azért egy-egy ember miatt mindig jó tanítani, ezt te is pontosan tudod.
 
Tudós? Annak érzem a legkevésbé magam. Szorgalmas voltam, azt hiszem, mindig is. Sok új dokumentum alapján talán új dolgokat is mondtam. Talán még újabb összefüggéseket is megláttam. Talán filológusnak mondhatom inkább magam. Az is tudós? Ez egy félve feltett kérdés…

 
 

Fotó: konyvtar.mta.hu

Fotó: konyvtar.mta.hu


 
– A természettudományok megszabta (ám humántudományokra állítólag kevéssé érvényesnek gondolt) terminológiai vitába ne menjünk bele, kezdjük akkor a filológiával és a könyvtörténettel. Befejezettnek mondható az a szervezett könyvtörténeti kutatás, amely több mint 35 éve, 1979-ben kezdődött Szegeden, s a kora újkori Magyarország olvasmánytörténete levéltári forrásainak feltárását tűzte ki célul? Melyek a következő lépések?

 

– Ha egyáltalán lesznek? Persze pesszimista sem vagyok. Az alapkutatásokat ki kell bővíteni legalább egy évszázaddal, persze más módszertannal, ahogy a korszak megköveteli. Így az adatbázist többen is használhatják majd. (Ezzel azt is mondtam, hogy nem befejezett a kutatás…) És persze közelebb kell lépni az anyaghoz. Rengeteg, talán túl sok cikket írtam már az adatbázis alapján. Ideje ezeket újraírni, egy-egy egységes gondolatmenet köré szervezni. Vagyis itt az ideje a monografikus összegzéseknek, feldolgozásoknak!

 

– Néhány éve jelent meg az akadémiai doktori dolgozatodra épülő könyved, A művelt arisztokrata (Bp., Kossuth, 2013), amelyben leginkább azt vizsgálod, hogy az olvasmánytörténet oldaláról nézve az egyes politikai döntéshozók milyen erudícióval rendelkeztek egy bizonyos korban. Jómagam is foglalkozom értelmiségi kapcsolathálókkal, adódik tehát a kérdés, hogy azon túl, hogy óriási a téma, milyen egyéb társadalmi csoportok s főként milyen egyéb időbeli korszakok olvasmányműveltségének felmérését indukálhatja a könyved, illetve megrajzolható-e – ahogyan te fogalmaztál – a „Kárpát-medence kora újkori szellemi erőtere”?

 

– Megrajzolható. Ehhez kellenek az említett monográfiák, és egy kollektív munka: Az európai szellemi áramlatok befogadástörténete. Ezt is egy „Magyar művelődéstörténet” keretében képzelem el. A tervek készen állnak, a munkatársakat toborozzuk. Megalomán terv, igaz, mintegy 36 átlagos kötettel. És lehet persze más korszakok felé is nyitni, óhatatlanul. Ennek része lenne az említett recepciótörténet is, no meg általában a könyv története is. Az ezt megelőző monografikus feldolgozások között lesz egy-egy személy „szellemi erőtere” is. Például azé az Esterházy Pálé, akinek udvari kultúrájáról egy csapat most folytat elmélyült kutatást. Zrínyivel sokat foglalkoztunk, magam álmodom, hogy megtaláljuk a teológiai könyveit is, persze ez csak álom. Aztán egy könyves történetet szeretnék írni, amiből Széchényi Ferenc „szervesen nő ki” – mármint az egyik alapműve, a Nemzeti Könyvtár.

 

– Miért éppen ők?

 

– Zrínyit a forráshelyzet kínálta: írott életmű, ismert politikusi életpálya, korabeli könyvtárkatalógus, ma is meglévő könyvek. Az ilyen igen ritka a Magyar Királyságban vagy éppen Erdélyben. Esterházy hasonló eset, ráadásul egy másik lehetőség, egy másik korszak. Az átmenet terveivel, annak az illúziójával, hogy magunk is rendezhetjük magunk ügyeit, aztán a keserű kiábrándultság dokumentumaival, hogy bizony ez Mo­hács óta nem adatik (ahogy ma sem, bárha lehetnek kard nélküli kardoskodó vezetőink).

 

– Ha már az idősb Széchényiről beszélünk, nem titok, hogy mi az OSZK-ban találkoztunk először, s dolgoztunk éveken át együtt. Te 10 éven keresztül vezetted a Nemzeti Könyvtárat, s meglehetősen sok átalakítást is kezdeményeztél. Most visszatekintve, hogyan látod, melyek voltak a legfontosabb eredményeid, s mi maradt torzóban, netán végképp befejezetlenül?

 

– Azt hiszem, hogy egy országos könyvtár minden: dokumentumok tára, tudástár, információs központ, tudáskapu stb. stb., és persze fontos tudományos intézmény, erős tudományos kutatói profillal. Olyan kutatókkal, akik főként nem elméleti kutatásokat végeznek, hanem alapkutatásokat, a saját állományra épülőt, hiszen azt ők ismerik igazán, kutatják, s mutatják fel sokféleképpen: katalógusokban, bibliográfiákban, tanulmányokban, konferenciákon, intézményi kiállításokon és azok tudós katalógusaiban, s egyéb közismereteket adó brosúrákban is. És persze egy nagy könyvtárnak legyen is kutatói profilja (intézményi profil). Számomra egy könyvtár legelemibb kötelességei közé tartozik ugyanakkor a saját történetének a legapróbb részletekig menő feltárása. Nos, ez a nemzeti könyvtár esetében az „ország”, vagyis a „natio” – és nem csupán a nemzet. (Mellesleg: fogalmi zavarban élünk – vagy ilyenben tartanak minket? A „Hungaria” az nem „Magyarország” – legfeljebb a „ria, ria …” lelkesedésben, de jobb lenne, ha ők is tudnák, mit kiabálnak. Az „országos” az pedig nem „nemzeti”. Ha ezeknek a kifejezéseknek a használatában rendet tennénk, és következetesen használnánk, sokkal kevesebb ellenségünk lenne. De ezt csak zárójelben mondtam…) A terveim közt szerepelt tehát a kezdetektől az OSZK tudományos profiljának karakteresebb kiemelése, s azt hiszem, történtek is komoly előrelépések, ezt épp neked nem kell mondanom, sokáig vállvetve csináltuk. Aztán 2010 után több minden abbamaradt. És ma sem mindig értik, a fenntartói szinten, hogy erre pénzt kell áldozni!
 
A könyvtár ugyanakkor nyilvános közgyűjtemény. Vagyis nyilvános és közös. A nyilvánosság leginkább kézenfekvő eszköze ma már a digitalizálás. Nos, azt a programunkat az én időmben nem engedték elkezdeni sem. A sarki kft-kben hívő „hendli” emberkék mindent privatizálni akartak, persze közpénzen kialakítva a tartalmat, és közpénzből finanszírozva a fenntartást. Ebben nem voltam partner, ahogy a legtöbb könyvtár ma sem az. Ezért nincsen (legalábbis eddig nem volt) könyvtári digitalizációs programja egyetlen kormánynak sem. Vagy csak addig van, ameddig meghirdetni kell, pénzt adni rá, na nem a könyvtáraknak, hanem a „hatékonyabb” magánvállalatoknak (értsd haveroknak), aztán már semmit. Vagy maximum lemásoltatni a közpénzen elvégzett munkát, majd torzóban hagyni… Ezt a játékot eddig minden kormányzat eljátszotta Magyarországon, lásd Neumann-ház, NDA, MaNDA. Most nem tudom, mi következik.

 

– Magyarország meglehetősen lemaradt a digitális világban az utóbbi évtizedekben, s bár ennek igen összetettek az okai, mégis úgy érzem, egy országos könyvtári (sőt közgyűjteményi) digitalizálási rend/rendszer kialakítása nélkül ez meglehetősen sziszifuszi munka marad.

 

– Erre utaltam. Soha, egyetlen központi program sem tud megvalósulni – már ha egyáltalán cél a megvalósítás – a könyvtárak aktív és lelkes közreműködése nélkül. A szakértői közreműködés nélkül! A legnagyobb gond a könyvtári világban az, hogy elfogyott a bizalom, a hit abban, hogy valamit lehet koordináltan végezni. Pedig csak úgy lehet. És ez nem politikai feladat, hanem szakmai, könyvtárosszakmai feladat. Tudom, híján vagyunk a humán erőforrásoknak. Igen, igaz. De még azért, ha valaki tényleg odadobná a gyeplőt, meg a sarzsit mellé, hogy „na, lássuk, mihez kezdetek a lehetőséggel”, még mindig megvalósíthatónak látok alapvető feladatokat. A „rövidpórázelvű” kormányzás persze nem dobja oda a gyeplőt, legfeljebb elengedi a kezedet…
 
Minden könyvtár teszi tehát, amit tud. Sok részsikerrel. Kell viszont egy összefogó keret. Majd. Egyszer majd lesz, amikor egyben le lehet nyúlni… Az elmúlt hónapokban írtam egy országos könyvtári alapelveket felvető tanulmányt, elmondtam a véleményemet a nyilvánosságról, a nemzeti könyvtár koordinatív szerepéről, mert ez, úgy gondolom, megkerülhetetlen. A baj az, hogy ilyen dokumentum sok készült már, és lassan unom én is önmagam ismételgetni, meg az „ugye megmondtam” nem elég motiváló már a területi circulus vitiosusokat látva. Ráadásul azt hiszem, hogy amit mondok, belátható, világos s már-már közhely is. Mégsem éri el azoknál az ingerküszöböt, akik egyszerű döntéssel és kormányzati szinten igen kis pénzzel megoldathatnának sok mindent, ami valóban a nemzetközi porondon is látványos eredményt jelenthetne Magyarország és a magyar írott kulturális örökség számára.

 

– Az előbb a ria, ria… kapcsán az egykori hungarus-tudatra akartam rákérdezni, amit ma is vállalhatnánk, abszolút pozitív módon, s ami a 19. század előtt valóban még nem különálló nemzetekben való gondolkodást jelentett, hanem egyfajta történelmi, közös kulturális emlékezetet. Hogyan látod, ezt lehetne ma itt – a régióban – tudatosítani?

 

– Nehezen. A történész kutatóknak nem kell ezt elmondani, de ők sem vállalják. Politikailag vagyunk kiszolgáltatottak. Az egyre kevesebb valós történeti ismeretekkel rendelkező nemzetek gyermekei a mai politikai diszkurzusnak kiszolgáltatottak. Nem is értenék, mit mondunk. Ehhez másfajta tananyagok kellenek, s erős történelemoktatás. Ma Magyarországon a tankönyvek pontosan az ellenkező irányban mennek el: kultúrfölény és „ria, ria, Hungária” – ami persze Magyarország. A nyugatiaknak meg nincsen nem anakronizmusra hajló szándékuk. Számukra elképesztő, ha azt mondom, hogy egy 17. századi szlovák nyelvű könyv, amit Pozsonyban (szerintük Bratislavában) nyomtattak, az hungarikum. Pedig az. Nekik a boldog privilegizáltság elég, és máris nem kell gondolkodni. A németeknél meg ehhez pluszban egy neurotikus érzés is járul, a bűnösség tudata, amit mesterségesen kívülről és belülről is fenntartanak.

 

– Mindig úgy láttam, kifejezetten fontosnak ítélted a határon túli magyar gyűjtemények kincseinek feltárását, egyáltalán az intézményi és személyi együttműködések kialakítását. Ezt hatékonyan célirányos digitalizálási programok révén is elő lehetne segíteni. Hogyan vélekedsz minderről?

 

Azt hiszem, hogy az nem anakronisztikus gondolkodás, ha mi a mindenkori magyarok által lakott területben, illetve a magyar államiság keretében foglalt területben gondolkodunk. Vagyis a területi, a nyelvi, a szerzői és a tartalmi hungarikumok világában maradunk. Nekem nem jelent gondot azt mondani, hogy Pozsony és Kolozsvár után, mellett ma Bratislavába vagy Cluj-Napocába utazok. De elvárom, hogy senki se beszéljen arról, hogy Szlovákiában reformáció volt a 16. században, minthogy nem volt Szlovákia. A tapasztalatom az, hogy ha következetesek vagyunk, ezt érti, megérti – legfeljebb nem fogadja el – a szlovák, román stb. kollégák egy része. Ők sem tudnak viszont mozdulni nélkülünk, és mi sem tudunk mozdulni nélkülük és a nem a mai Magyarországon lévő kulturális emlékeink nélkül. A történelem kellene, hogy közösen tanítson. Egykor a Török Hódoltságból jártak iskolába Fogarasban, ami ugyancsak a Török Birodalom része volt. „Országon” belül maradtak. A Magyar Királyság és Erdély viszonya más volt, mint a Habsburg Birodalom és a Magyar Királyság viszonya. Akkor is, amikor Erdély külön államisággal bírt. Nemcsak akkor voltak kapcsolatok, amikor „oda kivaló” ember ült a fejedelmi trónon, hanem természetes volt a kapcsolat egy magyar hivatalos nyelvű Erdély és egy latin hivatalos nyelvű Magyar Királyság között. És még szorosabb, mint a regnum associatum (társult királyság) rendszerében élő Magyar, illetve Horvát Királyság között. (Ismét egy zárójeles megjegyzés: nem kell azt mondani, hogy Horvátország Magyarország része volt – minthogy soha nem is volt az –, hanem olvasni kell, tanulni és pontosan fogalmazni. Na, akkor könnyebb lesz megértetni még Strasbourgban is – és nem Strassburgban! –, hogy mit, miért gondolunk, teszünk: talán még azok az „értelmiségiek” is megértik, akik azt sem tudják, hol van Magyarország, de azért a budapesti haverok véleményét szajkózzák!)
 
Vagyis: nincsen határon túl és határon innen. Írott kulturális közös örökség van! Digitalizáljunk, szakszerűen, s aztán figyeljünk arra is, hogy mást digitalizáljunk, mint amit teszem azt Kolozsvárt, s mást, amit Túrócszentmártonban vagy éppen Kismartonban végeznek, és hajrá, cseréljük el. Így mindenkinek olcsóbb, és mindenkinek van egy másolata. Még biztonságosabb is. Szép álom, amikor két magyarországi könyvtár is képtelen ezt a dolgot összehangolni!

 

– Ehhez megfelelő retrospektív nemzeti bibliográfiák kellenek, s mi azok terén sem állunk túl jól, sajnos.

 

– Persze. Fel kell ehhez tárni, hogy milyen dokumentumokat hol őriznek. Ezért a legkisebb faluban is meg kell nézni, mit őriz a plébánia/parókia. Aztán védeni is kell ezeket a dokumentumokat, segíteni az őrizőit. A legnagyobb segítség persze a nyilvánosság: közös katalógusok, egységes leírások, melyeket a nemzeti könyvtár koordinálhat, s jó minőségű digitális másolat. Magam igyekszem az intézményes keretek kialakítására, de a személyes kapcsolatok mentén folyamatosan dolgozunk. Talán nem is sikertelenül.
 
– Úgy látod, hogy a képletes digitális éden közgyűjteményi berkekben egyhamar nem jön el, s nem váltja fel a Gutenberg-­galaxist?

 

– A digitális másolatok világa, vagy a digitálisan született dokumentumok világa kiegészíti a papíralapú írott örökséget. Másra való. És persze, már most is kevesebb példány kell a könyvből. De azért kell annyi, hogy ha véletlenül eltűnik a digitális verzió, lehessen újra digitalizálni.

 

– Jelenleg az MTA Könyvtárát vezeted, de emellett Szegeden és Egerben is tanítasz, az informatikus könyvtáros szakos hallgatók mellett újabban kulturális örökség szakosokat is. Milyeneknek látod e mai hallgatókat? Mit jelent számukra a kulturális örökség felmutatása? Azt is kérdezhetném – éppen az általad vizsgált erudícióra utalva –, hogy igaz-e: manapság a fejlettebb technikai háttér gyengébb hallgatói teljesítményt eredményez?

 

– Nem a technikai háttér maga okozza a gyengébb teljesítményt. Mi okozzuk. Nem születtek rosszabbaknak a mostani hallgatók, mi tettük őket rosszabbá. Mert sajnos nem egyszerűen mások, valóban rosszabbak. Már aki – a maradék maradékának a maradéka –, a humán szakmák felé orientálódik. Persze mindig voltak és vannak megszállottak, kiváló felkészültségű hallgatók. Csak fáradság kell a kiválasztásukhoz. De megéri.
 
Legyünk őszinték: a hallgatói önkormányzat nem magától korrupt. A nagyszerű professzorok vitték őket táncba. Hogy a fejükre nőttek (sok helyen)? Hát igen: a modern kor tehetsége. A felelősség azért a professzornál marad. És ugyanígy: akinek türelmetlenül jó jegyet adunk, hogy tűnjön már el, vagy azért, mert ha szigorkodok, nem lesz hallgató, és elküldenek a munkahelyemről stb. stb. Mi vagyunk tehát a felelősök, meg a rendszer, de azt mi éltetjük. Emellett minden igaz: felelőtlen kormányzatok, süket, ostoba adminisztratív kényszerek, a „fejlett” világból vett módszerek automatikus (így nem kell fáradni a gondolkodással) átvétele és hamis kép kialakítása az oktatási rendszerről. Ostoba, erőszakos, „jaj nekem, gályarab kell a vállalkozásomhoz”, ámde jó lobbierejű „szakértők” szóhoz engedése oktatási ügyekben – ez vezet oda, hogy a kérdés egyáltalán feltehető. Persze igen: meg a globalizáció, a sokféle szempontrendszer egyidejű felkínálása, amiben elvesznek, az értékválság. A hallgató (meg a diák az általános és középiskolában) ebben a rendszerben csak áldozat. Nem ártatlan, mert sokat tehetne. Nekünk biztatni kell rá. Magam, mostanság, jó jegyeket adok. Nem fásultságból. Próbálok rájönni, hogy tud-e gondolkodni a hallgató, azzal a kevés adattal manipulálni, ami megragadt benne. És azt hiszem, hogy jobb az agyuk, mint az enyém. Persze fiatalabb is. Vannak számomra is kezelhetetlennek tűnők köztük, de nem írnék le teljes csoportokat. A kulturális örökséggel mindenesetre közvetlen kapcsolatba kell hozni őket: akár helyi, akár országos szinten. De idő kell(ene) hozzá, meg érdeklődés a másik oldalon. Ám ha sikerül, akkor látom rajtuk, hogy meglepődnek, olykor meg is illetődnek. Emlékszem, hogy amikor olyan Bibliát adtam egy még éppen nyegle hallgatónak a kezébe, amelyet Luther is forgatott, akkor az ifjú megállt egy pillanatra. És hatott rá az örökség, azt hiszem. Igen: sokba kerül az ilyen pillanat. De országosan jobb befektetés, mint sok-sok más, s főleg olcsóbb, mint az ellopott ezermilliárdok.

 

– Nem titok, 60. életévedbe léptél. Kereken tíz éve jelent meg Labore et constantia címmel munkásságod bibliográfiája, amely már akkor is 86 oldalon tárta elénk tudományos tevékenységed eredményeit. Az MTMT-ben (Magyar Tudományos Művek Tára) mindez azóta már (könyvek, könyvfejezetek, tanulmányok, könyvismertetések címen) mintegy 930 tételre rúg. Nem vagy éppen egy „lassú tollú” ember…

 

– Hát éppen a 61.-ikbe léptem, vagyis betöltöttem a 60-at. Nem vagyok grafomán. A számok azért imponálóak, mert: (1) mindig csoportban dolgoztam, vagyis nagyon sok a közös munka; (2) sok kicsit írok, mert hivatalnok voltam, vagyok, és csak rövidekre jut időm; (3) elkényeztetett vagyok: hivatali karrieremnél fogva sokan ismernek, és engem kérdeznek, nem csak itthon, a világban is. És mögöttem állnak intézmények, titkárságok. Közös munka, közös eredmény. Nem szerénység, mert azt mondom: igyekszem nem visszaélni a lehetőségekkel, és hajtok. Ma is azt teszem.

 

– Kézenfekvő lenne azt kérdeznem, hogy ezt a bölcs szerénységet a betöltött 60. után az újabb 60-ra is megtartod-e, de végezetül inkább azt kérdem: több írásodban foglalkoztál már az „olvasó vagy gyűjtő” kérdésével. Melyik csoportba sorolnád inkább magad?

 

– Félnótás könyvgyűjtő vagyok. Olvasok is, megtanultam gyors-olvasni. És még működik a szkenneragyam: fénykép (szem), OCR, és még meg is jegyzek sok mindent… Genetika, jó tanárok, szorgalom, nem nagy teljesítmény. De aggódó gyűjtő vagyok, s szelektív. Mindent elfogadok, sőt elviszek, ritkán lopok is. Aztán sokat ajándékozok is. Írom a magam dicsőségét. Merthogy nem tudom hova tenni a sok könyvet. Így ami megmarad, nagyon tematikus, de így is sok-sok ezer kötet. Amit elolvasok, általában, ha szakkönyv, meg is tartom. A nem korai újkor tematikájú könyveket megnézem (tartalomjegyzék, néhány oldal, esetleg fejezet elolvasása, fülszöveg) és ajándékozom Egernek, Szegednek, Kolozsvárra az EME-nek, általad Nagyváradra, s más külföldi könyvtáraknak. A szépirodalom egy része viszont megmarad, nagy része megy édesanyámhoz. Ő is nagy olvasó!

 

 

 

Monok István Széchenyi-díjas irodalom- és művelődéstörténész, könyvtáros, bibliográfus, egyetemi tanár. 1956. július 10-én született Zalamerenyén. Felsőfokú tanulmányait a szegedi József Attila Tudományegyetem magyar–történelem szakán végezte 1977 és 1982 között. 1983-ban ugyanitt doktori fokozatot szerzett. 1984 és 1987 között az ELTE könyvtár szakán tanult. 1982-től 1991-ig a szegedi egyetem központi könyvtárának munkatársa, 1992-ben az egyetem főtitkára volt. 1989-ben a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Könyvtártudományi Tanszékének vezetője. Ugyanitt 1993-tól 1999-ig tanszékvezető főiskolai tanár. 1996-ban létrehozta és 1999-ig vezette a főiskola Művelődéstörténeti Intézetét. 1999-től 2009-ig az Országos Széchényi Könyvtár főigazgatója. 2011 és 2014 között az egri Eszterházy Károly Főiskola Kulturális Örökség és Művelődéstörténeti Tanszékét vezette. 2010 és 2014 között a Szegedi Tudományegyetem Könyvtár- és Humán Információtudományi (2013-tól Kulturális Örökség Tanulmányok és Humáninformatikai) Tanszékének vezetője volt. 2013. július 1-jétől a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ főigazgatója. 1992-ben megszerezte az irodalomtudomány kandidátusa fokozatot, 2011 óta az MTA doktora. A 15–17. század könyv- és olvasmánytörténetét, a 16–17. század magyar művelődéstörténetét és a régi magyar irodalom történetét kutatja és oktatja.

 

 
 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter
  • Aki felmondott

    Szégyellje magát Hiller István, hogy egy senkit állított a helyére és a megkezdett munkáját megakasztotta.