Fémhuzallá nyúló árnyékok




borbely_andris_benke_andrisboritodoc
 
 
Borbély András Szél című kötetében a metafizika beköltözik a hétköznapokba, de helyesebb lenne inkább egymásba ékelődésről beszélni. Már csak azért is, hogy az írás/olvasás lineáris működésmódjának kikerülhetetlen csapdájába esve nehogy azonnal valamiféle megelőzöttséget, hierarchiát állítsunk fel. Hiszen ebben a kötetben minden szükségszerűen és végletesen hétköznapi, a lokális és családi történeténektől Odüsszeusz utazásán keresztül Máté evangéliumáig (és vissza). Abban az értelemben hétköznapiak az itt megjelenített események, hogy – folyamatosan és megállíthatatlanul – történnek, akár tudomást veszünk róluk, akár nem. Ugyanakkor itt van rögtön egy paradoxon is: a kötet gerincét adó emlékezés-kísérletek épp azért történnek meg (újra), mert beszélünk róluk, a beszéd által történik meg tehát az emlékezés, amely a beszéd tárgyát adja. Kik számára történik meg azonban, és valójában mi történik?
 
Fontos először is arra reflektálni, hogy a szél motívuma ebben az esetben nem csupán intertextuális értelemben fúj át egyik versből vagy kötetből a másikba. Egy vers kizárólagos kontextusát nem más versek adják, nem tisztán önreferenciális ez a kötetvilág, azonban nem is reprezentációs aktusok láncolatából áll össze. A kötetben sorakozó versek affirmatív ereje igen erős, sajátos tér- és időműködésükben radikálisan leszűkül a távolság jel és jeltárgy között. Sokat mondó már az is, hogy a kötetkezdő vers az Emlékezés, ahol „jégtükrén befagyott holtidőknek/ hozzád látogatnak a szavak”. Sőt, e kezdőaktus radikalitása tipográfiailag is tetten érhető, hiszen elkülönül a kötetben megjelenő mindkét ciklustól, illetve meg is előzi azokat.
 
Valódi megtestesüléseknek lehetünk szemtanúi a továbbiakban, nem a nyelv mélyrétegeiből felhozott kincsekben tobzódunk, hanem olyan homályos, töredezett, olykor brutális történetek, „félálomban földmélyi morajlások” elevenednek meg itt, amelyekre csak kölcsönszavaink vannak. Már az elején világossá válik, hogy innen kell merítenünk (mást nem is tehetünk), azonban nem ugorhatjuk át és nem is hazudhatjuk el az érzékelés-kísérletek azon alakzatait, amelyek a megértésre való törekvés erőszakos aktusa előtt/helyett állnak. Ekkor találjuk szembe magunkat egy újabb paradoxonnal: a mélységesen személyes személyközi lesz, a nyelv által válik érzékelhetővé, egyszersmind végtelenül kiszolgáltatottá is.
 
Az első ciklusban a Bronzkorban vagyunk. Többszörös transzformációk és egymás mellé helyeződések, összerántások történnek itt. Expliciten megjelenik az említett szintetizáló aktus, törekvés már a ciklus kezdőversében, a Neküia-ban is, ahol „az alvilág belül lesz”, ahol „holt anyád árnya lép most saját májadból elő”, ahol te magad leszel Odüsszeusz. Olyasfajta valóságdarabok elevenednek meg, melyekben a kimondás ténye legalább annyira fontos lesz, mint a hogyan. A narratív hang azonban nem hazudja el magát, nem burkolózik transzparenciába, ez pedig főként a kötet egészén végigvonuló, prózai hangvételű családtörténetekben érhető tetten. Súlyos, megrázó történetek ezek, ahol végig tapintható a személyes érintettség, az (el)beszélő hang (ön)azonossága, viszonylagos változatlansága elsősorban a Másikhoz, másokhoz való viszonyban artikulálódik.
 
Ebben az esetben a prózaiság pedig több szinten is értendő, nem csupán verstani vagy általánosságban irodalomelméleti szinten kell számolnunk vele. Az elbeszélés minden cicomát, pátoszt nélkülöző szenvtelenségén túl ki kell emelnünk a szerkesztés „dísztelenségét” is, a végletesen lecsupaszított formát. Többszörösen összetett, de tulajdonképpen egy szintaktikai egységbe tartozó mondatok ezek, egy szuszra szélnek eresztett tragikus életutak, áttételesen megismerhető viszonyrendszerek, ismétlődések. Itt nincs helye a lírai szépelgésnek, sem a túl- vagy a belemagyarázásnak. Viszonyulni azonban igenis kell, ahogy ez mindegyre meg is történik, a történetmesélés folyamát egy-egy pillanatra megakasztó, beékelt közbeszólással, illetve a szabad függő beszéd használatával. A perspektivikusság paradigmatikus, nem is lehet másképp elmesélni a nagyanya halálát, a dinócsontok ledarálását vagy Antikának, az anyai nagyanya halott gyerekének jelöletlen sírjánál történő gyertyagyújtást.
 
Ezen a ponton búcsút kell intenünk a mindent-tudásnak. Kőkemény tényekbe ágyazva áll elénk a puszta „van” rettenete. Nem lehet egyszerűen szimbolizálni vagy metaforizálni az itt megjelenített eseményeket. Az Istenhez, családhoz, közösséghez, állathoz, környezethez való viszony nem tud, és nem akar feloldódni sem a pátoszban, sem valamiféle totalizáló világmagyarázó modellben. „Látod, a testeket súlyosan kötik/ gyökerek, ásványok./ És csak az otthontalanság lakik/ az idegen anyagban” (Jeremiád).
 
Az első ciklusnak azonban egyfajta jellegzetes ritmikát, hullámzást ad egy másfajta megnyilatkozási móddal, versbeszéddel történő ellenpontozás. A közelnézetből olykor hátralépünk egyet, a kimerevedő kép ugyan itt is besűrűsödik, de most egy merőben eltérő befogadási, érzékelési módra van szükség. Ahogy fentebb a perspektivikusság lett paradigmatikussá, úgy most maga a mozgásban levés szükségessége válik azzá, a tenni akarás, a befogadás, vagy inkább az arra való feltétlen nyitottság forradalma: „a rothadt gyümölcsöt ugyanúgy harapni,/ mint az érettet, miként az édeset,/ a javíthatatlant ugyanúgy javítgatni,/ mint amit még használatba vesznek.” (Vándorlás)
 
Borbély András költészetében a to­ta­li­zációra, egyetemességre való törekvés nem valamifajta homályos, szintetikus esszencialista logikában gyökerezik. A vers nem a gondolkodás végterméke, sokkal inkább egy folyamat, érzékelés-kísérlet és gyakorlat. Olyasfajta kapcsolatháló épül ki itt, ami nagyon törékeny és képlékeny, csupán a gesztus az,  ami biztos, a nyitás aktusa, önszerkesztés és –hangolás. Tudni csak azt lehet, hogy a tapasztalásnak van egy rétege, ami kényelmetlen, befeszült, valami otthontalanul otthonos, ami kaparja a torkot, kimondásra, írásra késztet, miközben teljes egészében nem válik láthatóvá. Folyamatos fölül- és keresztülírások szövevényén haladunk, a szemünk előtt épülnek ki és bomlanak le viszonyrendszerek sokaságai. Egészen addig, amíg az első ciklus végén a Léthe vizéhez érkezünk: „És írtam, mintha ez lenne az idő/ egyetlen értelme,/ s értelmetlensége is egyben,/ és arcomat felejtve, két lekötött kézzel,/ mintha rengeteg/ kiontott vér fölött állnék.”
 
Innen nézve rendkívül szuggesztív az, hogy a következő ciklus a Név nélkül címet viseli.
 
Úgy tűnik, mintha többszörösen is a közöttiség, a köztesség érzése totalizálódna és nyilvánulna meg újra és újra. Végül is nem csupán a szociális kapcsolatháló és tér, a közös és szubjektív idő, közös és szubjektív problémák tematizálása adja meg a kötet hangjának, hangulatának folytonosságát, hanem egyben ez a mélységesen emberi alapélmény is. Ez válik explicitté a ciklus címadó versében is: „név nélkül. Úgy hangzik, mint egy cím,/ és kifejez valamit,/ amit név nélkül kéne kifejeznem.” Így pedig el is érkeztünk a kötet alapmotívumához, a szélhez – az olykor húsként, vérként, sárként, fegyverként, ölelésként megjelenő lélekhez, ami nem elrepít valahová, hanem egyfolytában kavarog, ahogy már a kötetborító is sejttette ezt.

 
 
 
Borbély András: Szél. FISZ, Budapest, 2015.