FENT ÉS LENT




Varga Borbála: csontok, szárnyak

 

 

készülőben

 

levágtam rövidre körmeim

két szótár félig a fejemben

mindent tökéletesre csináltam

és a végén lerészegedtem

levelek hosszú hallgatással

elnapolva megint a válasz –

a holdat nézem az oriont

aludni hajnalig nem tudok

üvölt a magnó kikapcsolom

azután vissza megint

félig lerágott körte morzsa

halott tárgyakba visszaint

                   mi kellene még hogy üvöltsek?

                   bandák összevissza ráznak

                   – addig tanítanak erkölcsre

                   míg a végén ez is parázna

tág terekről poszterekben…

három négyzetméteren lakol

                   addig mondják legyél legyél jó

                   végül káromkodol –

 

s akiknek oka volna rá

azokat süllyeszti bánat

harminc éve hallgatom

a beszédeket a pad alól

és higyjétek el, jóindulattal:

                   mikor jön, ami ide szól?!

lassan már tele mint szemetes:

nincs hova üríteni

mert köpni nem, azt soha nem

így nevelték az illemen

                   félek magamtól. mint a gát

                   még egy utolsó cseppre vár

                   és soha többé nincs szabály

                   ha egyszer elveti magát

mindent elsodor az ár

félek nehogy te vagy ő

legyél a következő

s ezért inkább elkerüllek

míg a kiáltás egyre nő

                   torta párna kirakat

                   seregestől ülepít

                   jön és megint jót akar

                                      erre hogyan védekezz?

ismételem egyre: nem –

csak az egy szükségeset

                   és egy napon szétrúgom

                   biedermayer seggeit

 

 

beton

 

monostori végállomás. most már tudom, ez az a hely

ahova, ha valakit hívok, holtbiztosan nem jön el

 

négy vagy ötödik alkalommal állok így itt, nem is tudom

a megállóban számomra senki, zacskó repül a betonon

 

fekete kabátban fekete arccal jönnek mennek az emberek

másfél órám van kettőig, addig az erdőn átmegyek

 

a szélen egy vándorló család tüzet rakott, sátrat szerel

kezemet zsebembe süllyesztem, a fenyves felé térek el

 

az erdő csenevész fái akár ritkán ültetett gyufaszálak

ebből az aftershave sűrűből engedéllyel (?!) még így is vágnak

 

átkonvertálva ott díszlik az újságbódés ahogy kitette

természet konyha és más mennyek visszaszorultak képkeretbe

 

az üzletsor előtt condrába bugyolált öregasszony párnán koldul

néha megállnak, lehajolnak, mennek tovább, meg se fordul

 

reklámoznak visszatapsolnak minden rikító kezdetet

csak a végkifejletet nem, ezt nem mondják el neked

 

visszajöttem, háromnegyed kettőt mutat az üzleti óra

ha kint nézném, mindkét kezem ráfagyna a mutatóra

 

félórája várok itt és ahogy sejtettem hiába

hideg van és nem bírom már nézni ahogy a koldus várja

 

jó hírt összecsomagolva adhatok egy halkonzervben

közben emlékek sorjáznak egymás után százezerben

 

valahol nagyon öreg vagyok a világnál kicsit idősebb

majdnem mindenkire vártam már egy ismerőset

 

perceimből társaimnak gazdag kézzel osztogattam

végül mind elmentek és a megállóban ittmaradtam

 

megfestetlen számtalan kép vár vissza a műhelyemben

ha még hallgatnálak, be nem fejezném, ideje mennem

 

erdőn járok rajzfüzettel egymagamban és gyalog

hogyha jönnél itt keress fel több találkát nem adok

 

arcotok ebben a bermuda-szögben hagyom

s ha el akarok tűnni előled     meghívlak a nulla időbe

a legutolsó vonalon

 

 

feladvány pénztárcámnak

 

félórát bámultam ma a gázórára

tizennégy fok van bent a házban, meg kétely

                   egyetlen ponton át írom a verset

                                      ezt még megértem

                                      de hogyan szelelhet

el óránként egyszer         egyetlen résen át
egyetlen nap alatt

hét köbméter?

 

X.S.:

lennebb húzom míg kitalálom.

félek, a szavak is rajta függnek

s zsugorodnak. tágulnak ismét … nyáron.

vagy függetlenek, a gyémánthegyit… !

s vannak, csakúgy – ingyen?

a gázórámon még nem segít.

                   majd magamon kipróbálom

                   zen, jóga, tummo módszereit…

                   a szellem mennyire melegít?

                        rángathatom

mint kolostoroknak harangjait: segítsen.

 

 

kon-takt

 

hozzádbeszédhez ideális hely egy üres váróterem.

álmaimat idézhetem fel, kedvenc dalom énekelem

s mivel, kiknek szólna, jelenleg távol vannak mind a fülek

legújabbkori módra hologramot képzelek:

     mondjuk azt, hogy van egy DNS-SMS, aki mindenütt

     játssza magát s ez emberekre, folyókra, tájakra kiüt

     hogyha ide beléphetnél s változtatnál a képleten

     megváltozna szél, sebesség s az egész történelem

most meg fordítva képzeld el – vajon nem ez a meglevő

kezdeti szó énekel minket, s magából így hoz elő?

akkor pedig a hang, amit én most kiadok, nem is enyém

ugyanaz szól füleitekbe, s mindenkinek „saját zeném”

te úgy hallod, hogy belőled jön, én úgy hallom, ha egyedül

tíz év múlva akárhol is vagy, ha találkozunk, összeül

mint egy külön-külön játszott szimfónia, a nagy egészben

hogy hozzád jussak, mit tehetnék? éneklem itt a saját részem.

 

 

mi maradt?

 

évezredek óta vágják

egymástól szíved és agyad

kiszívják és exportálják

külföldön mi vagy? nyersanyag

 

 

 

Varga Borbála 1986-ban született Kolozsváron, a Képzőművészeti és Formatervezői Egyetemen végzett festészet szakon. Kötet: Seurat és az áriák (Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2008).