Fiatal világok hologram-felnőttekkel




 

 

Legvadabb (szülői) rémálmaink drámai szövegbe foglalt színes csokrát mutatta be nemrég szülővárosában, Brassóban is Elise Wilk szász származású drámaíró. Az ablakok mögött emberek vannak (În spatele geamurilor sunt oameni) drámakötet fiatal szerzője mára már messzi földön ismert, kedvelt színpadi szerző – Németországban, Csehországban, Svájcban, Magyarországon és Olaszországban is bemutatták már alkotásait, amelyeket ez idáig angol, német, francia, olasz, bolgár, cseh, orosz, görög, norvég és magyar nyelvre fordítottak le. Neve egyre gyakrabban fordul el az erdélyi magyar társulatok plakátjain.

 

Pályája 2008-tól, első drámája – a Csütörtökön történt (S-a întâmplat într-o zi de joi) című – megírásától töretlenül ível felfelé, ő maga pedig nem rejti véka alá azt sem, hogy – a drámairodalomban egyáltalán nem egyedülálló módon – megrendelésre is szokott drámát írni. „Ez semmiféle béklyót, megkötést nem jelent számomra. Sőt, inspirál, hiszen egy ilyen igény a kreativitásomat is jócskán próbára teszi” – mondta a brassói könyvbemutatón. Példaként pedig egy olyan „rendelést” említett, amellyel a karácsonykői színház igazgatónője fordult hozzá elégedetlenkedve, hogy nem talál a társulat középkorú színésznőinek tehetségét kiaknázó szöveget. Így hát írt ő nekik egyet…

 

Legújabb – öt drámát tartalmazó – kötetében hét év „termését” foglalta bele, ezek közül pedig három trilógiát alkot (A Zöld Macska, Papírrepülők és Krokodil), azonban a másik két dráma is szintén a fiatal nemzedékek különböző gondjait tárgyalja (Robbanás/Exploziv, Nőiség/Feminin).

 

Ha nagyon leegyszerűsítjük, akkor ezek az alkotások a szociális dráma műfajához tartoznak, mindazonáltal a poézis, illetve egyfajta expresszionista megközelítés sem idegen tőlük, miközben az abszurddal is közeli rokonságot ápolnak.

 

A fiatalok viselt dolgait boncolgató trilógia darabjainak közös vonása az általános irány- és talajvesztettség, a felnőttek társadalmának hologramszerű jelenléte. Ez a felvázolt problémáknak ugyan nem egyetlen, de legfőbb okozója. A tömbháznegyedekben játszódó történetekben az előítéletek, tévhitek, stigmák, babonák, és a mindenféle másság ellen irányuló, tájékozatlanságon alapuló kirekesztési kísérletek sorakoznak szédítő sűrűséggel.

 

Az élet depressziókeltő szürkeségében a különlegeset kereső fiatal drámája A Zöld Macska (Pisica verde, 2012), amolyan hétvégi, klubos és piás tini történetként bontakozik ki, de végül tragédiába torkoll. Bemutatja a fiatalok sérülékenységét, jóhiszeműségét és azt is, hogy miként és főleg mitől válhatnak hidegvérű pszichopatákká. A középiskolás Dani rögeszméje a zöld macska, amelyet – szerinte – ha elég gyakran maga elé képzel, akkor megjelenik. És így is történik: egy téli szombat éjszaka Bianca trikóján látja meg, aki éppen szerelmi csalódásban tengődve botorkál ki egy szórakozóhelyről, és szinte gondolkodás nélkül beül a kissé fura idegen fiú autójába. A rögeszmés tini felajzott elméje pillanatok alatt kattan át a gyanútlan, ittas lányra: már nem a zöld macskát akarja birtokolni, hanem őt… A tragikus kimenetelű, filmszerű sztoriban leghangsúlyosabb az emberek egymás iránti érdektelensége, gyilkos nemtörődömsége, amelynek következtében a veszélyt egyszerűen senki nem ismeri fel.

 

A Papírrepülők (Avioane de hârtie, 2016) című drámában a külföldi vendégmunkások kamasz gyermekeinek hétköznapjait láthatjuk. Ők mindenféle fura dolgot gondolnak, tesznek, hiszen nincsenek fogódzóik, nem neveli őket senki, csak nőnek maguktól, mint a gyom. A szereplők történeteiből az is sejthető: milyen felnőttekké és szülőkké válnak majd. Ha egyáltalán megérik… Addig is, már tiniként a felnőttek játszmáit űzik, őket majmolják jobb híján, fiatal idősek ők, akik rúzsoznak, cigiznek, szexelnek, mímelik az érzelmeket és lenézik azt, aki mindehhez nem tud, nem akar felzárkózni. Valamennyien magukra hagyottak, egyetlen bizonyosság letéteményesei: kiegyensúlyozott, egészséges felnőttekké nem válhatnak, esélyük sincs erre. Különleges kegyetlenségű világ az övék, amelyben nem lehet gyermeknek lenni, és amelyben – a jelen nem lévő felnőttek – teljesíthetetlen elvárásokat támasztanak a felnövekvő nemzedékkel szemben. Pörgő dialógusokból és párhuzamos monológokból értesülünk egyfelől a szereplők hétköznapjairól, másfelől belső világukról, annak szereplőiről. Három tizenéves lány üldögél és beszélget, közben kolivát, az ortodox gyászrítus elengedhetetlen tartozékát eszegeti, és „kiértékeli” a halálesetet.

 

 

LENA: Tedi úgysem jut a mennyországba. Adhat az anyja kolivát az egész világnak…

 

ANDRA: De igen. A gyermekek a mennyországba jutnak.

 

LAURA: Angyal lesz belőlük, vagy ilyesmi.

 

LENA: Aki öngyilkos lesz, abból nem.

 

 

A filmszerűen szerkesztett dráma egészén végigvonuló „bullying” – pszichés zaklatás és fizikai agresszió vegyes formája – végül az önvédelem egyetlen lehetséges formájához vezet: a gyilkossághoz.

 

Monodrámaként, de legtöbb tízszereplős produkcióként is lehet játszani a szöveget „a rendező döntése alapján” – olvashatjuk Elise Wilk egyetlen szerzői utasítását a Krokodil (2018) című dráma elején. A történet egy kisfiúról szól, akinek apja „űrhajós lett, arra vállalkozott, hogy meghibásodott bolygókat javít”, pontosabban: meghalt. Erre a „bolygóra szállásra” épül fel a kisfiú teljes halálértelmezése a legkisebb részletig, hiszen ő teljességgel elutasítja a halál gondolatát, a vele járó fájdalmat, mondván: csak két embert ismer, aki meghalt – a szomszédot a tizenhetedikről, meg Diana hercegnőt. David a legjobb lánybarátjával játszik, aki valamivel nagyobb nála: olyan játékokat és csínytevéseket találnak ki, amelyek nem felelnek meg teljesen a koruknak (olyanokat sejthetően nem is tudnak játszani). A női ruhába öltözős csínyek mellett cigiznek, és arról beszélgetnek hatodikosként, hogy ki kinek „szívta ki” a nyakát, és nem mellékesen, végrendeletet is írnak. A valódi érzelmekről semmit nem tudnak, ha meg igen, akkor azokat saját magukon tapasztalják meg, mint idegen elemeket, így nem is tudnak velük mit kezdeni. Különböző fura képzeteket találnak ki meghatározásként: ilyen az aprócska krokodil is, aki az ember szívébe harap, szúró érzést okozva. Valójában ez egy sokkos állapot, amelyet a hirtelen jött megszégyenülés, csalódás okoz a főszereplőnek – a homoszexualitását időközben felfedező –, Davidnak, miután a fiú osztálytársa, aki tetszik neki, mellé ül, és azt kérdezi tőle: tampont vagy betétet használ? A történet egyszerre szól a homoszexuális gyermek érzékenységéről, esélytelenségéről, a megaláztatásairól és menekülési kísérleteiről, illetve egy olyan belső világról, amelyet önvédelemből építenek ki maguknak ezek a fiatalok.

 

Elise Wilk nagy erénye, hogy nem ítélkezik, nem tör pálcát egyetlen szereplője feje felett sem. Csupán rámutat a társadalom általában nevelésbeli és pszichés jellegű rendellenességeire, amelyekre a megoldás gyakorlatilag egy teljes mérvű, alapos mentalitásváltás lenne, ami ugye lehetetlen.

 

A szerző újonnan megjelent, román nyelvű drámakötetéről olvastam vehemensen ledorongoló kritikát is, amelyben az általam felsorolt pozitívumok sorakoznak negatív előjellel. De leginkább a szövegek irodalmi igényességét kezdte ki a kritikus, aki – gondolom – soha nem hallott középiskolásokat beszélgetni, és a társadalom akut, horrorisztikus jelenségeitől is elfordítja tekintetét. Ezeket olvasva újfent megbizonyosodtam, hogy Elise Wilk jó úton jár: olyan sebeket tépett fel, amelyek fájnak, sajognak, és amelyek kollektív okozója szinte megnevezhetetlen. És igen, színpad kell ahhoz, hogy ezeket igazi valójukban, a maguk komplexitásában, megtestesülve lássuk. És Elise Wilk valóban a hazai, illetve az iránta egyre inkább érdeklődő nemzetközi színpadnak ír, nem az asztalfióknak. Egy olyan társadalmi kategória színházi „szóvivője”, amelynek itthon nem igazán akadnak magyar vagy akár román képviselői.

 

 

Elise Wilk: În spatele geamurilor sunt oameni. Tracus Arte, 2019.