Frisshúsnéző




 

A fiatalok ígymegúgy. Amióta szerkesztő lettem, egyre kevesebbet hallom, mégis egyre többet. Megvan a maga pikantériája ennek is: a főszerkesztőt a lap történelméről kérdezik, kritikaszerkesztőt a kritikáról (a bátrabbak esetleg annak „válságos” „helyzetéről”), a fiatal szerzők rovatvezetőjét a tehetséggondozás fontosságáról – engem pedig arról, milyen érzés ilyen fiatalon az egyetemről átkerülni Egy Akkora Laphoz, Mint a Helikon (Jakabffy Tamást parafrazálom). Olyan ez, mint egy hónapok óta tartó Friss Hús Néző Party*. Még akkor is, ha valóban, még sose volt ennyire könnyű dolga egy huszonéves női folyóiratszerkesztőnek.

 

Részben örülök is ennek a felállásnak. Kevés annyira heterogén munkaközösséget tudnék felhozni, mint a Helikon-szerkesztőkét. Különösen jó ezt látni akkor, amikor megannyi kellemetlennek vélt megközelítés szorul ki az „echo chamber”-ből, „safe space”-ből vagy egyéb hangzatos anglicizmusból. Mi abban a kiváltságos helyzetben vagyunk, hogy legalább vitatkozni tudunk. Nem is kell inspirálóbb közeg egy magamfajtának annál, mint amikor heten hétfelé beszélnek feminizmusról, klímaváltozásról, veganizmusról vagy húsevésről, koronavírust tematizáló manelékről, etikáról, esztétikáról, erről-arról. Aztán valahogy mindig elérünk a fiatalokhoz, és elkerülhetetlenül az ígymegúgyhoz is. Most épp a dilettáns-kéziratok kapcsán.

 

Az utóbbi napokban én magam voltam frisshúsnézőn: egy pályakezdőknek szánt pályázaton zsűriztem – hiszen általában pályakezdőknek írnak ki pályázatot, a „főállású költők és prózaírók” nem szeretnek versenyezni. Talán ez is ilyen presztízs-dolog, mint a könyvborítók keménysége meg az irodalmi díjak. Mivel a munkaköröm többnyire tudósítások, hírek és archív anyagok szerkesztéséből áll, örömmel fogadtam el a felkérést, elvégre csak izgalmasabb elsőként elolvasni egy-egy szépirodalmi szárnybontogatást (főleg, ha az első átolvasáson még maga a szerző sem esett át). Nem tagadom, egyre jobban érdekel, miért írnak úgy a pályakezdők, ahogy.

 

A pályaművek egy aggasztóan nagy része halálcentrikus. Nem meglepő, nem tragikus. Minden lehetséges értelemben. Hasonlóan népszerűek a házassági konfliktusok (elvégre minden huszonéves ezen gondolkodik), ebben viszont akadnak extrémebb megközelítések is: a hűtlennek vélt férj alatt hirtelen leszakad a lépcső, holtan fekszik a romok alatt, miközben felesége harmatos jókedvében kortyolgatja a ház legfinomabb borát. Nagyszerű példa arra, mit nem borítékolhatunk feminizmusnak. Vagy: a férj iszonyú kapitálisokba szedett szidalmakkal bombázza feleségét egy rosszul behajtott fiók miatt, majd az asszony öngyilkossága után ráébred az elmegyógyintézetben, hogy ezt a konfliktust mégsem így kellett volna megoldani. Talán nem is az a baj, hogy valaki komoly szociális problémákhoz nyúl. Inkább az, hogy annyira leegyszerűsítve teszi, hogy a tragikum egyfajta groteszk komikummá korcsul. Szekundér szégyenérzetem támad attól, hogy óhatatlanul is elmosolyodom egy novellán, ami bántalmazó kapcsolatokról és öngyilkosságról szól. A személyes kedvencem talán a szervezett megcsalás története: férj és feleség eldöntik, hogy megmentik házasságukat, ezért szomszédos, jól lehallgatható hotelszobákban lefeküdnek valaki mással. Hosszú töprengés után lekerülnek a kabátok, cipők, ruhák – a férfi elővigyázatosan megjegyzi, hogy egyébként szőrös a háta, nehogy később meglepetések érjék –, kibeszélik a gondjaikat, majd másnap reggel útra kel ki-ki a saját párjával. És ha már a manelekultúrát is megfertőzte a koronavírus hírneve, örömmel jelzem, a pályázati szövegeket is. Természetesen nem szeretnék általánosítani, akadtak nagyon erős szövegek és érzékeny megközelítések, csak szerkesztőkként (hogy ne mondjam azt, hogy emberekként) hajlamosabbak vagyunk többet töprengeni a rosszakon.

 

Az mindenképp fontos, hogy a művészet ne zárkózzon el a fontos közéleti témáktól – ezekhez azonban még nehezebben nyúlnak a kezdő prózaírók vagy költők. Okkal hangoztatják évek óta, okkal kezdődik minden pályakezdőknek szánt tanács úgy, hogy „nem kell nagyot mondani”. Ez még mindig érvényes. Nem kell. Akkor sem, ha novellát írunk, akkor sem, ha verset, akkor sem, ha interjúznak, és megkérdezik, milyen ennyirefiatalon a Helikonnál dolgozni. Most épp ilyen. De aggodalomra semmi ok, még pár év az irodalmi életben, és behozom a lemaradást. Már találtam ősz hajszálakat.

 

* A Marosvásárhelyi Diáktanács évek óta ezzel a névvel hirdet gólyabált. Kifogásolható? Naná. Kifogásolták mások is előttem? Mint annyi mindent.