Fuss, Isti, fuss!




Ha egy film egyszerre magyar és egyszerre műfaji, akkor eleve gyanús darab. Már-már proverbiális igazság, hogy az új állami filmgyártási rendszer direkt műfajfilmeket preferáló hozzáállása ellenére a kortárs hollywoodi zsánerek közül szinte egy sem tudta annyira megvetni a lábát az igazából csak jobb híján szerzői beállítódású magyarországi filmiparban, hogy komolyan vehető legyen – ironikus módon épp a vígjátékot leszámítva, aminek azért komoly hagyománya van mifelénk. Ez a műfajtalanság hatványozottan nő a műfaj költségvetésével: olcsóbban is nyélbe üthető bűnügyi filmre/thrillerre már akad ügyes magyar (kortárs) példa (ám ezek kivételként is inkább a szabályt erősítik), a komolyabb háttéripart és mélyebb produceri zsebet igénylő fantasy-, sci-fi-zsánerek viszont nem igazán tudtak gyökeret ereszteni a magyar filmes ugaron.

 

Ezért is volt izgalmas, de gyanakodva olvasott hír, amikor az autodidakta, anno superDIGITAL című rövidjével nevet szerzett Madarász Isti első nagyjátékfilmjéről számolt be a sajtó, amit  az „első magyar időutazós sci-fi”-ként kezdtek még moziba kerülése előtt körberajongani. Nos, volt már időutazós magyar sci-fi (Szíriusz, 1942), ha joggal is felejtődött el. Akkor már legfeljebb az első időhurkos magyar sci-fi a Hurok, amiből jellemzően pont a „sci” hiánya a legfájóbb. Hiszen ennek az egyébként viszonylag olcsón megvalósítható műfajnak van már néhány nemzetközi precedense (mondhatni külön szubzsánere), köztük olyan is, ami legalább megpróbál valamiféle áltudományos magyarázatszerűséget szőni az egyébként teljesen a narratívából következő „artefaktumra”, miszerint a főhőssel egyszercsak elkezd elsőre megállíthatatlannak tűnő módon ismétlődni egy bizonyos időintervallum.
 

 


 

Ádám (Száraz Dénes) és Anna (Martinovics Dorina) piti kábítószercsempészek, s éppen meg akarnak lógni egy hatalmas szállítmánnyal a könyörtelen főnök, Dezső (Anger Zsolt) elől, amikor Anna bejelenti, hogy terhes. Ez kissé megakasztja Ádám terveit, de úgy dönt, hogy mégis elmegy, akár a terhes barátnőt is itthagyva. Ami végzetes hibának bizonyul(na, ha nem kapna még egy, aztán még egy stb. esélyt). Mondhatni újabb és újabb lehetőséget nyer, hogy elvesztett (vagy soha nem volt) emberségét, férfiasságát és becsületét vissza(vagy meg)szerezze.

 

Madarász nem szőrözik időgépekkel (Primer / Találmány), sem szuperképességekkel (About Time / Időről időre), filmjében az időhurok teljesen a narratíva része, semmiféle magyarázat nincs rá, csak egyszerűen egy történetmesélési rítus, amit már olyan szinten nem kell magyarázni, hogy még a főhősnek is van ideje egy félszájjal elejtett humorosan önreflexív egysorosra („ezt másképp kellene csinálni”). Sőt, még a kiválasztott intervallum is teljesen aleatorikusnak tűnik, hacsak nem vesszük a VHS-magnó be- és kikapcsolását annak (amivel Madarász saját, említett elsőfilmjére utal), ami viszont túl elhanyagolt szál forgatókönyvi szinten ahhoz, hogy valamiféle igazi magyarázattal szolgáljon. Ádám leginkább a Groundhog Day / Idétlen időkighez, a Lola rennt / A lé meg a Lolához vagy az Edge of Tomorrow / A holnap határához hasonlító módon kerül időhurokba: mintha az „univerzum” csak azért létezne, hogy a főhős elherdált lehetőségeit addig repetázza, amíg az végre hajlandó megtanulni a leckét. Nem véletlenül írtam leckét, a film ugyanis felfogásában meglehetősen didaktikus és konzervatív: a főhősnek az a jó, ha Magyarországon marad, vállalja a gyereket és a nehézségeket.

 

A sztorifonás komplikált, de nem igazán komplex: a főhőshöz hasonlóan a néző is mindig egy picivel többet tud meg arról az időintervallumról, ami folyamatos ismétlésre ítéltetett. És úgy tűnik, hogy Ádám időhurkos filmeken nőtt fel: olyan hamar elfogadja a teljesen logikátlan időcsavart, és olyan gyorsan alkalmazkodik hozzá, mintha mindennapos kihívás lenne számára. Az előrelátható cselekményt az alkotók meglehetősen ügyesen ellensúlyozzák az egyes jelenetek felépítésével és pörgősségével. Az összképet sajnos nagyban rontja az, hogy a főhőssel kezdetben szinte lehetetlen azonosulni, csak a forgatókönyvíró nagyon lassú noszogatására kezd belőle értékelhető protagonista válni. Ezen az sem segít, hogy sem Száraz Dénes, sem Martinovics Dorina nem tud az egyébként roppant feladat (seggfejekből szimpatikus figurákat varázsolni másfél óra alatt) szintjére emelkedni. Hiteltelenek, hamisak, színészileg csak Hegedűs D. Géza tudja alulmúlni őket, akinek szerencsére kevés jelenete van. Anger Zsolt legalább hozza a megszokott formáját, őt mindenféle szerepben jó nézni (még ha az agresszív gengszterfőnök-karakter megformálása nagyon hasonlít is az Aranyéletbéli figurájához). Nem feltétlenül a színészek a hibásak: amennyire ügyes a forgatókönyv sok másik eleme, annyira gagyik és színtelenek a dialógusok. Lehet, hogy az is cél volt, hogy külföldjön is eladható legyen a film, de azt nem ilyen kontextustalan karakterekkel és párbeszédekkel kéne megpróbálni.

 

Summa summárum: jó, hogy van végre egy ilyen is. Most ide jönne az obligát magyarnarancsos idézet A tanúból, de a Hurok igazából összességében sokkal jobb, mint külön-külön az elemei. Főleg azért, mert azt igazolja, hogy van akarat, tehetség és (egyelőre csak alkotói) igény műfaji(bb) filmekre Magyarországon, sőt a látványosabb zsánerektől sem kell feltétlenül visszariadni. Technikailag majdhogynem jeles, most már csak a színészvezetésre és a castingra kéne jobban odafigyelni. Ha a Hurok valamikor a nyolcvanas évek elején készült volna, már alapmű lenne. Sajnos 2016-ot írunk, így – hacsak nem kerül Madarász egy időhurokba – nem lesz belőle sem a nemzeti, sem a nemzetközi zsánermozi klasszikusa. De egy új filmes hozzáállás hírnöke még igen.

 

 

 

Hurok, színes magyar sci-fi-thriller, 95 perc, 2015. Rendező és forgatókönyvíró: Madarász Isti. Operatőr: Nagy András. Vágó: Kovács Zoltán. Producer: Hutlassa Tamás. Szereplők: Száraz Dénes, Martinovics Dorina, Anger Zsolt, Hegedűs D. Géza, Málnai Zsuzsa.
 
 
 

 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter