Füvész (Ierbar)




feLugossy László: Lapos mozaik. A. GYŰJTEMÉNY – Alföldi Róbert fotógyűjteménye jóvoltából.

 

 

(részlet)

 

El kell ismernem, nélküle már nem tudnék szembenézni az élettel. Mélyen legbelül megijeszt a pillanat, amikor önmagam előtt is be kell majd látnom, hogy nélküle nem vagyok elég intelligens és laza. Az utóbbi időben szétolvadnak a napok fogódzói minden figyelmeztetés nélkül.

 

Ragacsosak a barátok ujjai a kiftől. Néha az az érzésem, hogy már csak az első szívásnál villan fel az elme, ahogy a hiperventillált rügyecskékhez ér a láng. Hogy kényelemből teszünk mindent. Kényeztetjük a függőséget, kényesen gondolunk az örökkévalóságra, lebegve élvezet és felejtés között. Ringatjuk magunkat a zenére a kanapékon, a lakásban vagy a klubban, és csak azért kelünk fel, hogy vizet igyunk.

 

Késztetést érzek, hogy beszéljek, hogy kitalálhassak a sivatagból, ahol annyi gyarmati sereg odaveszett. Nincs szükségem Kelet exotikus javaira. Annyit kell tennem csupán, hogy elfogadjam a kudarcot, és lássam, mivé tudom átalakítani. De ahhoz, hogy elfogadjam, előbb beszélnem kell róla. Legalább így, töredékesen és homályosan, ahogy engedi a kiégett agyam, ahogy engedi az unalom és az undor, ami belopja magát minden dolgomba.

 

 

Tiszta bemetszés a valóságba

 

 

Mindenki rímekben kezd beszélni, mint Foarţă,1 nekem meg hallgatnom kell őket, mert én vagyok az apukájuk. Velük osztom meg a hidroponikus pincelaboratóriumokban valaha összekorcsolt legkeményebb cuccot. Nem félek a rendőrségtől, mert azt azért nem mondhatnám, hogy illegális keresetre akarnék szert tenni. Amit én csinálok, az a forgalmazás és adakozás határán mozog. És különben sem fogyasztunk annyit, a havi száz grammot se érjük. Egyikük, aki nagy, de elegáns szemüvege mögül kissé bandzsít, lelkesen mesél valamit. Amikor végre sikerül odafigyelnem, rájövök, hogy egy trip elvirágzott leírása zajlik:

 

– Kezdtem ráállni a flow-ra, miután néhány percig autista módon követtem a szeg útját a teremben, ahelyett, hogy Homeliss Derilexet hallgatnám. Tiszta bemetszés volt a valóságba. Tekintetem rászegeztem a csajra, aki a pincében rakta a zenét. Homeliss tette a dolgát, bármiféle beavatkozás a DJ részéről szentségtörés lett volna. So, a csaj odament a finomságokkal teli asztalhoz, és kiválasztott egy narancsot. Éreztem, ahogy ujjai a narancshéj alá nyúlnak, körmei áthatolnak a szöveten, és ujjbegyeit savas nektárgyöngyök nedvesítik.

 

– Ez ilyen Pervert’s Guide to Outernational Days.

 

Nem rossz a vicc, de a reakció túlzás, a többség térdét csapkodva nevet. Nem figyelek tovább a beszélgetésre, mintha vattán keresztül hallanám. A kiegészítő zajok érdekelnek. Talpuk megrezegteti a könyvespolc vitrinjét. Ez néha aggaszt. Félek a földrengéstől. Egyszintes ház, tudtommal stabil, így mondták legalábbis, megkérdeztem egy mérnök haveromat, aki ért hozzá, de baszki, sose lehet tudni. Mindegy is, nem fog megtörténni.

 

 

Valami rendellenesség áll be az idő ráncaiban. Valahol Toszkánában, a Pirelli-naptárnak pózoló, gyönyörű fotómodell selyemsála beleakad egy olajfaágba, és a kocsi sebessége miatt kibomlik a szövet néhány szála. Ez pedig kihat a szeizmikus hullámok erejére egy kelet-európai országban. De lám, hogy elvitt engem is a hullám, hova jutunk így, még 20 perc se telt el azóta, hogy odaadtam nekik a cuccot és úgy döntöttem, csavarok egy trombitát. Amit majd fújhatunk Jerikó falainál. Nem fogunk semmit lerombolni, de megvizsgáljuk, hol vannak a hibák az építkezésben, és holnap majd visszatérünk ugyanide. Dicsőséges, katonás trippeken vagyok, ha nem hozom meg a helyes döntéseket, túl sokan leszünk és túl sokfélék, és ez el fogja baszni a filmet. Az lenne a legjobb, ha csak a hacker és a filozófus marad. Plusz egy-két új arc, akik odaadással hallgatnak, nevetnek a vicceinken, és – amikor a vibe-ot elviszi a szavanna fölött elfújó, forró, lusta szél – fél szájjal, szégyenlősen fasza ötletekkel jöjjenek, mintha arra invitálnának, hogy tökéletesítsük őket. Mi majd erősen kicsiszoljuk, és pár pillanat alatt valami áttetsző, könnyed, szinte tökéletes dolgot kapunk. Az újoncok nonverbális nyelve gyönyörűség a magunkfajta veteránok számára: mennyire vágnak mindent ezek a srácok. Tudom, csajszi, tiszta varázslat.

 

 

Végülis mindegy, hívhatjuk intrónak is, de itt csak ez történik. Intró, aztán csak a beállás, soha nem érintjük az eksztázist. Intró, semmi más.

 

Sajnálkozva mondom nekik, de fel kell hívnom Tibit. Ha még megkínálnám őket egy szeggel, totál szétesnének, lefolynának a babzsákokról a padlóra. Ezért mutatom meg nekik az ajtót, mert később maguktól már nem találnák meg. Tibi az, aki szükség esetén megszabadít minket a kéretlen arcoktól. Tibi nem létezik. Fellépek a fészre, ránézek az üzeneteimre és aggályos arcot vágok. Tibi eljövetelével megcélzom a legantipatikusabbat közülük. A srác ma már a találkahelyen megivott négy abszintot, amíg a többiek jólnevelten kértek egy-egy mentesvizet, legfeljebb egy 0,33-as sört. Ohó, nagy reményekkel vágott neki az estének a fiú. Láttam, hogy ideges, induláskor túl hangos volt, alig várta, hogy megérkezzünk. Volt valami kényelmetlen az ábrázatában, kínosnak hatott minden szava.

 

Azt hiszem, egy kicsit magamat látom benne, ilyen voltam én is néhány éve. Filmrendezést tanultam, kezdtem olyanokkal lógni, akiknek már összejött egy-két komolyabb projekt a filmiparban. Ez érdekelt akkor engem, szegény dilettánst. Elképzeltem, ahogy az utcákat járja pár színészhallgató, mindenféle összeesküvés-elméletekről és városi legendákról beszélgetnek, sört isznak egy város fölötti tetőteraszon, dobálják magukat a Controlban, én meg kézikamerával szépen felveszem őket, és a filmecském elsöpri Romániát. Elsöpri az egész világot. Én akartam lenni a Linklater. De hamar rájöttem, hogy nem voltam éppen nélkülözhetetlen eleme a beszélgetéseiknek. Bakit bakira halmoztam, imponálni akartam mindenképpen. Olyan gyerek voltam, aki a saját személyisége után sóvárog, és nagyon könnyen sebezhető. Példaképeim minden odavetett szavából valami kurvamély dolgot csináltam. Amikor először elmeséltem ezt neki, a hacker annyit fűzött hozzá: link faszom later.

 

Meg akarok szabadulni ettől a fiútól és a haverjaitól. Leülök mellé a kanapéra és közlöm vele Tibi szándékát, hogy idejöjjön.

 

– Húsz percen belül itt lesz. Az ember olyan pontos, mint egy OCD-s svájci.

 

Tibi mindenkit rendőrnek néz, akit nem ismer. Egyszer annyi amfetamint tolt fel, hogy 5 napig nem tudott aludni és szinte beleőrült. Rohadtul paranoiás és nagyon erőszakos tud lenni. Ha itt találja őket, szét fogja cseszni a bulit.

 

– Olyan lesz, mint egy kihallgatáson. Minél inkább próbálsz jófejnek lenni, annál erőszakosabb lesz. Számára a nyugtatgatás a civilrendőrök felbujtó fegyvere, folytatom.

 

Legutóbb a sarokba szorított egy gyereket, aki először járt itt, és mindenféle abszurd kérdésekkel kínozta szegényt. Képes rá, hogy lenyúlja a pénztárcádat és felforgassa a tartalmát, gyanús jelek után kutatva. Néha megpróbálja letépni rólad a ruhát, hogy lássa, nincs-e rajtad lehallgató-készülék.

 

– Még mi se tudjuk féken tartani, haver, mondja a filozófus.

 

Tibi jobbról, Tibi balról, úgy érzem magam, mint egy felnőtt, aki alulról elemlámpával világítja meg az arcát, hogy ráijesszen a kis cserkészekre, de ha már beindítottuk a mechanizmust, nem lehet megállni. Az újoncok teljes figyelmét élvezem. A hacker és a filozófus érdeklődést mutat, belül mindketten halnak meg a röhögéstől. Én vagyok a harmadik Grimm-testvér. Előadom nekik ezt a történetet, ami direkt a zaklatástól való félelmet célozza meg, amikor be vagy tépve. A módszer működik minden alkalommal.

 

 

 

Jegyzet

1 Șerban Foarță, széles körben ismert román kortárs költő.

 

 

HORVÁTH BENJI fordítása

 

 

Andrei Dósa 1985-ben született Brassóban, jelenleg családjával ott él. Több fontos díj kitüntettetje, négy verseskötet és egy regény (Ierbar, Polirom, 2018) szerzője, magyar és angol irodalmat fordít román nyelvre.