Galambok




Horváth Levente: Székelykő 2.

 

Szerintem hagyd – motyogtam az orrom alatt a pad előtt szenvedő galambot figyelve, aki komótosan sétálgató társai gyűrűjében egyre egy magot vagy morzsát vagy mi a bánatot próbált meg felcsippenteni a földről, de sehogyan sem ment neki. Ennek ellenére újra és újra nekiveselkedett, ütemesen az aszfaltnak koppantva a csőrét, megragadva azt a kis fehér izét, ami aztán megint csak kihullott belőle.

 

Két perc után már engem is elkezdett idegesíteni a dolog, és egyszerűen nem értettem, miért nem adja fel. Egyébként utálom a galambokat, amióta csak beköltöztem az első saját otthonomba, egy helyes kis hetedik emeleti, erkélyes, másfél szobás garzonba a külvárosban. Mindig is szerettem volna erkélyt, mert hogy milyen kellemes, egy falatnyi természet a betonrengetegben, és mennyire jó lesz ott kávézgatni nyári reggeleken; csupán arra kell vigyázni, hogy egy-egy túl jól sikerült házibuli alkalmával, amikor a „ki kér még bort?” és az „én úgy szeretlek mindannyiótokat, ugye tudjátok” egy bizonyos ponton átfordul a „semminek semmi értelme és soha nem is lesz” rideg valóságába, a felszínre törő indulatok eredményeképp senki se akarja kilökni róla a másikat.

 

Szóval a galambok. Miután belaktam újdonsült otthonomat, minden egyes évben azzal kellett szembesülnöm, amikor a téli bekuckózás után először kiléptem az erkélyre, hogy a sarokban, épp az ülőrúd (leánykori nevén falilámpa) alatt tekintélyes méretű ürülékkupac gyűlt össze. Eleinte szó nélkül rászántam azt a néhány órácskát, és helyrepofoztam az erkélyt, de egy idő után kezdett felmenni bennem a pumpa. Ártalmatlan módszerekkel indítottam. Vettem egy műanyag, mozgásérzékelős sast, amely vijjogó hangokat adott ki, de egyrészt nem mindig akkor vijjogott, amikor kellett volna, másrészt az elektronikája egy hónap után beadta az unalmast, harmadrészt pedig már akkor sem volt hatásos, amikor még működött. Ezután kifeszítettem egy damilt a két fal közé, de ezt az akadályt simán megugrották. Majd szögeket applikáltam a korlát tetejére, de ez a kísérlet is csúfos kudarcba fulladt. Már-már kezdtem elveszíteni a türelmem, és átlépni a háború következő, kevésbé kíméletes, patkányméreggel és légpuskával fémjelzett szakaszába, amikor az egyik tavasszal kellemes meglepetésként a megszokott kupac hiánya fogadott. Először azt hittem, káprázik a szemem, aztán, hogy véletlenül a szomszédba mentem haza, majd pedig, hogy a legutóbbi házibuli végén valaki mégiscsak kilökött az erkélyről, és ahol most vagyok, az valójában a pihe-puha felhőcskés, galambmentes mennyország. Egy idő után persze megvilágosodtam. Nem hallucináció, nem házszámtévesztés és nem is édenkert. Hanem a szarkák. Ugyanis elszaporodtak a környéken. És a szarkák megeszik a galambtojásokat.

 

Tehát ahogyan ott ültünk azon a padon a parkban a harmadik évfordulós mozi és vacsora kettőse után, és már vagy tíz perce néztem azt a galambot, szinte kezdtem megsajnálni. Ő meg közben csak beszélt, ki tudja, mióta – talán a munkahelyi problémáiról vagy az anyjáról, aki már megint beleszólt valamibe, esetleg az egyik idegesítő ügyfeléről vagy a tegnap esti meccs elfogadhatatlan eredményéről, én pedig azon kaptam magam, hogy még csak megtippelni sem tudnám, a fenti opciók közül melyikre adnák a legkisebb oddsot a fogadóirodák.

 

Pedig én tényleg oda akartam figyelni rá. Meg még annyi mindent akartam az elmúlt évek során… Közös karácsonyt, közös kutyát, közös sírhelyet. De ő egyszerűen nem engedte magát felcsippenteni a földről. Talán nem volt elég erős a csőröm. Vagy elég hosszú. Vagy elég áramvonalas. Láttam én már sokkal szebb csőröket is. Bár azt mondta, őt ez nem érdekli. Hogy nem ettől függ, mennyire nő egy nő. Meg hogy nem az én hibám, ő mással sem akarna kutyát meg sírt meg ilyeneket.

 

De én nem adtam fel. Amikor pedig legszívesebben mégiscsak feladtam volna, motiváló idézeteket olvasgattam a türelemről, a kitartásról, a pozitív gondolatok hatalmáról és hasonlókról. Úgy éreztem, megéri. Mert ő mindig meglátta rajtam, ha valami bánt, ugyanis állítása szerint olyankor „lefelé görbült a bal szemem külső csücske”, amit én sosem vettem észre, sőt, még a tükör előtt sem tudtam rekonstruálni az említett arcszerkezetet. Vagy mert mindig kihúzta nekem a széket az étteremben, amikor visszajöttem a mosdóból. Esetleg, mert egészen a műtőajtóig fogta a kezem azon a bizonyos péntek reggelen, amikor egy csövet dugtak a tüdőmbe, végigvárta azt a másfél órát, és kikísért a mosdóba, amikor még mindig olyan kótyagos voltam az érzéstelenítőktől, hogy egyedül lábra állni is alig tudtam. Vagy talán azért, mert még a negyvenen túl sem kopaszodott, nem hordott szandált zoknival, nem üvöltötte szét a torkát, ha egy kocsi túl lassan poroszkált előtte az úton, vagy mert az anyám egyre gyakrabban zárta azzal a telefonbeszélgetéseinket, bármilyen témáról esett is szó éppen, hogy „ugye tudod, hogy a nővéred a te korodban már régen férjnél volt”. Vagy ki tudja, miért.

 

De most, ahogyan elnézegettem azt a galambot, rájöttem, hogy aki egy felcsippenthetetlen magot próbál meg századszorra, csak azért is felcsippenteni, az nem kitartó, nem türelmes, nem pozitív, hanem valami egészen más.

 

Szerintem hagyd – motyogtam az orrom alatt.

 

Mit hagyjak? – kérdezett vissza értetlenül, amint a monológjában megakasztva felém fordította a fejét, és belebámult a szemembe.

 

Odakaptam a tekintetem, és az övébe mélyesztettem. „Magamnak mondtam”, válaszoltam egy párhuzamos valóságban, ahol nem várunk arra, hogy egy nap a szarkák majd megoldanak helyettünk mindent; aztán lassan felálltam a padról, megigazítottam a szoknyámat, látványosan hátat fordítottam neki, úgy, hogy a lófarkam lendületes félkört leírva a bal lapockámnak csapódjon, andalító zene kíséretében belegyalogoltam a naplementébe, és soha többé nem néztem vissza.

 

Valójában azonban megráztam a vállam, és az állammal a járda felé bökve azt feleltem:

 

Galambok.