Goethingen 5. A német csúnyaságról




„Én német művész vagyok – nyilatkozta Georg Baselitz neoexpresszionista festő –, és amit csinálok, az a német hagyományban gyökerezik. A német festészet hagyománya a csúnya képek tradíciója. Dürertől Lucas Cranachon át egészen Nolde festészetéig. Dürer a csúnyaság mestere volt. Cranach törpét csinált az emberekből, porcelántündéreket a nőkből, és a tájból miniatúrakozmoszt.” Még tavasszal láttam a kiállítását a budapesti Magyar Nemzeti Galériában, ott ért a megvilágosodás. Hogy tényleg: amiről Baselitz beszél, az megfigyelhető a német meg mondjuk az olasz reneszánszt összehasonlítva. Ami egyértelműen kitetszik, az a német mesterek morbiditásra való fogékonysága. Náluk egy női akt valahogy mindig anatómiai Vénusz is egyben, a szép, fiatal bőr piros pozsgáin átvirágzik az enyészet. A német reneszánsz táblaképeiről teljességgel hiányzik az itáliai derűje és felhőtlen életöröme, a Fény által körülrajongott Ember. Talán a mérsékelt égövi éghajlatnak megfelelő lelki alkat folyománya ez, ami nem az angolszász gótika esztétizáló horrorja, sem a reménytelen skandináv fénytelenség. Valamiféle túlzott realizmus az, ami mindenkor jellemző, a karikatúráig menő objektivitás, amitől német egy kép. Van benne valamiféle fanyar humor is, a germánokról alkotott sztereotípiának ellentmondva. Nem földhözragadtak, mindazonáltal van fogalmuk a valóságról. Képzeljünk el egy szép, színes hőlégballont, amelynek oldalán nehezékek lógnak, hogy el ne szálljon teljesen. A reneszánsz festők allegóriáitól a romantika szörnyektől hemzsegő jelenésein és a klasszicizmus fenséges eszményképein át a 20. század háborús látomásaiig talán a halálfélelem (megszelídítve haláltudat) az, ami állandó, ami átível a századokon. Amitől olyan velejéig tragikus tud lenni a hétköznapi is. Mivel a figurativitás jellemzően a mozgásszínházba örökítődött át, ott tud még új tartalommal telni a test, kortárs művészként ugyanezt az esztétikát képviseli Pina Bausch Wuppertal-i táncszínháza. Café Müller című előadása maga az efemer örökkévalóság. A táncos-koreográfus (immár csak felvételről) szikrázó alakja olyan finoman kaszabol maga körül a játéktérben, mint egy bukott angyal, akinek nincs fizikai kiterjedése, mégis hat rá a gravitáció.

 
 

 

Az elmúlt hét végét a német csúnyaságnak áldoztam. Nem volt áldozat, hiszen gyerekkorom óta otthonosan érzem magam a fentebb vázolt esztétika díszletei között. Nem taszít, inkább feladattal ruház fel. Már gyerekkoromban, az anyám által vásárolt NDK-s gyerekkönyvek is feldolgozásra való anyagot biztosítottak. Ezek illusztrációit kortárs német képzőművészek készítették, a legtöbbjük szöveg nélküli képeskönyv volt. Ebben a teremtett világban be tudtam rendezkedni, eligazodtam a tereiben, kiismertem magam az azokat benépesítő szereplőkön, és a vizualitás révén elfogadtam a kép nélkül kegyetlennek ható fordulatokat is. Egy nekem kitalált jelrendszerben kódolódtak az NDK-s meséskönyvek. Ez a vizuális nyelv – bár nem akarnék túlzásokba esni – világszemléletem alapjává vált. Emiatt éreztem magam otthon a göttingeni városi temetőben is. Az óriási fenyőfák alatt, a lombbal behullt tó melletti kavicsos sétányon, a borostyánnal befutott sírok között nemhogy nem féltem, de ujjongva ismertem rá a Hänsel und Gretel (Verlag Karl Nitzsche, Niederwiesa – DDR 1987) rejtelmes erdejére. Magától értetődő lett volna, ha az úton kenyérmorzsákra találok, mint ahogy az is az volt, hogy nem találtam – nyilván már felcsipegették a madarak. A félelmetes válik otthonossá, amikor rátalálunk arra, amiben eltévedtünk. Emlékszem, szinte sajnáltam, amikor az utolsó képen a két gyerek végre megszabadult a boszorkától, és hazatérhetett a szülői házba: ez a jelenet képileg már nem volt izgalmas. Nem volt mélysége. (És akkor itt következhetne az eszmefuttatás „a boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az” tolsztoji kijelentés margójára.) Gyerekkoromban arra a következtetésre jutottam, hogy minden, ami német, nagyra nő: fa, ember, ország. És hogy nagy tételben játszanak, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a göttingeni városi temetőben a Nobel-díjasok számára elkülönített parcellában még vannak üres helyek.

 

Szombaton Hannoverbe kísértem Anne-t, a kulturális központ intézőjét, aki egy megbeszélésre utazott a tartományi fővárosba. Amíg ő valamilyen választások előtti tanácskozáson vett részt (Göttingen civil lakosságát képviselve), én meglátogattam a Sprengel-múzeumot. Erre ideális rossz idő ígérkezett. A múzeumban, az időszakos kiállítás mellett állandóan megtekinthetők a német expresszionizmus és az új tárgyiasság képviselőinek művei. „A diszharmóniából indulok ki, a csúnyaságból, a nagy orrokból, a csöpögő szemekből, a tüskehajból, a túl nagy lábakból stb…” – mondta Baselitz. Ott voltam mindennek a kellős közepén, az Origóban. Újként hatottak rám az új tárgyiasság festői, akik a hétköznapi életképekben mutatták meg „a mindennapi élet pszichopatológiáját”. Egy hófehér hajú nő és férfi, mindketten élére vasalt nadrágkosztümben, sokáig álltak Otto Dix öreg szüleinek képmása előtt. A kevés látogató közt volt egy meleg pár, akik együtt néztek meg minden képet, és elpirulva pillantottak egymásra Meret Oppenheim összenőtt orrú cipői láttán. A teremőr néni szerint a múzeum legjobb helyei azok a félreeső kis zugok, amelyek üvegfalán át kényelmes bőrkanapéról szemlélhető a hatalmas Maschsee. A fókuszáló nézés szüneteiben innen lehet elrévedni. Néztem én is, ahogy a tó hullámzó tükréről kifújja a kacsákat a szél.

 

Másnap Kasselbe kirándultunk a Goethe-Intézet diákjaival. Minden hétvégén van kirándulás a környékbeli látványosságok valamelyikéhez, csak győzze az ember. A vonaton a csoportvezetőnk a város nevezetességeit tartalmazó kártyákat osztott ki, mindenki kiválaszthatta, mi érdekli, eszerint csoportosultunk. A Grimmwelt iránt elsöprő érdeklődés mutatkozott, ez volt tehát az első és közös állomás. A nemrég felújított múzeum univerzumában furcsa, kettős érzés kerített hatalmába. A mérhetetlen tudás és munka mellett, amit ezek a játékos fivérek képviseltek, a külön-külön is monumentális kettős életmű árnyékában porszemnek éreztem magam. A felszabadító szellemesség és magának a múzeumnak a struktúrája, az interaktív kiállítás pedig teljes értékű emberré avatott. Nincs egyetlen „kérjük, ne nyúljon hozzá” felirat, sem megkeseredett teremőrök: a látogató maga döntheti el, melyik irányba indul, milyen rendszer vagy intuíció szerint. A térképzés a tudatalatti labirintusát idézi, talán éppen úgy, ahogy Freud vagy Bettelheim elképzelte. Keresztül-kasul bejárható szintek, a tájszólás bugyraitól a nyelvújítás piedesztáljáig. A mesegyűjtésről híres Grimm-fivérek legnagyobb munkája az az értelmező szótár volt, amely a német nyelv szókincsét a kezdetektől Goethe haláláig tartalmazza, de amely gyűjtőmunkája jócskán túlnőtt rajtuk: utolsó, 32. kötete 1961-ben jelent meg. (Jacob 1863. szeptember 20-án bekövetkezett halálakor a Frucht – gyümölcs – szócikken dolgozott.) Rengeteg érdekesség, kiterjedt családfa, izgalmas életutak – a kevés idő és a nyelvi korlátok szorításában.

 

A következő állomáson – bár nem egyeztettünk – sok csoporttárssal összefutottam. Ez a múzeum a Grimmwelt szomszédságában található, és akár az is állhatna a homlokzatán, hogy „Gyászkegyek”. A Museum für Sepulkrallkultur a halál motívumát járja körül, különböző temetkezési szokásokat, gyászszertartásokat mutat be, abszolút nem hatásvadász, inkább néprajzi igénnyel. A kiállított tárgyak főleg közép-európai, katolikus-protestáns hagyományok mentén kapcsolódnak, de az emeleten a kereszténységen kívüli nagy vallások is helyet kapnak. Egy tyúk alakú koporsó Ghánából, a felvirágozott asztal Mexikóból valakinek talán éppen olyan ismerős (vagy mondjak otthonost?), mint a földszinten kiállított erdélyi nyújtópad nekem. Azt gondoltam ebben a múzeumban, hogy jó hely az, ahol nem ölnek, és a halál mégsem tabu.

 

Hétfőre virradólag azt álmodtam, hogy egy kedves ismerősöm elaludt a hátamon. Egy darabig hátrafele fordulva beszélgettem vele, aztán amikor elhallgatott, éreztem, hogy elnehezül. Úgy feküdt a gerincemen, mint egy ágyon, magzatpózban. Egy idő után rátámaszkodtam valamire, nem akartam kiegyenesedni, hogy le ne csússzon. Aztán mégis fel kellett költenem, belekaroltam a karjaiba, és lassan leengedtem a földre. Felébredt, kisimította az arcát, és zavartan kérdezte: „úristen, elaludtam?” Nem tudom, mit jelenthetett az álom, az illetővel, noha első perctől fogva létezett köztünk valamiféle rezonancia, alig ismerjük egymást, ritkán találkozunk. Aznap németóráról hazafele bementem egy antikváriumba. Ahogy lapozgattam a könyveket, a kirakatban megláttam egy albumot, számomra ismeretlen művész munkáival. Később kiderült, hogy a németeknél Josef Hegenbarth olyan, mint a magyaroknál Szalay Lajos. Könnyű vonások pontos ítélete. A grafikák között egy bizonyosra esett a pillantásom: kétalakos kompozíció, cirkuszi artistákkal. A fekete ruhás alak hátán egy fehér ruhás alak fekszik. A rajz annyibban különbözött az álmomtól, hogy a testhelyzet itt „fejtől s lábtól” volt, és álmomban nem én voltam feketében, hanem a hátamon alvó. Lefényképeztem, mintha ezzel bármit is bizonyíthatnék. És mintha az adottat bizonyítani kellene.