Goethingen 6. A krónikás egy napja




Kezdenek besűrűsödni a napok. „Dichter”, mondják németül a költőnek, „dichter”, azt jelenti: sűrűbb. Most kipróbálhatom, milyen közéleti szereplőnek lenni. Lemondok egy találkozót egy tekintélyes történésszel, aki a múzeumban akarja nekem bemutatni Göttingen első krónikását, F. Lubecust. Ez már a hitvány utódok érdektelenségének tűnhet, pedig csak egyszerű időhiányban szenvedek. Miközben felmérem, hogy fontos pillanatoknak és helyzeteknek vagyok a tanúja, sokszor jegelnem kell a történteket, mert azonnali feldolgozásra nincs mód. Eszembe jut a vicc: „te most dicsekszel vagy panaszkodsz?” A részletekbe menő információk, amelyekkel elhalmoznak, mind adalékai egy nagyobb struktúrának, amit a hiányos szövegértésemmel nem tudok átfogni. Ha nem vagyok résen, összecsap a fejem fölött a beszédmassza, és elveszítem a fonalat. Tudok benne úszni, de nem volnék jó úszómester. Úgy élek túl, ha nem akarok mindent megérteni, hagyom magam lebegtetni, és a merítés ritmusára figyelek inkább. Hogy jókor kérdezzek, jót és jótól. Azok, akik „érzékenyítve” vannak az idegen nyelvűekre, úgy beszélnek, hogy akár azt is hihetem, tudok németül.

 

A kulturális központ intézője, Anne kísér el majdnem mindenhová. Kísér, mondom, pedig én kísérem el olyan helyekre, ahová magamtól eszembe sem jutna elmenni. A migrációs központ bejárata nem tűnik fel, egy szűk kis fal a többi keskeny műemléképület között, felirat nincs, talán csak a csengőn. Felmegyünk a falépcsőn, van időpontunk, mégis várni kell egy keveset, mert éppen új bejelentkezőket igazítanak el. Leülünk a váróteremnek berendezett előszobában, ahol egy sötét bőrű férfi az asztalra kitett német újságok közt szemelget. Az egyik irodából előhívják az arab tolmácsot az újonnan érkezőknek, akik nem értenek más nyelven. A migrációs központ vezetője, Natascha, szintén nem anyanyelvi német, mint ahogy a munkaközösség többi tagja is migrációs háttérrel rendelkezik. Nyilván ez az érzékenyítés szempontjából fontos – nem beszélhet hitelesen az, aki mögött nem áll tapasztalat. Abból indulnak ki, hogy a saját tapasztalat megosztható, terjeszthető, tovább adható. „Kevesen vannak itt tősgyökeresek”, mondja, „legalább másod- vagy harmadíziglen mindenki bevándorló. Én nyaranta mindig hazautazom édesanyámhoz Oroszországba”. Miután a sürgősségi eset megoldódik, Natascha bevezet az irodájába, kávéval kínál és megkérdi, hogy mire vagyok kíváncsi. „Mindenre is”, jut megint eszembe egy vicc. Valamiért meglep, hogy a katolikus egyház, vagyis a Caritas áll a központ háta mögött. Tőlük kapják az anyagi támogatás és az önkéntes munka legnagyobb hányadát. Nem esik jól ez a rácsodálkozás, ami annak a jele, hogy mifelénk ez a felállás nem magától értetődő. A migrációs centrum kétfelé nyújt segítséget: nem csak az illegalitásban rekedt embereknek, hanem a befogadó közeggel is – ha úgy tetszik – terápiás munkát végez. Nemcsak a beilleszkedésben, hanem az elfogadásban is szükség van útmutatásra. Egy olyan kommunikációs platformot teremt, ahol tolmácsként lép fel bármilyen adódó helyzetben, legyen az nyelvi akadályozottság, vagy a két fél közötti bármilyen más szakadék. Egy ügyvéd segítségével például orvosi ellátáshoz segíti a papír nélkül itt-tartózkodókat. Embereik azon dolgoznak, hogy feldolgozható legyen az a folyamat, ami a 2015-ös bevándorlási hullámmal kezdődött, és bár csökkent intenzitással, de napjainkban is tart. Nem kis szervezési munkába került az első hullám fogadásának megszervezése, nem volt hozzá se elég emberük, se elég terük (nézek körül a szűk kis irodában). Aztán beindultak a különböző programjaik, külön minden korosztálynak és képzettségi szintnek, merthogy az érkezők nem egy homogén tömeg. A központ abból indul ki, hogy amit nyújt, azt nem a másik jött elvenni, hanem ő adhatja neki. Végül is ez a kereszény etika lényege.

 

Amikor azt hallottam, hogy találkozónk lesz az OB-vel, sosem tudtam, hogy miről van szó. Azt hittem, ez is valami szervezet rövidítése. „Der OB”, így emlegetik Rolf-Georg Köhlert, az Oberbürgermeistert, vagyis Göttingen város főpolgármesterét. Miután Anne-val kilépünk a Migrazionszentrum ajtaján, és megállapítjuk, hogy zuhog az eső, felugrunk a kulturális intézetbe ernyőért (még sosem volt úgy, hogy egy valahol ottfelejtett esernyő árván maradt volna). Eképpen felszerelkezve érkezünk a várfal-sétányon kívül eső új városháza elé, ahol Ulrike, a Goethe Intézet igazgatónője már vár minket. Csepegő ernyőjét messze tartva elegáns ruhájától, inti, hogy siessünk, egy perc van még az egyeztetett időpontig. A liftben végigmérjük egymást, előzékenyen jegyzem meg, hogy még mindig nem sikerült cipőt vásárolnom. Kicsit sajnálom, hogy nem a piactéri régi városházába vagyunk hivatalosak, hanem a hetvenes évek stílusában épült tizenhét emeletes épületbe. Nagyított kiadásban köszön rám a kolozsvári Farmec-gyár munkásainak épült Spray-blokk, a szatmári Divatház vagy a budai Budapest Hotel. De talán ez az otthonos látvány is hozzájárul ahhoz, hogy ezt a látogatást eleve ne érezzem protokollnak. Előbb megállunk a második emeleten, ahol csatlakozik hozzánk az OB és titkára, onnan megyünk fel a tizenhatodikra – a valamilyen oknál fogva Cassinónak nevezett kantinba.

 

Rolf-Georg Köhler megjelenésében is kedélyes, sárgult bajszú dohányos. Városi szájhagyomány szerint annak, aki beszélni akar vele, nem is kell hivatalos időpontot kérnie, elég, ha a bejárat előtt megvárja, míg kilép cigarettázni. (Rosszabb nyelvek interpretálásában: mikor dolgozik az, aki ennyit dohányzik?) Ilyen jellegű nikotinfüggéssel nemrég a Göttinger Tageblatt főszerkesztője, Christoph Oppermann személyében találkoztam, aki tekintélyesebb, mint a korlátozási szabályok, és az irodájában dohányzik. Mindketten valahogy azt a klasszikus, gondokkal küzdő, szívós férfiképet hozzák, amelynek attribútuma a füstölgő dohányrúd, a Günter Grass-i saját sodrású vagy az Oppermann-i szivarka. Az olykor harapós kedvű, de mindig korrekt és fanyar humorával népszerű napilap-főszerkesztő és a „Rauschgoldengel”-nek, vagyis a város sztaniol-angyalkájának becézett polgármester olyanok, akiket érzékelhetően a lakosság bizalma juttatott vezetői pozícióba. A város alapkövei, közlekedési csomópontok. Az új városháza tehát magas, mégsem egy elefántcsonttorony.

 

Az OB igazi szociáldemokrata, aki a társadalmi igazságosság jegyében a menzán étkezik: azt, ami éppen van. Udvariasan megköszöni, amit a konyhás nénik merőkanállal a tányérjába löttyintenek. Ebben az esetben túlpárolt zöldséget és sápadt páragombócot, két szelet sertéssülttel. Hogy az érzés teljes legyen, én is ugyanezt rendelem, és fél óra múltán megelégedéssel konstatálom, hogy a városatya tányérja ugyanúgy magán hordozza az irdatlan adag megmaradt felét, mint az enyém. Az asztalunk melletti panorámaablakon a vörös háztetőkön át egészen a Leine-völgyet szegélyező dombokig látni. „Toll” – pendülünk egy húron az OB-vel. A tálcánkon helyet cserél a nagy tányér és a desszertes tálka: a „quark” ez esetben eperdzsemmel vegyül. A németeknek nagy quark-kultúrája van, még a munkahelyükre is azt visznek uzsonnára. Nálunk teljesen hiányoznak a hűtőpultból az ilyen gyümölcsös túrócsodák (illetve csak a német áruházláncokban vannak jelen). Eközben két védnököm (szócsövem, tanácsadóm) elmondja, hogy hogyan született meg az íróprojekt terve, miként hívtak meg, és mik a jövőbeni terveik – a polgármesteri hivatal anyagi támogatásában is bízva. Az OB ezek után engem kérdez, milyenek az eddigi tapasztalataim, hogy tetszik a város, szenvedek-e valamiben hiányt. „Túl rövid az idő”, mondom. A válasz nem is olyan nagy túlkapás, ebben mindenki egyetért – egy hónap nem elég ahhoz, hogy valaki elvegyüljön. Így csak egy álruhás király vagyok, akinek mindenki a legszebb oldalát mutogatja, mert még nem elég kopott a ruhám. Illetve hát – most már valami jó német lábbeli után kell néznem, mert az asztal alatt éppen most zajlik az eső találkozása a lábammal. A kávé után az OB is igyekszik megszüntetni diszkomfortérzetét. „Dohányos ember vagyok, óránként ütök, mint a városháza tornya.”