Goethingen 7. Néprajzi gyorstalpaló




Nem győzök csodálkozni azon, milyen jó érzés újra iskolába járni. A rendszeresség, a nyelvtanulás napi edzései furcsa paradoxonnal szabadabbá és hosszabbá teszik a napjaimat. Tulajdonképpen olyan ez, mint egy kéttannyelvű iskola, ahol a világról szerzett tudást nem anyanyelven adják, így egyszerre adagolják beléd, mint egy infúziós koktélban, a nyelvet és az információt. A padtársam mindig késik egy kicsit, törékeny lány Etiópiából. Egy helyi családnál lakik, és abból, hogy ilyen halovány, arra következtetek, hogy honvágya van. Mindig jól esik szememnek a színválasztása, a kék, zöld, sárga pulóverek a barna bőrön, azt hiszem, ez az a többlet, a bőr sötétebb tónusa, ami rosszul értelmezve hátrányként vonult be a köztudatba, minthogy a fehér ember nem birtokolja. Tizennyolc éves, otthon végezte el az iskolát, és jövőre akar beiratkozni a göttingeni egyetemre. Az apjától tanult németül, ő küldte őt Németországba is. Akkor is a nyelvet gyakorlom, amikor megtudom tőle, hogy az etiópiai kőtemplomok már a 3. században keresztények voltak. Azt is németül értelmezem, amikor egy szünetben a kazah csoporttársam megkérdezi, melyikünk tudja, hol lehet Göttingenben lóhúst kapni. Merthogy a tevéről már lemondott, de a lóhúsban még bízik. Németül beszélek, amikor elmondom, hogy ott, ahonnan jöttem, gyenge az egészségügyi ellátás, de gyönyörű a táj. Azt is németül értem meg, hogy az oroszok távolságtartó emberek, a mexikóiaknak pedig nincs helyük távolságot tartani, mert olyan nagy a népsűrűség. Ott is létezik „gyömöszölő ember”, aki bepréseli a tömeget a tömegközlekedés kalitkáiba. Ez a mindennapok élő szövete. Olyan, mintha egész nap az internetet böngészném, csak sokkal jobb. Találomra leeresztik a kisembert a grabancánál fogva a Google Earth-térképen, vagy a digitális korszak előtti szörfözés, a „hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok” hétmérföldes csizmával. Mintha egy válogatott küldöttség lennénk, mondjuk a Voyager-időkapszulában. „Innen-onnan rovat”, amit majd a földönkívüliek az emberiség 21. századi mintájaként értelmeznek. Az épület is eléggé szürreális, egy 19. századi lakóépület, amely az erdélyi fürdőhelyek villáira emlékeztet. Vagyis olyan, mint egy mini-Hoghwarts.

 

Nem mondom, hogy ez a multikulturalitást nem fáraszt. Hogy nem szálazódik szét az agyam. Azt is szeretem, amikor vége van az óráknak. Ilyenkor egyedül sétálok haza, és a hazafeleút variánsainak egyikén lefordítom magamnak, amiket aznap hallottam. A Nettóban bevásárolok, nem, nem kérek számlát – miután úgyis rendszerint mindenki eldobja a bejáratnál, csak akkor nyomtatnak „bon”-t a kasszagépnél, ha erre külön igény mutatkozik. Apró kis lépések a lelkiismeret tehermentesítése felé.

 

 

 

Az aleppói Piternek és a dubai Navarnak este tartjuk a születésnapját. A mexikói Adrian telefonon foglal asztalt a csoportnak, és erre nagyon büszke. „Látjátok, amit ti soha nem értetek, azt egy német megérti”, dicsekszik csillogó szemmel. A Fellini vendéglőben ünnepelünk: olasz pizza, német sör/francia bor. Nevetések, verbális dodzsemezés. Mindenkinek egyformán idegen a nyelv, csak van, akinek a betanítása régebbtől folyik. Élvezem, ahogy az abszolút toleranciára érzékenyített némettanárnő olykor odamond a német tájszólásoknak. Ezt megengedheti magának. Szerinte a Hochdeutsch-on kívül mindegyik piszkos, vannak egészen érthetetlenek is. A svájci, az osztrák, a Plattdeutsch, vagyis az északon beszélt alnémet nyelvjárás (az erdélyi szász is ennek egy dialektusa) annyira elfajzott ágai a németnek, hogy ne is reméljenek tőle megértést.

 

A szaúd-arábiaiaktól a szírek eléggé elhatárolódnak. Harsányak, gazdagok, kulturálatlanok, mondják. Igaz, hogy ezt a halk szavú Piter mondja, aki Aleppóból menekült és fogorvosnak tanul. Van benne valami nagyapás jelleg, ő a csoport megbízható tagja. Mindig pontos, és beborítja a nyelvkönyvét, hogy ne sérüljön. Pedig megvette, az övé. A hosszú körmű, rappersapkás Rajiddal beszélgetek az egyik szünetben. Ő Szaúd-Arábiából való, nem igazán társalog senkivel, de nem a gátlásai miatt. Órán mindig ő a legelső, aki válaszol a tanárnő kérdésére. Rendszerint melléfog. „Nem találgatunk”, mondja a tanárnő. Rajid a következő kérdésnél letapasztja a száját, hogy visszafogja a rossz választ. Ébenfekete haja van, lávakő szeme és egy gyémántfülbevalója. Hogy ő a legharsányabb a csoportban, az még nem feltétlenül igazolná Piter vélekedését a szaúd-arábiaiakról. Odakint nagyon hideg lett, és a húsz percnyi körzetben fekvő környezetet már amúgy is felderítettem, kilépek hát az intézet faragott teraszára, ahol egy páran levegőznek, szendvicset esznek és beszélgetnek. Rajid a fakorláton ül törökülésben, a körmét piszkálja, és arab dalokat énekel. Szép hangja van, mondom neki. Hallanám az apját, mondja. Órákig tud énekelni. Nem tud jól németül, de átveszi a beszélgetés irányítását, és felteszi az „intézetis” kérdéseket: „honnan jöttél? miért? meddig vagy itt?”. Mivel nem a sablon szerinti válasz érkezik rájuk, nem nagyon tud hova tenni. Mi az a Stadtschreiberin, és hogyhogy nem akarok nyelvvizsgázni. Akkor meg miért fizetem a kurzust? Nem fizetek, mondtam, nekem ingyenes. Aaaaah, mondja, és egy nagyon lassú fejbólintással végigmér. Ezután rögtön áttér arra, hogy ő belgyógyásznak készül. Igaz, hogy Németországban sokkal alacsonyabb az orvosi fizetés – mintegy kétezer euró havonta, otthon pedig legalább hétezret kapna –, de itt mégiscsak másabb. „Besser. Gut.” Csak az autója hiányzik, amit otthon kellett hagynia. Porsche, nyilván. Itt is venne egyet, mert a segély elég becsületes, de nincs jogosítványa. És most előbb a német vizsgára hajt, reméli, hogy az egyetemre megfelel a B2-es szint. A szervek és a betegségek nevét már nagyjából tudja. Aztán jöhet a jogsi. Jól értem, hogy Szaúd-Arábiában jogosítvány nélkül vezethet az ember, kérdem. Türlich, mondja, és vigyorog. Ha tudsz vezetni, minek a papír. Emellett Jáva, ahol 125 köbcentiig nem kell jogosítvány motorkerékpárra, egészen szabályszerű és biztonságos ország lehet.

 

Aleina, a török lány odalép hozzám, és váratlanul megkérdi, voltam-e Iași-ban. Törökül: Yaş-ban. Az apja ugyanis sokáig dolgozott ott, egy ideje azonban Brăilában (törökül: Ibrail) dolgozik. Mióta itt vagyok, ő az egyetlen, aki arra reflektál, hogy Romániából jöttem. Persze, lábjegyzetelésre szorul az én magyarságom, senkitől nem várhatom el, hogy kisebbségi létre gyanakodjon. Aleina tud Romániáról, közvetett tapasztalatai vannak a helyről, ahonnan jövök, és így közvetve rólam is. Nem mindig érzem ezt, hogy ahol bemutatkozom, ott egyből el is tudnak helyezni. Ettől egyből valamiféle szövetség alakul ki köztünk, néha átmosolygunk egymásra az asztalok, mintha csak a Fekete-tenger fölött. Hasonló közösségélményem volt Ludával is, aki szentpétervári. Fehér magasnyakú pulóverében, szorosra font, szigorú kontyával egyből ismerős volt. Nagyszüleim kirándulásai a szovjet államokba, az orosz képeskönyvek és a tudjuk mi, mi a rend és mit jelent a Rendszer nem is olyan távoli tapasztalata kiegészítette hiányos nyelvtudásunkat. Vele beszélgettem először az intézet halljában. Művészettörténészként egy múzeumban dolgozik, és karácsonykor vissza is megy. Egy pár nap után kicsit úgy éreztem, mintha monopolizálni akarna, odajön, amikor mások beszélnek hozzám, és átveszi a hangot. Ez a birodalmi hang, vajon? A nagy hal megeszi a kis halat? Olyan könnyű lenne ezeken a sztereotípiákon lépdelni, azt az illúziót keltve, hogy vízen járok. De nem akarom ezt.

 

És összebarátkozom Stevennel, akinek nincsenek axiómái. Ő Skóciából jött, úgy, ahogy Sarah, aki terhes egy göttingeni férfitól, és itt fog letelepedni. Steven mindünk közül a legügyesebb, nagy szókinccsel, jó teherbírással (közben nyelvvizsgát tesz), aki csak akkor mondja a megoldást, ha a tanárnő végszükség esetén tőle kérdezi. Programozó egy informatikai cégnél, és azért választotta Göttingent a némettanuláshoz, mert megtetszett neki az intézet épülete. Egy nap, hazafele menet, hatalmas lépteivel utolér, és bevallja, hogy ő is ír. (A skót, aki ír.) De még nem elég jól ahhoz, hogy publikáljon. Ehhez még nagyon sokat kell olvasnia. Két lépésből Kafkánál vagyunk. Teljesen értem, miről beszél, mégis azt mondom, írjon, és akkor jobban fog írni. Talán ebben a pillanatban változom azzá, akire többé nem akar rácsatlakozni. Egy bölcsességekkel kikövezett ösvényke, valamerre a Kárpátok irányába.

 

 

 

 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter