Gomolyog




Kelemen Kinga munkája.

 
 
Van egy eldugott szelet a régi városfalból a Szentlélek utcában. Egy régész barátom hívta fel rá nemrég a figyelmem. Hogy cirkusz van, mert valami irodaházat akar mellé építeni valaki, hogy aztán az irodákból lehessen benne gyönyörködni. Ma arra jöttem el – épül is az irodaház.

 

A környék minden sarkán jobbnál jobb kávékat kapni. Erre már felfigyelt a Vogue is. Fagyizók, galériák, exotikus konyhák mindenütt. Ez a hegyek közé zárt tranzitváros minden időben cserélgeti arcait. Sokan csak átutaznak, Nyugatról Keletre haladva, sokan tanulni jönnek, Keletről Nyugatra, és még többen ragadnak itt, innen is, onnan is. Kesernyés itt a nosztalgia, és szépelgő a jövő – elemi erővel sugárzik köveiből a befejezetlen történelem.

 

Nem is olyan régen csak három kopott színe volt arcának, és a belőlük kikeverődött szürkeség. Ma kozmopolita és hipszter, Kelet-Európa Szilícium-völgye, egy egész évben tartó Kincses Fesztivál. Reped szét a burjánzó kultúrá(k)tól – no meg a fullasztó forgalomtól. Gyerekkoromban egy lélek alig járt a nyári utcákon. Miénk volt a város. Egy taxissal végigsoroltuk az utcákat, ahol húsz éve egész télen gondtalanul lehetett szánkózni. Kamaszkoromban voltak utcák, ahol veszélyes volt megszólalni magyarul, és a központ kocsmáiban is naponta bele lehetett futni valami balhéba. Egy hónapja, amikor sötét emlékeket felhozó események rossz szájízére ébredtünk hirtelen, itt hangot kaphatott az interetnikus szolidaritás. Ez a város mindenkinek mást ad, más titkot, más örömöt, más fájdalmat. Ezt érzem akkor is, amikor a minap megjelent Kolozsváros antológiát olvasom.

 

Szeretni kell ezt a várost, ahogy azt megkívánja – odi et amo. Mert itt bármi megtörténhet, de mégse mindig történik (mint például Budapesten) – mégsem olyan egyszerű. Eluntat, aztán felkap, és alig enged leszállni. Kifullaszt, aztán elringat. Hol lemarad, hol túltesz magán, igyekszik valahova. Néha azt érzem, kezd kinőni lassan engem is.

 

Kopog ma a szomszéd, hogy szelektív kukákat kell venni, mert ezentúl így gyűjtik be a hulladékot. Csikkek jutnak eszembe, amiket életem során elpöcköltem az utcákon. Műanyagzacskók és -flakonok garmadája, amikkel én is hozzájárultam a globális romláshoz. És Patarét, ahol egy asztalos, költő barátommal kidobott bútorokat hasznosítanak újra a cigánygyerekek.

 

Gomolyog a város teste a völgyben, épülnek az irodaházak, restaurálják a templomot, járkál az állványokon, szemlélődik Szent Mihály. Bizakodik, de azért – mint gazdátlan korsó sörnek a júliusi napon – megvannak a kételyei.