Gondos Mária Magdolna interjúja Horváth Benjivel




benjihorvath_szaboevelin

Szabó Evelin fotója


 

Fütyülni örömből

 
 
– Szeretsz-e írni?

 

– Mostanában inkább szeretnék. De ez változó. Ilyenkor olyan béna vagyok, hogy egyszerre szégyellem és röhögök magamon. Ha nem megy az írás, nem megy semmi. Hülyeség, de mostanra már beletörődtem. Ilyenkor igyekszem a rutinra koncentrálni. Hogy túléljem. Amíg szimatot kapok újra.

 

– Mondják, élettapasztalat nélkül a puszta fikció is súlytalan. Hogyan válogatsz? Miből lesz vers?

 

– Nézd, nekem túl sok dolog van a fejemben. Mielőtt megismerkedtem volna az alkohollal tizenöt évesen, lefekvés után mindig forgolódtam még egy-két órát, amíg el tudtam aludni. Folyton szorongok, érzékeny vagyok minden kis idétlen szellőre, beszélnek a fejemben a daimónok. Csak megtanultam ezt valamennyire kezelni. Vannak problémáim, amiket meg kell fogalmaznom, hogy megnyugodjak.

 

– Az első köteted saját példányát eldobtad, de visszament. Meddig terjed a vers szentsége? Titkon akár, de ki tud hozni a sodrodból, ha illetéktelenek nyúlnak kedvenceidhez?

 

– Az vagánykodás volt, tudtam, hogy visszajön. De ennek semmi köze a szentséghez. Nekem az a szent, amit nem lehet megsérteni. Amit hidegen hagy a blaszfémia. Vagy ha válaszol, akkor nem dühöng, és elegánsan, kegyelemből teszi, nem visszavágóból. Fontos, hogy értse a viccet. Nincs szentség humor nélkül. Titkon mindig egy kicsit ideges vagyok, de nehéz kihozni a sodromból. Ha egy vers számomra szent, azt nem féltem az illetéktelen kezektől. Nem tudnak ártani neki.

 

– Sok tehetséges költő elvérzett a kísérletben, hogy új időknek új slamjét előadja. Láttalak téged is botorkálni, de pikk-pakk beletanultál. Hogyan?

 

– Évekig fontolgattam, hogy fogok slam­melni, vártam, hogy szimatot kapjak. Aztán kiprovokálódott. Ahogy kezdtek letisztulni, megrövidülni a verseim, úgy jöttek a slamek. A vers tétje számomra az önuralom. A slamé pedig az, hogy elengedjem magam. Mindkettő kell a szabadsághoz.

 

– Engedsz aktuális elvárásoknak?

 

– Boldogabb vagyok elvárások nélkül. Ha nekem sincsenek elvárásaim mások fele.

 

– Mennyi benned a kötelességtudat?

 

– Nem hiszek az ilyesmiben. Azért szeretek élni, mert bármikor leléphetek valahonnan és elkezdhetek valami teljesen mást. Nyilván érzek némi felelősséget azért, amit elhagyok. De ha el kell engedni valamit, mostmár a legfontosabb, hogy könnyedén tegyem. A szabadságom az enyém, azt nem várhatom mástól, nem is vehetik el. Ha azért szeretem a világot, mert éppen szerelmes vagyok, és nem magamtól, akkor az hazugság. Ha azért utálom, mert meghalt valakim, az is. Jobb, ha eldöntök valamit, és ahhoz tartom magam. Ha valami nem működik, újragondolom, eldöntöm, és akkor ahhoz. Nekem fontos a szeretet. De nem jó másoktól függni.

 

– Az irodalom csapatmunka vagy hosszútáv egymagadban?

 

– Mindkettő. Az elsőből még bőven van mit tanuljak.

 

– Mik a terveid?

 

– Annyit elárulok, hogy egyelőre vissza szeretnék vonulni a nyilvánosságból.

 

– Láttam már valakit látványosan, tüntetőleg kivonulni a felolvasásod közben. E közönyös században ez nem semmi. De felmerül, mit tehetünk a zárt ajtókkal?

 

– Nem kell kinyitni minden ajtót. Pláne nem erőszakosan. Ahol nincs bocsánat, ott nincs mit keresnem. Van bennem egy adag nonkonformizmus, de ezt nem akarom mindenkinek a fülébe üvölteni. Szeretek botrányos lenni, de nem tudok általános elvekért harcolni. Azokat mindig felülírja az idő. Ha másokkal egy húron tudok pendülni, nem azért jó, mert megegyeznek az elveink, hanem az öröm miatt. Ha alapjaiban eltérő nézeteink vannak, de jól kijövünk egymással, az még nagyobb öröm. Az öröm ajándék. Ha valakinek örömet szerzek, az nekem bőven elég, hogy fütyüljek a zárt ajtókra.