Gróf helyett tavaris




 

 

Ha belegondolunk, hogy Drakula gróf eredetileg, a Bram Stoker-féle regény lapjain (1897-ben) deklaráltan székely volt (még akkor is, ha Stoker – akár készakarva, akár akaratlanul, akkor még nem állván rendelkezésére az alapos tájékozódás végett egy olyan csodás dolog, mint a Wikipédia – egy kaotikus maszlagot tárt elénk székely eredettörténet gyanánt), és hogy a világ legelső, igazán híres hollywoodi Drakulája is magyar volt (Lugosi Béla), sőt, hogy az első magyar Drakula-adaptációt is magyarok készítették, konkrétabban 1921-ben Lajthay Károly (noha ezt nem láthatjuk, ugyanis elveszett, csak egy ún. filmnovella maradt fenn belőle, Drakula halála címmel), szóval ehhez képest a műfaji filmek terén egyébként is gyengélkedő – leszámítva az obligát vígjátékot, már ha azt műfaji filmnek vesszük, de szerintem nem az, hanem egy más, magasabb rendű, műfajok feletti „szervezőelv” – magyar filmtörténetben és -iparban igencsak alulreprezentáltak a romantikus vérszívók. Pláne, hogy jópár éve világszinten revivaljét éli ez a (szub)zsáner: sorozatban gyártott romantikus tinifilmektől (Twilight/Alkony) egészen a kortárs auteur-ökig (Jarmusch: Halhatatlan szeretők) sokan megmutatták már saját vámpír-értelmezésüket (talán csak a zombi jobb, képlékenyebb, több felhasználású és ezért népszerűbb horror-archetípus a vámpírnál).

 

Ezt a gyalázatos, majd’ százéves hiátust zárta most rövidre Bodzsár Márk második mozifilmjével, egy kosztümös vámpírkomédiával (nem az imént mondtam, hogy a komédia nem filmműfaj, hanem valami zsánerek feletti dolog?), amiben persze több a komédia, mint a vérszívás, de a kontextus mindenért kárpótol: az épp dübörgő Kádár-rendszerbe csöppenünk ugyanis, ahol a legvidámabb barakk minden magát komolyan vevő (nincs is jobb vígjáték-alapanyag a halálkomoly, saját nevetségességének tudatában nem lévő embernél) titkos- és kevésbé titkos szolgája a rendszer fenntartásán szorgalmaskodik. És ha a rendszer azt kéri Kádár Jánostól, hogy szerezze meg az örök élet titkát Brezsnyev számára egy Kubából nemsokára hazalátogató (h)őskommunista elvtárstól, aki valószínűleg azért nem bír öregedni, mert vámpír – nos, a rendszer fogaskerekei mozgásba lendülnek.

 

Jelen esetben ezek a fogaskerekek: Kun elvtárs (Nagy Ervin), a macsó, de kissé bumfordi, szerelemtől sújtott titkosügynök, valamint asszisztense, Magyar Mária (Walters Lili), a fiatal, de nagyon ígéretes ügynöktanonc, aki Kun elvtárssal egy, khm, nem elsöprő erejű szerelmi viszonyban él. Olyannyira nem elsöprő, hogy amikor felbukkan a színen a megfigyelni és behálózni kívánt célszemély, a hatvanvalami éve ellenére harmincnak kinéző, igen jól mozgó Fábián elvtárs (Nagy Zsolt), szép lassan megmutatkozik a műfaji nagykönyv Pitagorasz-tétele a szerelmi háromszögekre vonatkozóan.

 

Amikor imént azt mondtam, hogy a film inkább komédia, mint vérszívás, nem vicceltem: persze, mindvégig ott lebeg a szüzsében Fábián elvtárs emberfeletti vámpír-kiléte, de maga a film szövete inkább egy kedvesen leereszkedő, már-már a nosztalgiát súroló gulyáskommunizmus-heherészés mindenféle jellegű poénnal, ami a csövön kifér: verbálissal, fizikaival, kontextuálissal – még Magyarország jelenlegi egyik legismertebb nevettetőjét, Bödőcs Tibort is megnyerték, hogy aztán alig használják ki adottságait. Időnkén kicsit érződik is a zsúfoltság a filmen (a rendszernek is oda akar szólni, de azért a vámpírtémát se hanyagolná, sőt a konfliktus gerincét adó szerelmi szálat is folyamatosan szőni kellene), ezért inkább néha megtorpan, és a jól felépített poént végül nem tudja jól elsütni. Ennek ellenére az utóbbi évek egyik legjobb magyar vígjátékával gazdagodott az a mintegy hetvenötezer néző, aki tavaly október óta megnézte a filmet – ez egyébként igen decens szám egy ilyen alkotásnak. A színészek sem olyan karót nyeltek, mint az átlag magyar filmben – kivéve Nagy Ervint, de hát ő ezúttal rá is játszik, mert a szerepe többé-kevésbé megköveteli –, sőt a filmnek kifejezetten van egy „cool” aurája: még egy teljesen random zenés-táncos betét is belefért a korszellem jegyében.

 

Ugyanakkor a Drakulics elvtárs annak is tökéletes állatorvosi lova, hogy miért limitált a magyar műfaji film repertoárja, annak ellenére, hogy a(z Andy Vajna halálával teljesen átalakított) Filmalap kifejezetten erre hajtott rá: hacsak nem vagy Jarmusch, ma már elképzelhetetlen egy vámpírfilm különleges effektusok nélkül (legyenek azok fizikailag létrehozottak vagy számítógéppel generáltak). A Drakulics is megpróbálkozik párszor ilyesmivel – hiszen ne feledjük, mégiscsak örök életű vámpírokról van szó, akik, ha kell, villámgyorsan mozognak, füstté válnak, repülnek ésatöbbi –, de egész egyszerűen látszik ezeken az olcsóság, az esetlenség. A filmnyelv már nem itt tart, ez a helyzet. Vagy felvállaljuk az olcsóságot – és a Drakulics ímmel-ámmal, félszájjal meg is teszi –, vagy teljesen nevetségessé válunk. Hollywoodinak tűnő szuperhősfilm éppen ezért nem készülhetne Magyarországon, még akkor sem, ha már egyre több amerikai produkciót forgatnak Etyeken, Budapesten vagy épp valamelyik skanzenben. A vámpírfilm pedig – vérszívójához hasonlóan – egy ilyen köztes műfaj: nagyon ügyesen lavírozgatva, vígjátékba vagy egyébbe csomagolva még épp meg lehet úszni magyarosan, olcsón is.

 

Nem véletlenül említettem az előbb a Film­alapot: Bodzsárnak adatott meg az a kicsit sem hálás feladat, hogy – kis túlzással – megnyissa a filmalapos filmek sorát, és aztán be is zárja azokat – mintegy keretezve a Vajna-rendszert (és nem is nehéz belelátni Andy Vajnát az epilógusban hazatérő, akcentussal beszélő amerikás magyarrá öregedett, vénre maszkírozott Kun elvtársba). Isteni műszak című, szintén a műfajisággal kacérkodó, kevésbé jól sikerült, de eredetibb, személyesebb filmje nyitotta meg 2013 végén az akkor újonnan felállt filmtámogatási rendszerben bemutatott alkotások sorát, és most, szinte hat évre első filmjének debütjéhez képest zárja a rendszert a Drakuliccsal. Lehet, hogy temethetjük az alig feléledt magyar műfaji filmet? Vagy vámpír lesz ez is, és majd visszatér, amikor jó alkalmat és friss ütőereket lát?

 

 

Drakulics elvtárs, színes magyar film, 95 perc, 2018. Rendező és forgatókönyvíró: Bodzsár Márk. Operatőr: Reich Dániel. Vágó: Kovács Zoltán. Zene: Keresztes Gábor. Szereplők: Walters Lili, Nagy Ervin, Nagy Zsolt, Borbély Alexandra, Thuróczy Szabolcs, Balsai Móni, Rába Roland, Trill Zsolt, Bödőcs Tibor, Nari Nguyen.