Gyászbeszéd (Grabrede)




 

 

Miként az élőkből, úgy a holtakból is meg lehet élni. Átvitt értelemben, magától értetődik. A konkrét kannibalizmussal felhagytunk. Úgy értem, hogy a halott, bár ő maga mint jogi személy bármiféle vállalkozásra képtelen, még egyszer keresethez és kenyérhez juttat valakit, mielőtt végérvényesen eltűnik. Az utolsó utat temetkezési vállalatok, temetkezési adminisztrátorok, kőfaragók, koszorúkötők, orgonisták és sírásók „szegélyezik”, és végül ennek a rangsornak a katartikus csúcspontja és magányos alanya: a szónok a sírnál.

 

Hivatása egy különös közvetítői tevékenység, mert az eltávozottról ugyan harmadik személyben beszél, mégis az örök hallgatásra ítélt nevében emel szót. A gyászolt személy már nem tudja bemutatni önmagát és lepergett életét, és segítőre van szüksége. Olyan cselekedet ez, amely fölött mottóként és törvényként a híres de mortuis nihil nisi bene áll, a kötelezettség, a halottakról jót vagy semmit!

 

Tulajdonképpen szép és felemelő is egyben, másokról ellenvetés nélkül csak pozitívumot mondani. Érthető, mennyire kielégít, és bensőnket mily erősen megérinti, hogyha embertársunkat dicsérhetjük és magasztalhatjuk, még akkor is, hogyha ő maga mint olyan már nem lehet ennek részese.

 

Ünnepélyes minden: miután a beszédet megtartották és a koporsót leengedték, a maroknyi föld, amit a hozzátartozók ajándékoznak, az egyenként bedobált virágok, a könnyek, zsebkendők, kézszorítások, por a porhoz, mindaddig, amíg a sírhely bérletét kifizetik.

 

De hogy úgynevezett „világi” szónokként mire is gondol eközben az ember – voltaképpen senki sem akarja tudni. Senki sem akarja tudni, kicsoda is ő. Hivatásának betöltésén kívül senkit sem érdekel a személye. Abbahagyott teológiai tanulmányok állnak mögötte vagy kudarcot vallott a szakma gyakorlásában, és úgy lépett erre a pályára, senkinek sem fontos. Vagy a családi sírnál egy nyugalmazott tanár szívhez szóló bölcs mondásokkal egészíti ki a nyugdíját – az összes „utolsó szó emberének”, így nevezhetnénk őket, ott van a lakcíme a közvetítőközpontban, és szükség esetén megtudakolható, díj ellenében, amit a tiszteletdíj magába foglal. Hiszen még a hitetlen, elvhű ateista sem mondana le az adott helyzetben az ünnepélyességről és a meghatódottságról, főleg a látszólag illetékes szájból elhangzó vigaszról nem, és óvakodna attól, hogy az elhivatottság jogosultsága felől tudakozódjon.

 

Ne sírjatok, barátaim, és ne csüggedjetek, mert a szeretett nagyapa, apa, testvér és fiú elhagyott bennünket, hogy minden ember sorsában osztozzon, amiképpen mi magunk is osztozni fogunk benne egyszer. A versengés nagy, kedves atyámfiai, és ebben a vállalkozásban is vannak rendkívüli tehetségek és kevésbé tehetségesek. Aki ért ahhoz, hogy elérzékenyülést váltson ki, annak a későbbi ajánlás biztosítva van, örökkévalóságról örökkévalóságra, mégpedig a befejező keresztyén ámen nélkül, ahol éppen a zárórész befejezése a zátony, mert ez az ámen minden jelenlévőnek akaratlanul, minden egyházellenes magatartás ellenére az ajkára tolul. Ehhez aztán érteni kell!

 

Egyvalaki egészen kiválónak bizonyult a szónokok sorában, akinek az arcjátéka, a taglejtései, a hangmodulációja műveltségről tanúskodott. Hogy hogyan is hívták ezt a férfit, teljesen mindegy, nevezzük meg tehát egyszerűen és minden további késlekedés nélkül ezzel a határozószóval, amely enyhe leértékelést sugall, és semmiképpen felértékelést.

 

Tehát ez a Mindegy egykor színész volt, de bizonyos problémák miatt (főleg alkoholproblémák) állását vesztette, és végül szabadúszóként megtalálta az említett foglalkozást. Nem csupán előzetes iskolázottsága, de számos színdarab ismerete is messze a többi szónok fölé helyezte. Mialatt amazok egy bizonyos szűk szónoki sémát ismételgettek, Mindegy Schillerrel, valamint hangjának begyakorlott rezgésével hirdette: „Az emberszív gyanútlan áll, s egyszerre rátör a halál”. Hogy a klasszika magaslatairól alászálljunk a hétköznapi halál mélységeibe. Amennyiben az elhunyt hosszasan szenvedett a halála előtt, máris kéznél volt a találó idézet: Hogyha az embert összetöri, hasonlóképpen fel is emeli. Nem riadt vissza attól sem, hogy egykori szerepszövegein javításokat végezzen, hogyha ez hasznosnak tűnt.

 

Ráadásul Mindegy vidám feleséggel volt megáldva, aki gyenge pontja iránt megértést tanúsított, és ez megkönnyítette számára, hogy huzatos vagy futó zápor áztatta temetőkben álldogáljon a városi színpadok egyike helyett. Cserébe a nő részt vehetett minden fellépésén; valahányszor a férje hazatért a szomorú rendezvényről, eljátszotta azt. Eközben teljesen akaratlanul parodizálni kezdte az eseményt. A mesélésből kiindulva pózolni kezdett, ő, a rossz komédiás, akitől csillogást vártak el, és jócskán el is túlozta, olyannyira, hogy felesége a nevetéstől a karosszékbe hanyatlott. A magánközönségtől ösztönözve, pantomimikus betétekkel tarkította beszámolóját, a temetési vállalkozót utánozva, akinek kezéből szinte kicsúszott a kötél a koporsóval együtt, és hangosan, tájszólásban dörmögte: „Vigyázz mán, te tökfi’kó!”, míg felesége arcán már könnyek csorogtak.

 

„Nem veszed komolyan a halált, ugye?” – kérdezte a nő a levegő után kapkodó férfitől, akit a ceremónia groteszk szólójátéka jobban kifárasztott, mint maga a fennkölt felvonás. Először meg kellett erősítenie magát (alkohollal), hogy ellentmondhasson a feleségének: „Csak a halottak nem kötelesek visszatérni. Ezért felettünk állnak. És részben csodálkoznának az egész üres fecsegésen a sírnál, részben odacsinálnának a mulatságtól! A halál vigasztalan tény, de az azt követő halottlét megismételhetetlen siker. Taps, függöny, finito!”

 

És a következő alkalommal a felesége újból prüszkölve nevetett, amikor a szomszédos temetés jámbor lelkészét mímelte, annak fejhangját utánozta, és akár a lelkész, enyhe beszédhibával dicsérte az „Urrat a maghasban”. És felesége, mintha még sohasem mondta volna ki azelőtt, talán szégyenkezve, hogy ilyen könnyen elérzékenyült, megismételte a mondatot: „Nem veszed komolyan a halált, ugye?”

 

Mindegy szívesen a lelkére beszélt volna, hogy ne tépelődjön a derültségén; ez nem cinikus, nem léha, de még csak nem is bűnös dolog, hiszen nem a halálon nevet, hanem őrajta, Mindegyen, aki olyasmivel ámítja, ami a valóságban nem is olyan nevetséges. Nem szeretett volna olyan gondolatokat ébreszteni a feleségében, amelyek veszélyeztetnék a magára erőltetett komolyság, a színlelt megrendülés utáni vidám órákat.

 

Idővel mindenesetre világossá vált számára, hogy a tragikum komédiaszerű változata mögött több rejlett annál, minthogy a színészt magával ragadja a szerepe, mihelyt lelkesedő közönséget lát maga előtt. Nem játszhatta a szerepét állandóan az emberi lét árnyoldalán, anélkül, hogy búskomorságba ne esne. Némi gondolkodás után azzal érvelt magának, hogy nem lehet örökösen a tragédiákkal foglalkozni, anélkül, hogy egy napon az állandó gyász depresszióba ne kergetné az embert. A komédia belső védekezés volt. Hogy a felesége ezt a sötét szükségszerűséget megértette-e vagy sem, csupán később vált világossá számára, miután már minden menthetetlenné vált. A nő még elszórakozott a szólójátékán, de vidámsága egyre inkább alábbhagyott, ami Mindegynek csak akkor tűnt fel, amikor a nevetés, a legszebb taps, elmaradt. Talán ma nincs hozzá hangulatunk? Majd legközelebb csak visszatér a korábbi jókedv, de ez is csak önámításnak bizonyult. Bár teljes erejével azon volt, hogy minden ceremóniát kigúnyoljon, igyekezete gyenge visszhangra lelt, egy halvány mosolyra. Mindegy elgondolkodott, vajon mindez csak a nőknek tulajdonított jelenség, az alaptalan rossz hangulat, a „szeszélyesség” lenne, amely pillanatnyilag dominál, vagy talán a nő fontolgatni kezdte, hogy a halál nem ad okot a szórakozásra. Talán a közeledő öregség előérzete, a nyomasztó találkozás a kezdődő cellulitisszel, a mélyülő ráncokkal, a szövetek ernyedésével, ami mind annak az előjele, hogy előrelátható időn belül ott áll előtte maga a vég. Amikor a nők negyvenes éveik derekán túljutnak, amúgy is azt hiszik, hogy rohamosan lefelé tartanak, ellentétben a férfiakkal, akik igazából csak ebben az életkorban virulnak ki, hacsak el nem ragadja őket a halál.

 

Mindegy nem aggódott többet a nő állapotáért, reményét a jövőbe vetette, amely azon kívül, hogy a régi sebeket begyógyítja, újakat is okoz, de mindamellett elfeledteti a jelenlegi gyengélkedéseket. Hamarosan újra átadhatjuk magunkat különös mulatságunknak.

 

De amikor az egyik délután hazajött egy szakszervezeti titkár temetéséről, aki infarktus áldozata volt, és az ajtót kinyitva a feleségét szólította, néma csend volt a válasz. Semmi más, sem visszhang, sem nesz: tompa csönd. Mindegy végigment a szobákon – semmi, senki, csak elhagyatottság.

 

Bevásárolni ment, mormogta maga elé, de rögtön eszébe jutott: hiszen ma vasárnap van. Azonnal nyugtalanná vált. A konyhában megivott egy sört, az asztalnál ülve, várakozva, míg egyszer csak fel­eszmélt, milyen sok idő telt el azóta, hogy helyet foglalt.

 

Amikor besötétedett, nem gyújtott lámpát, hanem a nappali ablakához állt, és kinézett az elhagyatott utcára. A lámpák sápadtan világítottak. Az autók értelmetlenül álldogáltak körös-körül, mint amelyeket odarendeltek, de nem fizettek ki, és nem vittek el. Itt-ott a szemben lévő ablakokon függöny tompította világosság. Régen nem voltak ilyen sivárak az utcák, mormogta maga elé Mindegy, hiszen a várakozónak beszélgetnie kell legalább önmagával, hogy teljesen kétségbe ne essen, hogy a várakozást, a tehetetlenség egyik legrosszabb állapotát kibírja. Hirtelen felgyorsult a pulzusa: ott hátul egy alak fordult be az utcába. Ő az, hazafelé tart, nem esett semmi baja! De a lámpa alatt, ahol Mindegy felismerhette az elhaladó járásának ritmusát, testmozgását, egy ismeretlen nő vált láthatóvá.

 

Amikor már nem bírta tovább, elment a rendőrőrsre, hogy bejelentse egy személy eltűnését, de elutasították: csak huszonnégy óra után, Mindegy úr. Még éjszaka sincs, a felesége lehet, látogatóba ment, ivott valamit, késik, lekéste a villamost vagy a buszt! Mindegy azonban ragaszkodott az azonnali segítséghez, így el kellett viselnie egy sor bürokratikus, valamint bizalmas kérdést. A hivatalnok mindenesetre próbálta megnyugtatni: ilyen rövid ideig tartó kimaradás gyakrabban előfordul, mintsem gondolná. Holnap reggel az eltűnt személy széles jókedvében újra felbukkan, és Mindegy számára soha azelőtt nem tűnt ilyen undorítónak ez a kifejezés, mint most, egy hivatalos személy szájából. De be kellett látnia, hogy a jelen pillanatban semmi másra, csakis ilyen cselekvésre van lehetőség. És ha a felesége egy kórházban fekszik, baleset érte?

 

Akkor meg éppenséggel gondoskodnak róla, ergo annál kevesebb oka van rá, hogy az egész világot őrületbe kergesse.

 

Mialatt Mindegy mogorván hazament, megesküdött rá, hogy soha többé nem fizet adót, íme, mit kap cserébe! Korrupt társadalom, embertelen, kőszívű, rideg! És az ember csak akkor eszmél rá, amikor nehézségei támadnak.

 

Odahaza sem lett jobban. Ivott pár pohárral, észrevehető eredmény nélkül, majd ágyba ment. Bűncselekmény? Erre gondolni sem akart. Aztán megpróbálta meggyőzni magát, hogy senki sem megy ki azért a házból, hogy szándékosan, minden további nélkül bűntett áldozata legyen. A két szokatlan alkotóelem, melyek metszéspontja a véletlen, hihetetlennek tűnt számára. Az elmenésért és kimaradásért más okok lehetnek felelősek, világosította fel Mindegy láthatatlan hasonmását, aki kérdésekkel kínozta, és nem hagyta elaludni.

 

Amikor a felesége három nap múlva sem jött haza, és a rendőrség már régóta elindította a rutin kérdezősködést, Mindegy rettenetesen érezte magát. Már a tőle elvárt személyleírás teljes józansága szorongó érzést ébresztett benne: a tárgyakat szokás így leírni, amelyeket elveszítettünk. És amikor az eltűnt személy életrajzi adataira került sor, Mindegyet azok adataira emlékeztette, akiknek a sírjánál állnia kellett. Megtagadta a logikus végkövetkeztetést: mintha csak halott lenne! De éppen a szembeötlő hasonlóság megtagadása miatt egyre kevésbé tudott szabadulni tőle.

 

A nő továbbra sem került elő.

 

Mindegy megszokta az egyedüllétet. Felébredt a mély, altatók által rákényszerített szendergésből, és csodálkozott azon, hogy senki sem fekszik mellette. Kötelességét természetesen teljesítette; hiszen szerencsésebb csillagzat alatt, és valódi elkötelezettséggel kellett eljátszania szerepeit, mint ahogyan azt az igazgatóság, a kollégák elvárták volna tőle. Ezt folyamatosan bebeszélte magának, hogy kibírja a szokásos fellépéseket. A mondatot, „Hasztalan élni annyi, mint korán halni…” az Iphigéniából már alig vette a szájára: micsoda ostobaság! Mi az, hogy „hasztalan”? És kinek hasznos? Mi a haszna? Nem él minden állat, hogy egy példát hozzunk fel Goethe úr ellen, teljesen „hasztalanul”, anélkül, hogy korán halna? És, mondjuk, egy fogyatékos élete, egy agykárosult gyermeké? A titkos tanácsos borzalmas mondata csaknem burkolt felszólítás az eutanáziára? Akár a Harmadik Birodalom elmegyógyintézetei fölött is állhatott volna… Esetleg egy kis módosítással: „halni” helyett a felszólító módú „haljon”.

 

Furcsa módon, az idézetek, amelyeket Mindegy kiválasztott, most egészen másként csengtek a fülében, mint azelőtt. „Nem veszed komolyan a halált, ugye?” – hangzott szinte színpadra éretten, és hirtelen visszhangzani kezdett a fejében, mihelyt a lakásba lépett.

 

Tizennégy napra rá, hogy az eltűnt személyt keresni kezdték, egy levelet, inkább csak írást talált a postaládában. A feladó egy klinika, amitől azonnal felgyorsult a pulzusa, akárcsak akkor, amikor az éjszakába bámult ki az ablakon. Egy leírhatatlan pillanatig Mindegy úgy vélte, hogy a tévében oly gyakran ismételt közhely válik valósággá: a feleségét emlékezetvesztéssel kórházba szállították, végre eszméletre tért, és emlékszik az identitására!

 

A borítékban azonban felszólítás rejlett, jelenjen meg kemoterápián ekkor meg ekkor, itt meg itt. Siváran, szűkösen, érzelemmentesen. A kezelés elengedhetetlen.

 

Ezért volt hát a fojtott hangulat, a nyomott kedélyállapot, a nevetéstől való húzódozás! A rejtély szánalmas módon megvilágosodott előtte. Megbetegedett felesége elhallgatta előle a gondjait és félelmeit. Miért? Mi okból?

 

Bármennyire erőlködött, a fantáziája nem tudott indítékkal szolgálni, hogy miért hallgatott, miért hallgatta el a felesége. Titok! De azáltal, hogy nem tudta kideríteni, elidegenült eltűnt feleségétől, akinek lényéhez oly bensőségesen kötődött, és hogyha rágondolt, tette felfoghatatlansága miatt egyre inkább távolodott tőle.

 

Így aztán továbbra is folytatta sötét tevékenységét, mint Thanatosz ügyében utazgató, nem önkéntes temetői topográfus, hiszen a holtak városában minden szegletet ismert, és a sírokban minden folyosót; éppolyan ismert volt számára a kripta, a teledekorált látszat-szarkofágok, a húsevők kőből való dublőzei, mint otthonának a szobái.

 

Bár már nem ugyanolyan intenzitással érezte a felesége távollétét, mint hetekkel ezelőtt, de nem tudott, és nem is akart alázatosan beletörődni az elkerülhetetlenbe. Néha nyomasztó, sőt aggasztó látomásokat élt át, például, amikor a vacsoránál ült a nappaliban, és hangokat vélt hallani a konyhából. Már fel is állt, hogy meggyőződjön a képzelődéséről, amiért aztán rendre is utasította magát. Ilyen látogatások után haragudott magára, és elhatározta, amikor legközelebb zajt hall, ülve marad, de mégsem tudta megállni, hogy újra a konyhába ne menjen, mert fedők csörömpölését, porcelán koccanását hallotta.

 

Amikor aztán megtörtént, be kellett ismernie, hogy kevésbé lepődött meg, mint ahogyan azt a dolog megkívánta volna. Ez a nap különben a legmegfelelőbb volt hozzá: őszi nap, a forgatókönyvnek, a természet ügyes tervének megfelelő; szélcsend, felhőtlen égbolt, még érezhető a nap melege, lombjuk fosztotta fák – összességében hatásos, mintha csak a gyászoló közönség rendelte volna meg, amely elé Mindegy kilépett, hogy beszédét elmondja. Ekkor az egybegyűltek között, az utolsó sorban, megpillantotta a feleségét. Legalábbis hirtelen meg volt győződve róla, hogy a nő ott áll, és a nagy örömtől, sőt boldogságtól, hogy viszontlátja, a fejek fölött elnézve, beszédét csak hozzá intézte. De eközben akaratlanul egyre inkább az egykori házi bemutató stílusát vette föl, karjait túlzottan lengetni kezdte, szemeit forgatta, hangzatosan menny­dörgött, hogy a végzet erőivel nem lehet örök szövetséget kötni, és olyannyira gesztikulált, hogy a tömeg morajlani kezdett, a jelenlévőket nyugtalanság fogta el, sőt, egy nevetés is felhangzott.

 

Mindegy teljesen a háttérben álló feleségére figyelt, és észre sem vette, hogy a temetkezési vállalkozás részéről két úr, akit sietősen odaszólítottak, mellélépett, és jobbról meg balról megragadta kalimpáló karjait. Hogy mi történik vele, pillanatnyilag nem értette, a nyakát nyújtogatta, hogy jelt adjon a feleségének, és odakiáltsa neki, hogy odahaza várja, de a felesége nyilvánvalóan már a botrány előtt elhagyta a telket.

 

A gyászbeszédet tartó szónokot a kovácsoltvas kapu elé vitték, és értésére adták, hogy a jövőben nem tartanak igényt a közreműködésére; alig figyelt oda, mihelyt elengedték, szaladni kezdett az utcája irányába, fel a lépcsőkön, legyőzve az ajtózár ellenállását, két kézzel forgatva meg a kulcsot, de a lakás éppolyan üres, mozdulatlan és élettelen volt, mint azelőtt.

 

Valószínűleg hallucináció lehetett – más egyéb racionálisan lehetetlen. Habár titokban már kétségbe vonta észérveit, újra meg újra azt ismételgette: tévedés történt, egy teljesen idegen nő volt, és valamiféle felszínes hasonlóság kerítette a hatalmába. Nem veszed komolyan a halált, ugye?

 

Most már mást válaszolna a kérdésre. Csak most tudta, mit is jelent a halál. A tudást érezni is kell, különben nem marad más, csupán egy újsághír, beszédtartalom, idézetek és megfogalmazás tárgya. Amikor fontolgatásainak ehhez a pontjához ért, váratlanul felismerte az indítékot, amiért felesége a Seholnincset bizonyára máshol kereste.

 

 

BENŐ ESZTER fordítása