Gyomorrontás




 

Dmitry Kawarga munkája.

 

Amikor a fürdőszobából kiszűrődő öklendező hangok még negyedóra múlva sem akartak abbamaradni, Kovács kezdett ideges lenni.

 

Elterpeszkedett az egyik apró fotelban Madár Pali szegényes lakásában (a kanapé már foglalt volt); arrébb rúgott egyet a szobát elborító üres italosüvegek közül, felkapott az asztalról egy újságot, és igyekezett belemélyedni.

 

„TOVÁBB SZEDI ÁLDOZATAIT A MĂRĂȘTI-I VÁMPÍR”, hirdette a két héttel ezelőtti újság címlapja. Alatta, feleakkora betűkkel: „Tőzsdehírek a 6. oldalon”. Kovács elmosolyodott a címlap kissé kontrasztos elrendezésén, aztán továbblapozott. De hiába próbálta lekötni magát az elavult hírekkel, nem tudta kizárni a tudatából a fürdőszobából áradó nyögdécselést és nedves toccsanásokat.

 

Bosszúsan lecsapta a lapot az asztalra.

 

– Hé, Madár! – kiáltott be a porcelánisten előtt hódoló férfihez. – Élsz még?

 

– Alig – nyögte a nevéhez híven alacsony, vékonycsontú Madár Pali. A résnyire nyitott fürdőszobaajtón át kilátszott az arcából egy sajtszínű, verítékben úszó szelet, ahogy két görcsös rándulás között a vécéülőkére fektette a fejét. – Teljesen kivan a gyomrom… böáá…

 

Kovács fújt egyet, és fáradt félmosollyal megrázta a fejét.

 

– Megmondtam vagy nem megmondtam, hogy ne igyál annyit, Madár fiam? Pehelysúlyú vagy, nem tehetsz róla.

 

Újabb toccsanás, amit akár helyeslésnek is lehetett venni. Kovács megdörzsölte a homlokát, felállt a fotelból, és a kanapéhoz sétált. Lenézett az aznap esti társaság harmadik tagjára, bizonyos Erdős Dávidra, aki épp ernyedten, félig lehunyt szemekkel hevert a díszpárnák között. Erdős jobb keze lustán lefityegett a kanapéról: az egyik ujjbegye eltűnt a bútor alja és a szőnyeg közötti kétcentis résben.

 

Kovács lehajolt, és ivott még néhány kortyot, társaságnak az előzőekhez. A nedű már kissé kihűlt, de így is kellemesen bizsergette a torkát. Talán a kortyolgató, nyeldeklő hangok tették, de a vécé előtt Madár megint rákezdett a gyomorkoncertre.

 

– Egyáltalán, mit tudsz annyit hányni, Madár? – kérdezte Kovács tűnődve. – Az ember azt hinné, már rég kiürült belőled az összes folyadék.

 

– Fogalmam sincs – nyögte Madár elkínzott hangon.

 

– Tudod, mire emlékeztetsz most? Arra a régi székely viccre. „Hé, Jóska, mit csinálsz?” „Hányom a ganyét!” „Hát mi a francot ettél?”

 

Madár gyengén, reszketegen nevetett. Úgy tűnt, egy kissé elcsitult a gyomra.

 

– Neked volt igazad, főnök – ismerte be Kovácsnak. – Marhavérrel kellett volna kezdenem. Úgy érzem magam, mint akit megvertek, elástak, otthagytak egy hétig, kiástak és még egyszer megvertek.

 

– Elmúlik – mondta Kovács nagyvonalúan. – Kíváncsi voltál, megesik. – Bedugta a fél karját a fürdőszobaajtón, és megveregette Madár remegő vállát. – Miután átváltozol, már nem így fogsz reagálni, ígérem.

 

Madár felkapta a fejét – mindig így tett, ha az átváltozás került szóba.

 

– És az mikor lesz? – kérdezte sóváran; a rosszullétet mintha már el is felejtette volna.

 

– Később – mondta röviden Kovács. Még mindig a kanapé mellett állt, és Erdős feltépett torkú holttestét bámulta. – Egyelőre szedd össze magad, mert még el kell tüntetnünk ezt a szerencsétlent.

 

– Csak még egy perc, főnök – mondta Madár. – Már majdnem… majdnem jól vagyok.

 

– Öt percet kapsz – közölte Kovács, és visszaült a fotelba. Lenyalt a szája széléről néhány kósza vércseppet, és az éjszakai étkezéstől jóllakottan, lustán hátradőlt. Ahogy a száját nyalogatta, a hold és a villany fénye versenyt csillogtak a szemfogain.

 

 

Dénes Anita 1998-ban született Kolozsváron. Magyardécsében és Marosvásárhelyen nőtt fel. Jelenleg a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarának hallgatója.