Gyújtópont 2 – ami közös bennünk




Az nagyváradi Élő Várad és a Fiatal Írók Szövetségének közös projektje, a Gyújtópont – irodalmi kerekasztal második kiadásához érkeztünk. A november 9-i alkalom meghívottjai Kemenes Henriette (Élő Várad), Pál Sándor Attila (FISZ), illetve Borbáth Péter (FISZ) voltak. Az eseménysorozatot az Oberon Kulturális Egyesület szervezi a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatásával.

 
 

 
A felállás ugyanaz volt, mint az előző találkozásnál: a moderátor szerepében Tasnádi-Sáhy Péter egyengette a beszélgetés menetét. A bemutatkozók szerint Kemenes Henriette a Nagyváradi Állami Egyetem joghallgatója volt, jelenleg a Partiumi Keresztény Egyetemen magyar nyelvet és irodalmat tanul. Verset és rövidprózát ír, fordít. Elmondása szerint 3-4 éve kezdett el írni azért, mert ‘’érzése szerint valami mindig ott motoszkált benne’’. Az Élő Várad Műhely tagja. Kinde Annamária-díjas. Borbáth Péter író, fordító, a FISZ-könyvek szerkesztője, túravezető, rendszeresen szervez kirándulásokat Latin-Amerikába. Mint kiderült, Péter moderátorunkkal, Péterrel anno osztálytársak voltak (hohó, lesz mit felidézni…) A Sündör és Niru az első önálló kötete. Pál Sándor Attila Szentendrén él. A FISZ-nél a Hortus Conclusus sorozat, azaz a többedkötetesek szerkesztője. Idéntől (a 2013-ban megjelent Pontozó mellett) újabb kiadványa jelent meg, a Dűvő című verseskötet.

 
Azért érdekes ez a trió, mert első ránézésre nincs túl sok közös bennük. Pál Sándor Attila leginkább a Dűvő című kötetéből olvas, erről folyik a beszélgetés is, tudniillik ebben a kötetben igen erősen érzékelhető a népiesség referenciája, a népi hang, egy átalakulóban lévő, tipikus közeg újraértelmezése a ma tükrében. Ahogy torzul, ahogy átüt a nosztalgia. Attila néptáncos múltja nagy szerepet játszik a népi motívumok szerepére költészetében, ám a népiesség nem direkt imitál, sőt, nem is akar imitálni; a versek alakították s kérték ezt a hangot. Szép dolog a hagyományőrzés, de nem elég – mondja Attila; a verseiből kiderül, hogy nem a levegőbe beszél, mert ezek a szövegek mindig kapnak valami extra feltétet, amitől nem marad népieskedő a gesztusrendszer.

 
 

 
Borbáth Péter mesét ír. Versírásra csak 3-4 évente vetemedik, de akkor valószínűleg már nagyon nagy gáz van, mondja és arcáról a vigyor átragad a közönségre is. Alapvetően prózaírónak tartja magát. Első meséje úgynevezett zajmese, melyet egy zajzenét játszó zenekarnak írt. Itt indult a lavina a meseírás irányába, mely azóta is tart; írás közben általában animációs film-szerűen fut benne a film, látja maga előtt a cselekményt. Első meséskötetéről is szól, a Sündör és Niru címűről. Az egyik szereplő zajt, a másik fényt vadászik. Nagyon izgalmas felépítésű meserészleteket olvas fel Péter, kissé megdolgozza a hallgatót/olvasót, mert szövegeiben nem igazán használ ismerős paneleket, egyedi világot alkotott történeteiben, dúsan megtűzdelve saját alkotású szavakkal, jelzőkkel. Szükséges volt legyűrnie irodalmi hőseinek (Mészöly Miklós, Bodor Ádám) hatásait, hogy napra juthasson a sajátja. Ez olyannyira sikerült, hogy olykor nehéz eldönteni egy-egy szóalkotásáról, hogy elírás-e vagy szándékos. Mindenesetre a tíz éves unokaöccse tökéletes kontroll csoportnak bizonyul, ha új szövegekről – mesékről van szó.

 
S ha már elírásokról beszélünk, Kemenes Henriette is tud azonosulni a dologgal. Verseiben nagyon konzekvensen használ nyelvtani hibákat, amelyek szándékosságát egy-egy publikáció során bizony jeleznie kell a szerkesztőnek. Irodalmi előtörténete szerint Heni olvasottan, de képzetlenül kezdett költészettel foglalkozni. A jelen állása szerint azonban ez már a múlté, lévén, hogy magyar nyelv- és irodalom szakos hallgató a Partiumi Keresztény Egyetemen. Hasznos ez, hiszen azon (nyelvtani) szabályokat lehet legjobban megszegni, amelyeket ismerünk. Tasnádi-Sáhy Péter megjegyzi, hogy Heni verseire jellemző, egyfajta román irodalmi hatásra emlékeztető átívelés a személyességből az univerzális felé. Heni ezt nem cáfolja, elvégre sokat foglalkozik román szövegekkel, fordít román verseket, tehát valószínűsíthető a hatás.

 
 

 
Szóval, igencsak különböző egyéniségeket ismerhettünk meg az est folyamán, ami tök jó. Végül sikerült megtalálni hármójukban a közöset? Vagy ez költői kérdés? Vagy ez maga a válasz? Vagy hát, talán segítség valamelyest, ha megemlítem, hogy a beszélgetés további részében a répa (igen, répa), a mesterséges intelligencia burjánzása, román-magyar-erdmagyar együttállásból származó konfliktusok és nem-konfliktusok témakörei kerültek középpontba. Aztán egy adott ponton az irodalmi kerekasztal lovagjai és lovaginái (nem félreérteni!) rájöttek, hogy az eszmecsere ezen része jobban érvényesül kötetlenebb keretek között. Így történt, hogy a Moszkva Kávézó egyik helyiségéből átbattyogtunk a másikba. Itt a vége, fuss el véle!

 
 
 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter