Ha mindenki fogyasztó, ki a díler?




 

Alig pár évtizede beszélhetünk közösségi médiáról, mégis mindennapjaink – és a filmgyártás – szerves részévé vált. Megismerhetetlenségéből eredően rendszerint rémtörténetekben tűnik fel, különösen családi filmek és drámasorozatok használják moralizáló szándékkal, hogy rámutassanak: az internet sötét, és tele van iszonyattal. Ilyen volt az ABC Cyberbully (2011) című banális tanmeséje, amelyet 2015-ben azonos címmel egy sokkal érettebb projekt követett (mindkettő fókuszában az internetes bántalmazásból fakadó tinédzser-öngyilkosság állt). Később a szociális média helyszínné (is) alakult, az Unfriended (2014) például kizárólag videóhívások sorozatából áll (amely a koronajárvány kitörésével igen népszerű formátum lett); továbbá megteremtette saját zabiműfaját, a szociális filmet. Kevésbé jellemző azonban, hogy a közösségi médiáról szóló dokumentumfilmek is ekkora népszerűségnek örvendjenek, kivételt talán a tinédzsertragédiákat tárgyaló riportfilmek képeznek, például a CBC The Fifth Estate című sorozata. Az első igazán mainstream berkekbe nyúló szocmédiafilm David Fincher The Social Network című dokumentumdrámája volt, amely nemcsak a korai Facebook alakulását mutatta be, hanem röviden reflektált annak addiktív mivoltára is. Később a Black Mirror-szériának sikerült igazán felhívni a nagyközönség figyelmét a szocmédia és a technológiai fejlődés valódi veszélyeire, és disztópikus túlzásaitól eltekintve ez a problematika leghitelesebb reprezentációja napjainkig.

 

Feltételezhetően hasonló hatást akart kiváltani Jeff Orlowski The Social Dilemma (Társadalmi dilemma) című dokumentumfilmjével. Ha a felvezetés és a kiemelt idézetek nem győznék meg a nézőt, hogy illene félnie, megszólal a feszültségkeltő háttérzene, feltűnnek a kifejezéstelen emberi arcok – és ha mégsem egyértelmű a tanulság, a dramatizált részletek alaposan szájba rágják azt. Mint a legtöbb szocio-dokumentumfilm, a Társadalmi dilemma is rövid interjúrészletekkel indít, több szolgáltatás és szoftverfejlesztő tapasztalatából igyekszik megformálni állásfoglalását, amelyet a fent említett elemekkel egészít ki. Csakhogy nem csupán az interjúalanyok különbözőek, hanem azok intézményi háttere is. A Facebook teljesen más piaci logikán alapszik, mint a Google levelezőszolgáltatása, hiszen más célközönségnek készült. Hasonlóan ellentmondásos egy Mozilla-alkalmazottat megszólaltatni az internetes kizsákmányolás ügyében, amikor a korporáció saját manifesztóban fogalmazta meg (és esett el jelentős bevételtől a kevésbé sportszerű Google-lel szemben), hogy az egyén internetes biztonsága és magánszférája nem opció, hanem alapvető jog. A Társadalmi dilemma azonban rövidségéből fakadóan nem tud alaposan kitérni minden részkérdésre és -különbségre, ezért egy átfogó narratíva alá rendeli az összeset – és épp ettől a programszerűségtől válik komolyan vehetetlenné. Alaposabb tájékoztatás hiányában rég elcsépelt klisékben nyilatkozik olyan problémákról, amelyek már nem igényelnek gyorstalpalót azoknak, akik stabil internetkapcsolattal rendelkeznek – így a dramatizált részletek többsége teljesen szükségtelen. Láttunk már kamaszokat (és felnőtteket is) mobilozni evés közben, és mindannyian próbáltunk már ideiglenesen megválni az okostelefonunktól. Kevesebben fejlesztünk viszont weboldalakat vagy netszolgáltatásokat, a Társadalmi dilemma mégis felszínesen mutatja be rendkívül változatos interjúalanyait, pedig sokkal érdekesebbek egy olyan közönségnek, amely szinte beleszocializálódott a közösségi médiába.

 

A film premisszája azon alapszik, hogy ha egy terméket ingyen kapunk, akkor mi magunk vagyunk a termék. Nem lehet ez senkinek meglepő, ahogy az sem, hogy a hasonló szolgáltatások reklámokkal tartják fenn magukat, így céljuk minél hosszabb ideig megragadni az egyén figyelmét és interaktivitását. Erre olyan eszközök állnak rendelkezésükre, mint a sokat emlegetett mesterséges intelligencia, amit a Társadalmi dilemmában három férfi képvisel (a reklámért, elkötelezettségért és növekedő közönségért felelős „robotok”), akik azonnal kétségbe esnek, ha elveszítik a nyájas felhasználó figyelmét – akit egy elcsépelt vágókép majmokkal hoz párhuzamba, így jelezvén az emberiség „visszafejlődését”. Nem ez az első közhely: a Társadalmi dilemma egy addiktológus véleményét is párbeszédbe hozza, hiszen az internetnek – akárcsak a drognak – csupán felhasználói (userei) vannak. Ugyanakkor felelősségre vonja a drasztikusan növekvő kamaszkori depresszió és öngyilkosság kérdésében is (amelyet a fentebb említett példák legrosszabbjai is árnyaltabban mutatnak be). Tökéletesen rémisztő tehát az összkép: manipuláció, drog, függőség, depresszió, halál, figyelmünkkel cicázó robotok, reklámokat bámuló zombik; mindezek csúcsán az újraértelmezett kanti filozófia, mely szerint nincs szabad akarat az interneten, minden kattintásunkat tudatalattinkba plántált gesztussorozatok irányítják, amelyek fokozatosan átszivárognak a mindennapi életbe is.

 

Mi tagadás, elkeserítő ez a forgatókönyv. Senki sem szeret azzal szembesülni, hogy egy irodaháznyi programozó hülyének nézi. Ennél már csak az rosszabb, ha dokumentumfilm-készítők nézik annak. Mert bár a Társadalmi dilemma arra enged következtetni, hogy az internet egy rafinált, figyelemhajhász gyermek, addig maga is ugyanolyan eszközökkel operál: hatásvadász dramatizált betétjelenetek, amelyek igyekeznek megtartani a néző figyelmét (elvégre hiába tanulságosabb két órán keresztül programozókkal beszélgetni, ha nem néznék elegen). Utalásszerűen szóba kerülnek a hagyományosabb médiaorgánumok is (elsősorban a televízió), amelyek hasonló pszichológiai működési elveken alapulnak. Épp ezért megtévesztő azt állítani, hogy a szociálmédia-programozók figyeltek először pszichológiaórán. Hosszú idők lélektani-emberismereti eredménye ez, így nem beszélhetünk „hirtelen” „berobbanó” „gonosz” technológiákról, csupán egy mindeddig ismeretlen vagy más formában létező üzleti modellről. Ami valóban fontos és újszerű felvetésként jelentkezik a filmben, az a közösségi média politikai befolyása és plasztikus cenzúrafogalma (különösen az amerikai elnökválasztások és a koronavírus tükrében), a film azonban csupán néhány (utolsó) percben tér ki ezekre.

 

Felmerül a kérdés: ha mind áldozatok vagyunk, kik a rosszfiúk? Ismét Mark Zuckerberg? A Google? A kapitalizmus? A filmben bemutatott programozók, akik drámai pálfordulással bocsánatot kérnek bűneikért? Mi magunk? A Társadalmi dilemma több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol, és épp azokat a kérdéseket válaszolja meg, amelyeket a legtöbben már fel sem teszünk. Az ismeretközlés háttérbe szorul a moralizáló görcs mögött. Kétségtelenül egy miniszéria-formátum kedvezőbb egy ennyire komplex kérdéskör megvitatásához. Nem a Társadalmi dilemma fogja azt elérni, hogy csak telefonálásra használjuk az okostelefonunkat, letöröljük a Facebook-fiókunkat és kihúzzuk a routert. Valószínűleg egy film sem fogja ezt megvalósítani – abban viszont segíthet, hogy tudatosan és fegyelmezettebben töltsük az időnket az interneten.

 

Társadalmi dilemma (The Social Dilemma), színes, amerikai dokumentumfilm, 94 perc, 2020. Rendező: Jeff Orlowski. Forgatókönyv: Jeff Orlowski, Davis Coombe, Vickie Curtis. Szereplők: Tristan Harris. Operatőr: John Behrens, Jonathan Pope. Vágó: Davis Coombe. Zene: Mark A. Crawford. Producer: Larissa Rhodes. Gyártó és forgalmazó: Netflix.