Háború az atom ellen




 
 
 

A közvélekedés általában Ukrajnához köti a csernobili katasztrófát, elvégre 1986. április 26-án ott robbant fel az atomreaktor. Pedig a radioaktív felhőt először a szomszédos Fehéroroszország fölé sodorta a szél, és a sugárterhelés a Lengyelországtól keletre fekvő egykori szovjet tagköztársaságot sújtotta a leginkább – a reaktorból távozott por nyolcvan százaléka itt rakódott le. Az országban 485 falut és települést kellett evakuálni, ezek közül hetvenet teljes egészében a földbe temettek, és a lakosság húsz százaléka – kétmillió ember – él sugárszennyezett területen.

 

A négyes reaktorban bekövetkezett baleset azonban nem csupán a csernobili Lenin Atomerőművet robbantotta fel, hanem az ugyanazon névadóhoz köthető rendszert is. A kétosztatú világ keleti felében négy évtizeden át készültek az atomháborúra, amely végül azon az áprilisi hajnalon kitört. Csakhogy ebben a háborúban az atom nem a hadviselés eszköze volt, hanem maga az ellenség.

 

A Nobel-díjas fehérorosz író, Szvetlana Alekszijevics közel két évtizedig dolgozott Csernobili ima című kötetén. Az eredmény nem csupán a feldolgozott interjúanyag bősége okán lenyűgöző, hanem leginkább amiatt, hogy a szerző sikerrel vette a tényirodalomhoz nyúló alkotók talán legnagyobb kihívását. Keskeny ugyanis a határmezsgye az újságírás és a dokumentarista szépirodalom között, és író legyen a talpán, akinek mindvégig sikerül a tényekre alapuló művet a zsurnalizmus szintje felett tartani. Többféle recept létezik erre: Gabriel García Márquez például az Egy hajótörött története című műben mintha vegytiszta fikciós prózát írt volna, csak éppen Luis Alejandro Velasco valós történetét használta sorvezetőként a könyvhöz. Egy másik stratégia az lehet, amikor a tényíró belemerítkezik a valóságba, és megteszi magát a másképp csak újsághírekből megismerhető események diegetikus elbeszélőjévé, hangsúlyos szerepet szánva önnön tapasztalatainak, érzéseinek, félelmeinek és örömeinek – lásd például Kőbányai János Balkáni krónikáját. Egy harmadik megközelítésre példa az, amelyet Héctor Tobar használt a chilei bányászok történetének megírásakor A sötét mélyben című kötetben: itt a szereplők egymást kiegészítő, olykor pedig egymásnak ellentmondó párhuzamos elbeszélései közti feszültség teremti meg azt a dinamikát, amely elemeli a szöveget attól, hogy megrekedjen a jól megírt újságcikk szintjén.

 

Szvetlana Alekszijevicsnek az említett szerzőkhöz hasonlóan sikerült megválasztania a műve tárgyához leginkább illő írói attitűdöt. A fehérorosz alkotó ugyanis pontosan tudja, hogy Csernobil története túlmutat önmagán. „Ez a könyv nem Csernobilról, hanem Csernobil világáról szól” – fogalmaz bevezetőjében, hogy később így folytassa: „Csernobil rejtély, amelyet még meg kell fejtenünk. Kiolvasatlan jel. Lehet, hogy a XXI. századnak kell feltárnia ezt a titkot. Szembe kell néznünk ezzel a kihívással. Világossá vált, hogy a kommunista, nemzeti és új vallási kihívásokon kívül, amelyekkel szembe kell néznünk, amelyeknek meg kell felelnünk, újabb kihívások várnak ránk, sokkal brutálisabbak és totálisabbak, bár egyelőre még rejtve maradtak a szemünk elől. De Csernobil után valami már feltárult ebből…”

 

Az Alekszijevics által megszólaltatottak ugyanis rendre arról számolnak be, hogy a reaktorbaleset után a háborús retorika határozta meg a közbeszédet – nem csak a médiában, de a barakkokban és a családi asztaloknál is. Ugyanis a Nagy Honvédő Háború mítoszán felnevelkedett kiskatonák közül, akiket elöljárói parancsra vezényeltek a sérült atomerőműhöz, csupán néhányan tagadták meg a részvételt a kármentésben, pedig az erős sugárzás oly gyorsan volt képes megváltoztatni még a szervetlen anyag szerkezetét is, hogy a törmelék eltakarítására hivatott robotokat perceken belül működésképtelenné tette. A baleset utáni mentesítésre odarendelt háromszéznegyvenezer katona között annál többen voltak olyanok, akik akár több percig is folyamatosan kotorták a tetőn a sugárzó grafittörmeléket és olvadt uránt, dacára annak, hogy a halálos dózist két, odafent töltött perc is garantálta. Mert számukra ez nem csupán becsület kérdése volt, hanem lehetőség arra, hogy felnőjenek azokhoz az eszményekhez, amelyek kisgyermekkoruk óta meghatározták a gondolkodásukat. Ahogy az atom elleni háború egyik túlélője fogalmaz: „A mi rendszerünk igazából katonai, remekül működik rendkívüli helyzetekben. Az ember ott végre szabad és nélkülözhetetlen. Szabadság! És az orosz ember megmutatja ilyen pillanatokban, milyen nagy! Egyedülálló! Sosem leszünk hollandok vagy németek. És nem lesz nálunk rendes aszfalt és ápolt pázsit. De hősök mindig lesznek!”

 

A csernobili reaktorban bekövetkezett robbanás ugyanis ezt a háborús kultúrát is lerombolta. A sugárfertőzött területekről kitelepített lakosok egyike találóan tapint rá arra különbségre, amely a szovjet ember énképét tápláló logikát alkalmazhatatlanná tette Csernobil valóságára: „Háborús nemzedék? De hát az boldog volt! Ott volt nekik a győzelem!” A háborús filmekben és partizánregényekben a halál ugyanis ellenséges golyózáporban, robbanások és fegyverropogás közepette érte a hősöket, nem pedig elfüggönyözött kórtermekben, a sugárzás által az emberi alak paródiájává torzított testtel, úgy, hogy még a legközelebbi hozzátartozóknak is tilos volt megérinteni a haldoklót. Az az ellenség ugyanis, amelyikkel a szovjet ember a csernobili háborúban volt kénytelen megmérkőzni, csendben öl, és még legyőzése után is visszajár titokban, észrevétlenül gyilkolni.

 

A hol dühítő, hol torokszorító, hol horrorisztikusan naturalista személyes történetek kavalkádja mellett Alekszijevics könyve ennek a felismerésnek a krónikája is. A Csernobili ima ugyanis az individuumot eljelentéktelenítő kollektív érdek felsőbbrendűségébe vetett hit összeomlásáról is szól – annak a mítosznak a végéről, amely évtizedeken át képes volt életben tartani egy egész világrendet.

 

Ami pedig Alekszijevics azon megállapítását illeti, miszerint Csernobillal az egész világ számára új időszámítás kezdődött – gondoljuk csak bele, hogyan vesztek ki azóta a tudományos-fantasztikus művekből az atomháborús konfliktusok, és adták át helyüket váratlanul érkező aszteroidáknak, titokzatos vírusoknak és megmagyarázhatatlan földkéreg-mozgásoknak. Mintha a harminckét évvel ezelőtti robbanás arra is ráébresztette volna az emberiséget, hogy az abszolút tudás elérhetetlen ábránd.

 

 

 

Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima. Fordította: Pálfalvi Lajos. Európa, Budapest, 2016.