hajszáleres csempék




magzat

 

Halakat fogok a fénynek. Kiengedem a tenyerem, oldódjon benne a kék. Mint egy ráncos almát, mosom képzeletbeli fejed. Apró vagy és könnyű, lebeg benned a meg nem érkezés. A hetedik napon indulsz vissza. Anyám langyos hasában savanyú a tér. Hüllő leszel. Pikkelyes és lila, csontos és erőtlen. Nap nélküli anyag, ami lassan szárad vékonyra. Mint egy második bőr, olyan lesz a kabátom, évekig vedlem, de a testem fölé már soha nem fér.

 
 

baleset

 

A táj gyomrába merülök. Felfal és eltűnik. Távolt akartam rajzolni, közelre, hogy egyre jobban összeérjen, mint a szégyen egy ismeretlen mozdulatban. Az autókat összetörik, a kezeket összefogják. Elárvulunk a suhanásban. Féket rajzolok. Házfalat, tejbőrt, szétrobbant tulipánt. Kopasz hattyúkat rajzolok. Ujjbeggyel kenem a fejünkön szétkenődő vörös sárt.

 
 

kegyelem

 

Lüktet, majd elcsitul. Mint a tested, amit lepkeként szúrtak a fehér ágyhoz. Nézem, ahogy rezeg a gomb a ruhádon. Le és fel. A vesédhez szorulnak a hegyek, a vénád kulcslyuk, alig találnak bele. Bezárulsz. Havas táj a szoba. Hideg. Csupasz gallyak az ujjaid. Mozgatni akarom, mint a szél. Mereven nekilökődsz a deszkának és koppansz, de nem beszélsz. Foszlik a bőr alatti rés. Puha a fejed. Ülök és nézem ahogy felolvad az idő, mint az infúzióban a lassú vér. Nem a tiéd már. Csak egy gép. Koronás fémjén pilleszerű papírmasé, csipkepettyes combodon tétován csordogál a vizelet. Áttetsző. Olyan könnyű és élettelen mint a lomha hegyek a tüdőd helyén. Süllyednek a fák, magukba dőlt háztetők csukódnak egymásba. Madarak vetődnek a földnek, szilánkos szárnyukból lebeg a toll, csőrükről pereg a kén. És folyton csak arra gondolok, hogy milyen egyszerű lenne összefogni a szád. Egy mozdulattal. Mint egy befőttes üvegre zárni a fém fedelet.