Haláltánc (első rész)




Ambrus Árpád: Hajnal a felhők fölött

 

Egy hosszadalmas hónapig eltartó tervezgetés után ejtettem meg a gyilkosságot. Az esemény helyszínéül a város szélét ékesítő, elhagyatott irodaházak mögötti ligetet választottam. A kíváncsi szemek elől elzárt, földi paradicsom minden kritériumomnak megfelelt. A hely állandó némaságba burkolódzott, néha még a szél sem volt képes áttörni a fák lombjai között, emellett pedig az édenkertet körülölelő utcákon is csupán egy rezidenssel kellett számolnom: a magánnyal. Hanem tán legfőbb okom mégis az idilli képet koronázó rózsatenger lehetett. Elvégre Édes asszony imádta a rózsákat.

 

Ha őszinte akarok lenni, Édes asszony mindent imádott, amiből finomság sugárzott. Ötvenes éveit taposó, jókora termetű hölgy létére természete egy fiatal lány temperamentumát tükrözte. Az öregedéssel járó komorság sohasem fertőzte meg a lelkét, a mindennapjaiban jelenlevő virágok, színek és egyéb sziporkázó szépségek erről tanúskodtak. Mivel azonban sem az apám, sem a többi korabeli nem őrizte meg szívében az ifjúság tüzét, társtalanul kellett hóbortjainak hódolnia.

 

Minden egyes nap legszínesebb öltözékébe bújva rótta a város szűk utcáit, hol kávéházakba, hol boltokba betérve. Gyűjtött ő mindent, amit esztétikusnak talált. Rezidenciánk szekrényei különböző ruhadarabokkal, a fiókok cifrább és cifrább keleti porcelánokkal, a polcok pedig könyvekkel teltek meg, mialatt az asztalainkat a szivárvány színeiben tündöklő virágok díszítették. A furcsa jelenség eleinte sokak nyelvét megeresztette, melyekről aztán rútabb és rútabb pletykák pattantak le. Ám Édes asszony finom természete állta mindezt, nemtörődömsége pedig nemsokára tiszteletet vívott ki rosszakaróiból. Minekutána a közvélemény elfogadta társadalmunk alapjaitól eltérő viselkedését, már sem az apám ridegsége, sem az én figyelemre intő szavaim nem tudták befolyásolni.

 

Ez volt az az oldala, amelynek mindennapjaiba bárki betekinthetett. Én azonban némi, hosszú éjszakákba nyúló puhatolózás után sikeresen feltártam a nő elméjét, ezáltal betekintést nyerve tudata sötétebb rejtekeibe. A felfedezés több mint lenyűgöző, viszont nem bújt meg ott semmi olyasmi, amit lakótársaként nem deríthettem ki korábban. Az igazat megvallva, Édes asszony szívesen játszott velem nyílt lapokkal. Apámnak a nász után egy hét kellett, míg szíve ismételten kihűlt, ezután idejét valódi hitvesének, Édes asszony jól menő cukrászdájának szentelte.

 

Annyit említsünk meg, a cukrászdáról természetesen lerítt, kicsoda a valódi gazdája. Csicsás, giccses megjelenése, mely egyaránt keltett a vendégben undort és egyfajta bájos érzést, szimpla tükörként szolgált a tulajdonosnő lelkének. Ebben a lélekben pedig üzleti tapasztalatok nem voltak jelen. Mindkét házassága csupán üzlettárskeresésről szólt, érzelmekről szó sem lehetett. Mivel benne legbelül egy valódi hajadon rejtőzködött, ezért nem csoda, ő maga fiatalemberek után vágyakozott. Ez hamar tudatosult bennem, mikor a frigy után egy héttel apám társasága helyett az enyémet kereste.

 

Erkölcsök ide vagy oda, én sohasem utasítottam el a közeledését. Bolondság is lett volna részemről, elvégre a nő naiv vonzódása irányomba csak segítette tervem, miszerint én leszek az, ki megöli Édes Borbálát. Városunk falai között számos férfiú akadt, aki erről szövögetett álmokat, viszont merengéseik sosem szilárdultak meg a valóságban. Eleinte én is az ő soraikat erősítettem, mígnem a szépséges célpont az özvegy apám körül nem kezdett kuncsorogni. Ha jobban belegondolok, meglehet, az öregfiú egyedül nekem köszönheti, hogy egy ily nagyszerű érdekházasságot nyélbe üthetett. Én biztattam mindkét partit, én szerveztem meg mindent, mint cselszövésem hálójának első fonalát, ezáltal elősegítve saját tervemet. A többi, hála az asszony szemérmetlen viselkedésének, jött magától.

 

Mégis, mindezek ellenére igyekeztem a kis ügyünket zárt hálószobaajtók mögött tartani. Eme igyekezeteimnek Édes asszony folyamatosan keresztbe tett. Nem állhatta meg, hogy a vacsoraasztalnál ne küldjön felém egy-egy sokatmondó pillantást. Ráncos, de puha kezei néha-néha elvándoroltak bizonyos helyekre az asztal alatt, nem is beszélve az itt-ott elejtett utalásairól. Ki tudja, vajon engem vagy az apámat akarta-e ingerelni? Esetleg mindössze szenvedélyének nem tudott megálljt parancsolni? Mindenesetre apám a legarcátlanabb közömbösséggel kezelte mindezt. Az ő nyugalmi állapotát semmi sem háborgatta, az én idegeimet viszont fokozatosan kikezdték ezek a nevetséges jelenetek, a kínszenvedéssel teli romantikus estéket nem is említve.

 

Eggyel több indok, eredeti indítékom mellé. Egykettőre Édes asszony bizalmába férkőztem, utána már nem találtam értelmet az ügy halogatására. Egy vasárnap kellemes tavaszi idő telepedett városkánkra, az irodaházak mögötti liget csak úgy fürdött a tömény rózsaillatban. A megfelelő nap. Nem sokan mozdultak ki, az apámat leszámítva, aki mintha megérezte volna a rendkívüli esemény közeledtét, önszántából távozott a színpadról. Míg felutazott Budapestre üzleti ügyeit intézni, szeretett Édes asszonyunkat az én gondjaimra bízta. Én pedig, kapva az alkalmon, egyből egy találkára invitáltam.

 

Legelsőnek érkeztem a színtérre, egyrészt illemből, másrészt, hogy előkészítsem a randevúra szükséges eszközöket. Nagy részüket a ligetet szegélyező bokrok levelei közé rejtettem, nehogy látványuk elborzassza az asszonyt. Minekutána az előkészületek megtörténtek, gondtalanul heveredtem le a fűbe. Idővel feltápászkodtam, az irodák között meghúzódó sikátoron keresztül visszavándoroltam az utcára. Üresen kongó lakások, boltok, kocsmák vettek körül, áldozatomnak pedig nem leltem nyomát. Nem idegeskedtem a késése felől, a pontatlanság nem volt több hóbortos természete egyik vonásánál.

 

Nem tértem vissza a kertecskébe, az egyik épület előtt ácsorogtam, hevesen dobogó szívvel. Tekintetem az egyik ablakra tévedt, melyről képmásom pillantott vissza rám. Ő is elismerte, mennyire ízlésesen felöltöztem az alkalomra. Voltaképpen egy Édes asszonyhoz hasonlatos hölgyeményt nem fogadhat akárhogyan az ember. Egy újonnan szabatott fekete bársony frakkot viseltem, amely precízen kiemelte sudár alakomat, valamint tökéletesen passzolt aranycsatos, karmazsinpiros nyakkendőmhöz. Mindezt az összhangot egy ezüst karóra koronázta meg, melyet még anno Bécsből rendeltem.

 

Mialatt hiúságomnak engedve megcsodáltam magam, Édes asszony is méltóztatott felbukkanni. Meg sem fordult a fejemben, esetleg az utolsó pillanatban kikosaraz, a jelenléte mégis felborzolta a kedélyeimet. Ő állt előttem. A nő, kit meg fogok ölni. Élete legvégső órájában sem tért el megszokott bohém kinézetétől. Egyedül a lilában tündöklő hosszú ruhát írtam volna le szokatlannak. Édes Borbála utálta a lila színt.

 

E különös részlettel nem igazán foglalkoztam izgalmamban. Szokásomhoz híven elárasztottam az asszonyt bókjaimmal, ki mindnyájukat vörös orcákkal fogadta. Eme formaságok lerendezése után ellenkezés nélkül követett az izolált helyre. Nem tévedtem, az ott virító rózsák tömkelege első pillantásra elkápráztatta. Annyira beléjük merült, lassacskán irigykedni kezdtem. Feltűnt ez neki, figyelmét újból csakis nekem szentelte. Nem vittem messzire szerelmeseitől, mi több, egy öreg tölgyfa és egy jókora rózsabokor közé vezettem, ahol aztán helyet foglaltunk.

 

Innentől… mondhatni homályosak a részletek. Agyamat elöntötte a helyzetből fakadó extázis, így sajnos a mozzanatok nem raktározódtak el emlékekként. Megmaradtak aprócska képek, melyek esténként lelki szemeim előtt felvillantak. Édes asszony elkezdi játszani a megszokott slágert, viszont nekem más terveim vannak. Bizonyosan dulakodásba fajul a dolog, a ligetet egy sikoly rázza meg, majd visszatér a csend. Mire magamhoz tértem, a holttest ott feküdt a lábaim előtt.

 

Az öltönyömön jókora szakadás tátongott, a cipőmről lekopott a lakk. Egyelőre nem foglalatoskodtam a kárral. Mindenekelőtt megragadtam a testet, azután a közeli rózsabokorhoz vonszoltam. A virágok és levelek takarásába helyeztem a megboldogult asszonyt. Óvatosságom ellenére a tövisek kellemetlenül a bőrömbe hasítottak, a korábbiak mellett most még a kézfejemből ömlő vérrel is számolnom kellett.

 

A rosszkedv mégse vett hatalmába. Elvégre én, egymagam, elértem ezt az álmot, amelyre oly sokan vágytak. Megöltem Édes Borbálát! A hulla elrejtése után mindössze a gyilkos fegyverrel kellett számolnom. Látván, miként közeledik az éjszaka, azzal pedig koromfekete sötétség fogja magába szippantani a várost, a rajtam éktelenkedő jelekkel nem foglalatoskodva indultam hazafelé. Egy lélekkel sem futottam össze, ekképpen a fegyvertől is gond nélkül megszabadulhattam.

 

Hazaérkezvén a többi bizonyíték sem maradhatott. A tönkrement ruhadarabok a kandallótűz lángjainak váltak vacsorájává. A vágások sem díszelegtek a kézfejemen sokáig. Miután a vért letörültem, a hegek alig láthatóan árulkodtak tettemről. Mire éjfélt ütött a szalon falán logó falióra, egyáltalán nem hasonlítottam arra az emberre, ki Édes asszony életét ily kegyetlenül ellopta tőle. Hajnali kettőig vártam, hátha kísértet formájában látogatást tesz nálam, ám mivel ezt nem ejtette meg, aludni tértem.

 

Földöntúli nyugalom borult a mellkasomra, hanem másnap reggelre az is elpárolgott. Elégedett örömömben nem fértem a bőrömben. Az otthon fullasztó bezártságát nem bírván elviselni, a kimozdulás mellett döntöttem. Hamar elintéztem a reggeli toalettet, ám felizgatott lelkiállapotom ellenére is feltűnt nekem valami. Ahogy a tükör előtt szobroztam, elcsodálkoztam azon, arcom mennyit veszített színéből. Apám mindig is sápadtnak írt le, ám az a fehérség, mely ábrázatomat elöntötte akkor, semmiféleképp nem festett természetesnek.

 

Ámde, örömeim erősebbek lévén aggályaimnál, nem morfondíroztam rajta sokat, aztán pár percen belül már odakint találtam magam, amiként fülig érő ajkakkal a mozi felé csörtetek. A járókelők borzadállyal húzódtak el az utamból, a szokványos köszönéseket is félve ejtették ki. Mindezt bizarrnak véltem, de nem hagytam, jókedvemet elrontsák. Meglehet, váratlanul érkezett derűs kedélyem zavarta őket vagy esetleg a tény, miszerint aznap Édes asszony rutinját követve, sorra látogatást tettem kedvenc boltjaiban, sőt ugyanazon kirakatok üvegeit bámultam, a mögötte felsorakozó árucikkeket észre se véve.

 

Így töltöttem a napokat, a gyilkosság sikerének részegségében. A reggeli mosakodás zökkentett ki egyedül mámoros közérzetemből. Napról napra egyre sápadtabbá vált a fiatalember, ki visszatekintett rám a tükörből. Sokszor rámordultam, magyarázatot követelve, ő viszont nem tudta ezt nekem megadni. Idővel jobbnak véltem elfogadni új arculatomat.

 

Apám hazatérésének időpontja vészesen közeledett, az utolsó napokat megszokott személyiségem visszanyerésével töltöttem. Valamint elő kellett állnom egy hihető mesével második felesége eltűnésével kapcsolatban. Utat engedve kreativitásomnak, meg apám rideg hitvesi magatartását kihasználva, megszületett a hazugság, miszerint Édes Borbála elszökött egy másik férfival. Egy szimpla történet, ámde az asszonyról eddig megismert tények szilárd alapot adtak neki a valóságban.

 

A következő vasárnap reggelén minden elkészült a ház urának fogadására. Legalábbis elfogadhatónak minősült. Az asszonyi jelenlét hiánya azért megmutatkozott szerény lakhelyünkön. A színek, az addigi életünk részét képező pompa puszta emlékekké váltak. A léleknek, melyet Édes asszony lehelt a ház falai közé, nem volt maradása annak halála után.

 

Az évek alatt felhalmozott, jelentéktelen holmikból álló gyűjteményének nyoma veszett a portenger hullámai között. Nem szabadultam meg tőlük. Egy szökésben levő ember nem cipel magával annyi értéket, emiatt senkiben nem ébresztették volna fel a gyanú lángját. Másrészt e kacatok mindenike hordozott egy darabot az asszony szelleméből. Elpusztítani őket, az utolsó maradványait létezésének… olyannyira én sem bizonyultam ádáznak.

 

Csupán a virágok maradását nem engedélyeztem. Satnya, fonnyadó tetemeikkel borús hangulatot árasztottak az amúgy is nyomasztó kinézetű szalonban. A tisztogatás után a vázákat úgyszintén elpakolásztam, ne hirdessék a helyiség egykori, vidámabb mivoltát. Rövid töprengés után egyet mégis kegyelemben részesítettem.

 

Egy vékony, lilában tündöklő vázát helyeztem el az étkezőasztal közepén. Elsőrangú porcelánból alkották, kizárólag Édes asszony számára gyűlölt színe miatt jutott a szomorú sorsra, miszerint a ház egy eldugott zugába rejtették, bénító magányosságba. Valószínűleg nem győzött hálálkodni, amiért megadtam a neki járó tiszteletet, és végre kiszabadítottam az árnyak közül, hova ily csinos kerámia nem való. Úriemberhez méltóan egy vörös rózsát is ajándékoztam neki.

 

Később a vonatállomáson találkoztam apámmal. Közömbös magatartása semmit nem változott, ennek ellenére gyanúval átitatott tekintettel méregetett. A hogylétem felől érdeklődött, valószínűleg sápadt arcomat találta szokatlannak. Igyekeztem eme aggodalmait elcsitítani mialatt hazakísértem, viszont továbbra is távolságtartó maradt. Egy idő után Édes asszonyról kérdezgetett. Nagyjából kitérő válaszokat adtam, közben a vigyoromat rejtegettem előle. Hazaérvén átkísértem a cukrászdán, hova egy vendég se tette be a lábát a tulajdonosok távollétében, majd a mögötte húzódó ház előszobájába beérve előadtam a hazugságomat.

 

 

(folytatása következő lapszámunkban)

 

 

Zongor Andrea 2002-ben született Székelyudvarhelyen. Idén fejezte be középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnáziumban. A Helikon Amit nem lát a webkamera címmel meghirdetett pályázatának különdíjasa.