Hallomások, „hebehurgya abszurd”, Magnebéhat – Borcsa Imola első kötetét mutatták be




Március 5-én este a Planetárium kávézóban, a Helikon-estek keretén belül Borcsa Imola Magnebéhat című debütkötetét mutatták be. A szerzővel Antal Balázs beszélgetett – kiderült, hogy „nincs annál érdekesebb, mint patikusnak lenni”. Borcsa Imola jelenleg Kézdivásárhelyen él és gyógyszerészként dolgozik, ugyanakkor a kolozsvári és a tágabb közönség is már jó ideje ismerheti novelláit, hiszen sokáig itt élt és tanult.

 

Borcsa máris a Naplemente című novellával indít, választékos és higgadt olvasása mögött azonban meghúzódik a történet humora és az elbeszélés igényes nyelve. Antal Balázs a Független Mentorhálózat keretén belül ismerhette meg a szerzőt, aki hozzá fordult mentorálási kérdésekben, Antal viszont már az elején meglepődött a tehetségén, és kétkedett abban, hogy bármi módosítani való lehetne a szövegekben. 2016-tól azonban sok idő telt el, Borcsa Kézdivásárhelyre költözött, de előtte már elkezdett dolgozni a szóban forgó debütkötet novellaciklusán, hogy végül ebből álljon össze az összefüggő sorozat.

 

 

 

A könyv szervezőelve a pletyka. Elvira néni, a tekervényes székely kisvárosi múlt és jelen tudója egy takarítónő, aki gyógyszertárban dolgozik, az elbeszélő pedig maga is gyógyszerész. Az est folyamán látható és láthatatlan módon mindenki csakis arra volt kíváncsi, vajon Borcsa Imola kiről és hogyan mintázta Elvira nénit, a történetekben elhangzó kommunizmusra / privatizációra / külföldi tőkére / szomszédnénire és -bácsira / betegre / őrületre / tréfára / egyéb anekdotára milyen valóságalapja volt a megírás alatt. Erre azonban sosem fog igazán fény derülni, ugyanakkor megtudhattuk, hogy Elvira néni nem a jelenlegi munkahelyéről szerzett inspiráció, hanem több személy tulajdonságainak összegyúrása, csakúgy, mint a székely kisvárosi hírek terjedése – azokat is mind a szerző találta ki. A kritika feladata lenne, hogy fölfejtse ezeknek a kísérteties „hallottam én már hasonlót valahol”-jellegű érzésvilágát.

 

 

 

Borcsa arról is mesélt, hogy ezeket megírni eleinte nehezebb volt, amíg beleszokott a teljes munkaidős gyógyszerészetbe, de mihelyt letisztult előtte, már egész délutánjai voltak írni. Ugyanakkor egy kulisszatitokba is betekintést nyújtott: a gyógyszertárban két listát vezetett. Az egyik egy kötelező lista volt, amire felírták, hogy melyik gyógyszer van fogyóban vagy rendelésre szánva, a másikra meg időként egy-egy szokatlanabb/elfeledett székely szófordulatot jegyzett föl. Utóbbit azért, mert a kolozsvári évek után elszokott a helyi nyelvjárástól, s az elbeszélésekben mindenképpen a couleur locale-t szerette volna hasznosítani.

 

 

 

Antal Balázs szerint a kötet követi az erdélyi realista, de az anekdotikus próza hagyományait is, a „hebehurgya abszurd” vonalát. Arra a kérdésre, hogy tudatos tradíciókövetés lett volna, Borcsa azt válaszolta, hogy „ilyen a világ, ami a körülvesz, és én csak ilyen választ tudok csak rá adni.”

 

Fotó: Serar Szabolcs – Blink Media