Agora >

Hang




Korniss Dezső munkája.

 
Bukarestben a Lófaránál álltam, otthonról, Aradról érkeztem a Magyar Szó szerkesztőségébe, és ott, ahol a város nulla köve állt, leszálltam a trolibuszról a járdára. Tehát megérkeztem. Füleltem, elárasztott a nagy város zaja, hang volt, ami a lábamnál kezdődött és felfutott a fejembúbjáig. Éreztem, hogy odafentről érkezik az engem elárasztó lökés, mintha valaki térdből reszelné le a lábam. A hang sorsszerűen létezett, láthatatlan volt, de én minden porcikámban érzékeltem. A szoborról később tudtam meg, hogy a bukarestiek Lófarkának hívják, lovas szobor volt, a románok legendás vajdája, Vitéz Mihai, és uralta az egész teret, de soha senki nem hívta a vajdáról, hanem csakis a lófarkáról. Álltam a Lófarkánál és magam voltam.

 

A szerkesztőség előterében ott trónolt Szűcs bácsi, a székely portás, aki rám nézett, és köszönés helyett azt mondta:

 

– Na, maga is jól néz ki…

 

Lerít rólam a szegénység, kis cókmókomat nyirfából font kosárkában hoztam, mert bőröndünk az nem volt, a cipőm elvásott, kopott, úgy, hogy Szűcs bácsi felismerésétől egyáltalán nem sértődtem meg. Apám mindig azt hangoztatta: én el tudom tartani a családomat. Hát nem tudta, én nagyanyám régies blúzaiban virítottam. Én voltam a szerkesztőségben az egyetlen, aki érettségi után munkába álltam, a többi újságíró munkahelyéről jött fel a laphoz. Tőlük nem kellett tartanom. Leültettek egy nagy szobában, ahol asztal asztal mellett állt. Jött egy idősebb nő, és egy csomag papírt tett le elém. Egy szót se préselt ki az ajkán. A papír szép, fehér volt, s nekem eszembe jutott, hogy a kínaiak fedezték fel a papírt, szengyi volt a neve s a kínaiak eperfából főzték, üstben kifőzték a felaprított fát, így vették ki belőle a cukrot, aztán formákba kiöntötték, finomították. Nem sárgult meg, nem öregedett el, úgy hívták, hogy rizspapír.

 

A szerkesztőségnek a Venera utcában egy villában volt az otthona, ott aztán ágy ágy mellett állt. Nekem volt egy kicsi szappantartóm, s abba nevelőanyám egy kis darabka házi mosószappant tett. Addig a napig én piperaszappant sose láttam. Egyszer bent felejtettem a fürdőszobában a szappantartóm, s egy Beck Aladár nevű újságíró megtalálta, elújságolta a kollégáknak, hogy én mosószappannnal tisztálkodom. Ezt a kollégák terjesztették egymás között, és rajtam röhögtek.

 

A nagyváros zaja a nyitott ablakon befolyt az irodába, mintha nem is testi lények lennének, hanem fényalakok, kétségtelenül a kollégák is zajt adtak ki magukból. A kollégáim úgy tettek, mintha dolgoznának, de csak megkésettségük homályos sejtjei voltak. A sarokban állt Mag Peti nagy íróasztala, ő volt a rovatvezető. Az írásaimat elfektette az asztalán, aztán becsúsztatta a fiókjába, és napokig nem vette elő. Ez engem zavart és idegesített. Kapcsolatunk ártatlanul indult és sehogyse folytatódott. Zajfolyam volt kettőnk között. Mindenik írásomat alaposan elképzeltem, felépítettem magamban. Mag Peti beleírt a kéziratokba, össze-vissza firkálta. Ez volt az ő hozadéka. Aztán a Kínai Népköztársaság évfordulójára volt egy kiállításról szóló írásom, amire Mag Peti felkapta a fejét, az asztalom elé állt, és azt kérdezte: hol és mikor olvastam egy ehhez hasonló írást? Soha, sehol. Erre a rovatvezető annyit mondott: jó… És bevitte a riportot a főnökséghez. Hivatott Köműves Géza, a főszerkesztő-helyettes. Elhangoztak ugyanazok a kérdések. És ugyanez megismétlődött a főszerkesztővel is. Itt aztán már rájöttem, hogy írásom annyival jobb a többi kezdő produktumánál, hogy plagizálással vádolnak. Kreatív írás volt. A végén megjelentették. Mit és mennyit kell még kivárnom, hogy elfogadjanak? Mintha egy régi életemet élném újra. Én egészen egyszerűen léteztem, adtam önmagamat tovább, tovább. A felejtés fémes íze ott maradt a számban, kitörések lehetőségének íze mellett. És ez kitartott az eszméletlenségig.

 

S ahogyan ott ültem a szerkesztőségi íróasztalom mellett, utolért Mag Peti hangja:

 
– Ideje lenne terepre menned, mondjuk a Hargita felé…

 

Visszafelé törtek ki rajtam a hangok. A szerkesztőségben kialakult bennem egy közös nyelv, egyetértés. Az infantilis tompaságom megszűnt, minden szót megjegyeztem magamnak, ez valami ahhoz hasonló volt, mint első színházi élményem emléke, hónapokig rágódtam Zilahi Lajos Fatornyok című művén. Nem volt kivel átbeszéljem, mert a családom műveletlen volt. A darab címe nem számított, a történet volt a lényeg, felugrottam a helyemről, úgy kellett visszanyomjanak. A színdarabban benne volt az ősnyelv varázsa. Világló tenyészet érintett meg. Napokig ostoroztam magamat. Mert vannak dolgok, melyeket csak színházban lehet megélni. Mindanyiunknak van egy útja, amit be kell járnia. Az embernek szüksége van feltöltődésre élet és halál között. A történelem szüksége vett körül. Új és új területeket kell kiharcolnom magamnak. A kikezdhetetlen béke elbánt velem.

 

Ahogyan leszálltam Csíkszeredában a vonatról, azonnal felfogtam, hogy öreg város ez. Párás, opálos színek vettek körül, amelyeknek nem volt körvonala. Este volt, sötét, és rögtön rámborult a hang, elárasztott tetőtől talpig. Újszerű hang volt, nem a nagyváros zsongása. Taxiba szálltam, s a szállodába vitettem magam. Volt üres szoba, külön fürdőszobával. Másnap reggel kinéztem az ablakon, egy kopár hegyet láttam, szemernyi fa se volt rajta. Bejött egy fiatal takarítónő, hogy ágyat húzzon, tőle kérdeztem meg, hogy hol van a Hargita. A nő kifelé mutatott, a kopár hegyre:

 

– Az ott a Hargita, magával szemben…

 

Erdőnek, bokornak, fának nyoma se. Ettől függetlenül a hang nem tágított beesett vállamról. A lány felvilágosított, hogy a hang a távoli erdők susogása.

 

Kimentem Zsögödre, az autóbusz pont Nagy Imre, a festő háza előtt állt meg. A ház egy mélyedésben állt, kicsi és töppedt volt. A hegyek susogása viszont nem tágított mellőlem. S ez így folytatódott naphosszat, nem tágított mellőlem. Elmentem a készruhagyárba, zsúfolt termek fogadtak. Csíkszeredában a földnek is van egy zúgása, s ez még éjszaka is hallatszik. Kialakított moraj, csak van megállíthatatlanul. Rájöttem, hogy egy ártatlanul induló kapcsolatból komolyabb dolog is kijöhet. Ez egyfajta trendérzés, idegenség elviselése. Életem során a városok alapzaja mindvégig mellém szegődött.

 

Erfurtban (Németország) felmásztam a katedrálisba, ami egy dombra épült, rokokó mutatvány. Egy szolgálatos pap megmutatta a padot, ahol Luther Márton imádkozott, amikor még katolikus pap volt. Ez nem nagyon hatott rám, ahhoz én túl katolikus vagyok. Miután megalapította új vallását, elvett egy kiugrott apácát, gyerekei születtek.

 

Erfurtban rengeteg apácát láttam fehér, keményített főkötőjükben suhantak el mellettem. A népek hozzájuk szokhattak, mert rájuk se néztek. Templomban, fent, a toronyépületben gyönyörű színes kristályablakok. Kérdem én, hogy a háború tűzvészében miként maradhattak ilyen épek. A pap-kalauz szánakozva vihogott rajtam, az orromra kötötte, hogy a front közeledtével az ablakokat kiszedték a helyükről, dobozolták, s a front távolodása után, német precizitással visszarakták a helyükre. Erfurtnak, a városnak vékony hangja volt.

 

Weimar, a város egészen más település, itt élt Goethe. Engem az Elefánt szállóban szállásoltak be, reggel, pontosan hétkor a város piaca megtelt termelőkkel, kofákkal, rengeteg almát hoztak, az almák mind méregzöldek voltak, hegyialmák lehettek, savanykás ízűek. Délben, pontosan tizenkettőkor egy perc alatt eltűnt a piac. A földnek vannak határai, az emberi butaság határtalan. Kanosszajárós bocsánat vett körül.

 

A goethei palotaház a piac mellett áll. Előbb a parányi udvart jártam be. Abból nyílt az óriási konyha. Egy fiatal nő mosta fel a különben tiszta konyhát, tőle kérdeztem meg, hol van a fáskamra:

 

– Az meg minek, a Goethe-házba sose rendeltek fát, annyi levelet kaptak, hogy azzal fűtötték az egész házat.

 

A ház számomra nem volt ismeretlen, fent, az emeleten volt a könyvtár, dugig rakva szép kötésű, régi könyvekkel, innen nyílt egy nagyon kicsi fülke, az volt a költő hálószobája, benne egy ágy, egy szék, ablak nyílt az utcára. Feltűnt, hogy az ágy milyen kicsi, tehát Goethe nem lehetett nagyra nőtt ember. Eszembe jutott, hogy Szalontán felmásztam a Csonka-toronyba, Arany eredeti bútoraival berendezve, az ágy ott is hihetetlenül kicsi volt, tehát ezek a zsenik nem lehettek magasra nőtt lények. A Goethe házból írhatta a költő-zseni levelét Londonba Wittgensteinnek, a filozófusnak, úgy határozott, hogy élete végén vele még találkozna. Egyik emberét odaküldte Londonba, a filozófushoz. Mire Goethe embere kocsival odaért, a filozófus már halott volt, egy héttel előtte temették el. Ezt sose mondták meg Goethének, hitegették, hogy a filozófus majd jönni fog. Goethe vele akarta átbeszélni a kristályokról szóló elméletét.

 

Évszázadokkal előbb, az olasz Leonardo da Vinci szintén sokat foglalkozott a kristályokkal, volt egy nagy gyűjteménye színes kristályokból, de erről a német zseni vajmi keveset tudott. Láttam Goethe színes kristályait, kedvenc hobbija volt. Úgy látszik, ez a kristályelmélet a zsenik sajátja. Habár a Goethe-házat sose fűtötték fával, ám mégis volt az épületnek egy különleges szaga, morgásszerű hangja.

 

Goethe innen járt át a Schiller-házba, ami egy kis dombon állt. Schiller súlyos tüdőbeteg volt, órákig elbeszélgetett Goethével, neki adta át minden jegyzetét, amit a Fausthoz készített. Goethe táskájába tette a kéziratot és hazavitte. Ebből lett aztán a remekmű, a Faust. Goethe, miután elvitte Schillertől a Faustot, soha többé nem látogatta meg, még a temetésére se kísérte el. Schiller minden reggel ott állt az ablakban és várta a barátját, leste a teret. Azt ugyan várhatta.

 

Többször is jártam a Schiller-házban és délben kijővén onnan, beültem egy kicsi vendéglőbe, ez volt Weimarban az egytálas vendéglő, csuszpájszot szolgáltak fel egy nagy, mély tányérban fasírttal.

 

Sokat gondoltam a zsenik találkozási pontjára. Thomas Mann, miközben A varázshegyet írta, kibuggyant belőle a remekmű, Lotte Weimarban. Minden nap megírt ebből a regényéből egy-egy fejezetet és este, vacsora után felolvasta a családjának. Ez volt az egyetlen könyve, amit így, olvasat formájában hozott tető alá. Csak egy zseni közeledhetett így, ilyen formában egy másik zsenihez. És Thomas Mann milyen jól, alaposan ismerhette a Goethe-házat. Benne vannak a könyvben Goethe asszonyai, a szakácsnő, a felesége mikor haldoklott, felüzent a költőnek, hogy szeretné látni, de a költő nem ment, sőt még a temetésén se vett részt. Goethe öngyilkos korban élt. Lehalkított morajából nem dugta ki a fejét. Goethe annyira szinkronban volt a világgal, hogy abból a veremből képtelen volt kibújni.

 

Szeretem a nagy folyókra épült városokat, a Dunára épült Galacot. Az állomás mellett volt Elena Cuza palota-villája. Itt vetettem bele egy füzetbe a Levél a mélyből című kisregényem őspéldányát. A városnak volt hangja, volt egy lüktetése, hallható ritmusa. A regénykét elküldtem az Utunkhoz, Szabó Gyula kedvelt engem, panegerisznek beillő levélben válaszolt. Hornyák Józsefnek szintén ez volt a véleménye. A kézirat a Kriterion Kiadóhoz került, ahol Domokos Géza szerkesztette, úgy tervezte, hogy a Forrás sorozat első regénye lesz, de közben az Ifjúsági Kiadónál megjelent egy novelláskötetem, különben gyengécske kötet. Az Utunkban K. Jakab Antal méltatta a könyvet Mire jó a ballada címmel, még fényképet is mellékeltek hozzá. Van ennek a regénynek valami illata, a Duna áramló szaga, a delta illata meg a fémipari kombinát odőrje.

 

Galacon, a Duna-partra nagy szálló épült, szerelmes asszonyi életemnek ott töltöttem egy egész hetét, itt írtam egy levelet Tedynek, hogy elválok az uramtól és hozzámegyek feleségül. Tedy egy komiszkodó periódusában találtatott, hónapokig nem nyitotta ki a levelem, s így mentettem meg az ideálisan jó házasságom a felbomlástól. Életemben hét évenként ütött be az új szerelem s ez így volt rendjén.

 

Hatvanöt évig éltem Bukarestben, az aradi lap többször is lehívott szerkesztőnek, de az uram a Kriterion Kiadót nem akarta otthagyni. Már özvegyen, a családom költöztetett le Aradra.

 

A húgom gyönyörű, gyümölcsfákkal beültetett kertjében építettek nekem egy kis házat, kicsi konyha, fürdőszoba is van benne. Mióta a Bukarestből lehozott bútoraimmal berendezkedtem, soha nem is álmodom bukaresti életemről. Ötpercnyi távolságra van tőlem a Maros, a nagy folyó hűse, illata eláraszt. Délben és este hallom az újaradi s a Minorita templom harangját. Itt szólnak a házamban. A régi korzó megszűnt, maradt a hársfasor meg a Minorita templom. Esténként gyerekek korcsolyáznak a korzón. Aradnak is van hangja, áll a magyarok építette városháza, a vörös templom, ahol evangélikusok imádkoznak. A húgom Réka lányának Grünwald Tibike élettársa a kerítés mellé tujafákat ültetett. Hajnali háromkor megszólalnak a kakasok. A fecskék a folyosón fészkelnek, olykor beröpülnek a lakásomba. A kutyák karnyújtásnyira vannak tőlem. Tehát éjjel, nappal hallom a természet hangját. Márki Zoltán megtanított egy Szabédi-idézetre: „boldog vagyok egy kicsit, mert fájdalmaim kicsik”.