Hangfelvétel-múzeum 1.




Szentes Zágon fotója.

 

Tapintatos maximalizmusával – mert esetében ez nem is annyira paradox! – a kilencven éve született és huszonkét éve halott Erich Bergel kitörölhetetlenül beírta, bevezényelte magát a 20. század utolsó harmadának közép-európai zenetörténetébe. Ízig-vérig erdélyi zenész volt és igazi szász „sorsképlet” is, akinek tehát idehaza nem volt maradása, de odakintről is, amikor csak tehette, segítette az itthoniakat. Sajnos nem sokat beszélnek már róla, de a maga rendjén Kolozsvár, bensőséges gesztussal, díszpolgárává avatta. Mert azonfelül, hogy a kincsesnek mondott városban tanult (karmester, orgona és zeneszerzés szakon), majd hosszú éveken át dirigense is volt a helyi filharmóniának, maradandó hangfelvételek egész sora őrzi az alkotó Kolozsvárral való kapcsolatának emlékét. 1959-ben, négy esztendei nagyváradi munkaviszonyt követően szegődött el a kolozsvári zenekar élére, de még abban az évben letartóztatták államellenes szervezkedés vádjával. Ami valójában azt jelentette, hogy váradi zenekarával rendszeresen tűzött műsorra és adott elő vallásos érzületből fogant vagy egyházi megrendelésre komponált történeti műveket, és számos orgonahangversenyen is közreműködött, amelyeket – micsoda borzalom! – csak templomban (ahogy a korabeli plakátokon szerepelt: edificiu istoricban) lehetett előadni. Hét évre ítélték, három és fél, börtönben és munkatáborban (Jilava, Periprava, Feketehalom) töltött esztendő után, 1962-ben szabadult amnesztiával. Rabsága éveiben mélyült el igazán A fúga művészetében, feltárva Bach utolsó hatalmas művének „matematikai” szerkezetét, a motívumok szerves összefüggéseit, sőt stílushitelesen ki is egészítette a befejezetlenül maradt utolsó fúgát. (Kézirata Herbert von Karajanhoz is eljutott, aki nagy elismeréssel gratulált a szerzőnek, és kijárta, hogy Bergel 1968-ban féléves ösztöndíjjal tartózkodjék Nyugat-Berlinben; végső soron ez volt az első komoly impulzus, amelynek nyomán Bergel Európa-szerte ismert és értékelt karmesterré vált. 1972-ben a Berlini Zeneművészeti Főiskola tanára lett. A fúga művészetéről írt hatalmas munka egyébként 1980-ban és 1985-ben két kötetben jelent meg a bonni Brockhausnál.)

 

A nyolcvanas évek elejéig megyünk vissza azzal a hangfelvétellel is, amelyen Beethoven egyetlen hegedűversenye, a 61-es opuszszámú (D-dúr, 1806) hallható. A kolozsvári születésű Ruha-tanítvány, Ágoston András játssza, Bergel vezényli. Parádés előadás volt – ahogy mondani szokták –, elsősorban a két mély lelkű zeneinterpretátor találkozásánál fogva. Ám a parádé épp azért nem találó, mert semmi sincs a Beethoven-mű eme inkarnációjában, ami „mutogatás”, ami e sokat játszott hegedűversenyből kifelé fordított, merő tetszésre szánt demonstráció volna. A budapesti filharmonikus zenekar és Ágoston András partnersége itt ellenőrizhetően egyensúlyos és interiorizált, ami különösen is elvárásszámba megy az op. 61-esnél, hiszen Beethoven a maga rendjén a zenekart és a szólistát egyenrangú szereppel ruházta fel, a zenekari bevezető részek – például az első tétel jó három percnyi „introitusa” a motivikusan vissza-visszatérő öt dobütéssel – mégis kiemelik, előkészítik a magánszólam elmélyült ünnepélyességét. Ágoston András hegedűhangjának egyéni tónusa, teltsége, játékának technikai biztonsága, a kadenciákban tetőző elegáns bravúrja mind arra a meggyőződésre vezet, hogy ezt a hegedűversenyt nem érdemes és talán nem is szabad „kísérleti módon” játszani, belül kell maradni a zene beethoveni bűvkörében – pontosabban bűvös gömbjében –, valahogy meg kell próbálni a lehetetlent: megfelelni Beethoven méltóságának, a hegedűjátékkal és a koncsertó egész zenei értelmezésével hódolni egy olyan muzsikus zsenialitása előtt, aki épp zenében-léte révén volt külsőleg magányos, megbélyegzett, bizonyos értelemben kiközösített és idegen, aki viszont belül nem életnyi években, hanem zenetörténeti évszázadokban lelhette meg az otthonát.

 

Ám e Bergel–Ágoston-produkció mentén érdemes megemlékeznünk arról is, milyen különös módon történt a hegedűverseny ősbemutatója 1806. december 23-án a Theater an der Wien termében. Franz Clement, a korszak híres hegedűművésze, aki maga rendelte a művet Beethoventől, egyetlen zenekari próba nélkül, a nagyon sebtében leírt kottából játszotta le. Sikerrel kockáztatott: korábban megismerte ugyan a Mester elképzeléseit, témaötleteit, látta néhány vázlatát, de a hegy alatti abrakolásban is nagyot alkotó Beethoven kész kottájával csak közvetlenül az előadás előtt volt szerencséje találkozni.