Hangfelvétel-múzeum 2.




Todor Tamás: Beckyard 2

 

A múlt század húszas éveinek közép-európai zenetörténetében valószínűleg – a cseh-morva zenei életben pedig vitathatatlanul – az egyik legérdekesebb alkotó Leoš Janáček volt. Öntörvényű, gazdag, áttetsző zenei világában gyakran bukkannak fel népzenei utalások. Még a 19. század utolsó negyedétől fogva tanárként, a Brnói Filharmóniai Társaság igazgató karnagyaként és komponistaként egyaránt következetesen törekedett rá, hogy a honi zenei köztudat pillanatra se feledkezhessék meg két nemzeti nagyságáról, Smetanáról és Dvořakról.

 

Mi tagadás, főleg életműve utolsó évtizedében születtek a legemlékezetesebb kompozíciói: nem kevesebb, mint négy opera, a Glagolita mise, Sinfonietta, Tarasz Bulba, az Ifjúság alcímű fúvósszextett és sok egyéb. Különöseképp áthatotta ezt az alkotói periódust az érzelmesség, kivált a szerelemre – de olykor inkább a rajongásig átélt nőügyekre – alapult szépséghajszoló artisztikum. A mesterségbeli tudás és a kétségtelen erudíció azonban mindvégig megóvta Janáčeket a közhelyességtől vagy a felületes szentimentalizmustól. Szerzőnk ugyanakkor az orosz kultúrának is nagy tisztelője volt, amelynek – az irodalomnak csakúgy, mint a zenének, a képzőművészetnek, mint tudjuk – ugyancsak vibráló, központi érzésmotívuma (volt) a szerelem.

 

Nem több, mint hétéves az a hangfelvétel, amelyet ezúttal újrahallgatok. Az Orchid Music (az Orchid Classics sorozatban) 2013-ban adta ki Janáček két vonósnégyesét a kolozsvári Arcadia kvartett előadásában. Vonósnégyes-kínálatban ez a legtöbb, amit Janáčektől várhatunk. S ami miatt az alábbiakat lejegyzem, talán hozzásegíthet ahhoz, hogy másképp, mintegy árnyaló-bővítő történeti ismeretkontextusban hallgassuk e két nagyszerű, egyenként négytételes vonósnégyest.

 

A muzikológusok JW VII/8-as jegyzékszámmal látták el az elsőt, amely a „Tolsztoj Kreutzer szonátájától inspirálva” alcímet viseli, és 1923-ban készült el. Egy, a korában igen jelentős kamarazenekar, a Cseh Kvartett kérte fel az akkor hatvannyolc éves mestert a vonósnégyes megírására. A Beethoven–Tolsztoj–Janáček vonalon túl azonban még egy forrásvonatkozást vélelmezhetünk a vonósnégyes „alján”. Az Osztrovszkij-féle A vihar alapján írt Janáček-operában, a Kátya Kabanovában a címszereplő „természettől szelíd – vallja maga Janáček. – Ha csak rágondol az ember, már eltűnik; a legenyhébb fuvallat is elfújná – hát még az a vihar, ami kitör a feje fölött”. Nagyon hasonló portrét zenerajzolt meg szerzőnk – „egy boldogtalan, megkínzott, megvert asszonyét” – első vonósnégyesében.

 

„A bensőséges, befelé éneklő hang, amelyen Kátya elbúcsúzik az élettől, a második vonósnégyesben, az Intim levelekben visszhangzik” – kapcsolja össze a két opuszt Uwe Schweikert.

 

De még egy másik, a Janáček-biográfiában rendkívül fontos hölgyről is meg kell itt emlékeznünk. A második vonósnégyes (JW VII/13, 1938-ban) egyértelműen hozzá köthető. Janáček szenvedélyes és ihlető érzelmei a nála harmincnyolc évvel fiatalabb, hozzá hasonlóan szintén házas Kamila Stösslová iránt több mint hétszáz, bensőséges hangvételű levelet termett. „Kamila Stösslová a múzsája a páratlan, csodálatra méltó időskori művek sorozatának – emlékeztet továbbá Schweikert –, amely az Egy elveszett férfi naplójával kezdődik, és a halála évében, 1928-ban komponált második vonósnégyesig tart, amely utóbbinak a zeneszerző, aligha véletlenül, az Intim levelek alcímet adta. A csábító cigánylány, Zefka erotikus rabjává váló, »elveszett« parasztfiúról szóló kamarazenei miniatűr drámában Janáček saját életének tükörképét látta: »És lássa, Kátya Kabanova, ez volt Maga nekem… és a fekete cigánylány az Elveszett naplójában, az volt csak igazán Maga. Ezért van ennyi szerelmi tűz a munkáimban. Annyi láz, hogy ha rajtunk törne ki, csak hamu maradna belőlünk. Szerencsére csak én égek, Maga meg van mentve.«”

 

Mi tagadás, a második vonósnégyes valójában egy szöveg nélküli opera, amelyben a hirtelen indulati váltások, a beszédszerűség, a leitmotívos szerkesztés, a cantabile és a gyakran flageoletten (üveghangon) megszólaló egzaltáltság mind a színpadot – mégpedig a Puccini által egykor teljes jogerőre emelt verizmus színpadát – juttatja eszünkbe.