Hangfelvétel-múzeum 5.




Nippernek hívták azt a bohókás terrier-­keveréket, amely (aki?) 1901 óta egy henger-fonográf tölcsérébe hallgat bele kitartóan. Azt is tudjuk, mire fülel: a gazdája hangjára. Ez az inkább játékszámba menő pillanat vált a brit Gramophone Co. Ltd. által alapított hangfelvétel-kiadó emblémájává – ma az angol iránti majomkodó rajongásból logónak mondanánk! –, s a Victor Talking Machine Company nemhivatalos neve is ez lett: His Master’s Voice. (1970-től kezdve a védjegyet az EMI használhatja.)

 

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom idején skandináviai turnéjáról haza nem tért – és 1918-tól már New Yorkban letelepedett – Szergej Rahmanyinov egy gazdihang-hallgatós címkéjű bakelitlemez társaságában néz szemközt velünk egy 1921-ben készült fotográfián. Ez az az esztendő, amelyből mostani „múzeumi” reliktumunk származik. A recsegő-sziszegő felvételen maga Rahmanyinov játssza nem egészen újdonsült barátja, Fritz Krei­sler egy népszerű hegedű-zongora-művének, a Liebesleidnak szólózongora-átiratát – amely persze már saját művének számít.

 

A Kertész Mihály rendezte Casablancából agyonidézett szófordulattá lett „a szép barátság kezdete” (igen, a heves esőben ázó repülőtér!). Nos, Rahmanyinov egy ilyen tartós, „szép barátság” szálait szőtte össze Kreislerrel. De ki is volt ő?

 

Hétévesen (1882-ben) a Bécsi Zenei Konzervatórium legfiatalabb diákja. Kilencévesen lép először színpadra hegedűszólistaként, tízévesen a párizsi Conservatoire-ba igazol át. Aztán egy kicsit orvosnak is tanul, de ez csakhamar elmúlik neki. Hegedűművészként kezdetben nagyobb sikert aratott, mint komponistaként. De szerzeményeinek meghittsége, a háború előtti Monarchia-beli kedélyt idéző, alapos mesterségbeli tudással megalkotott hangulatgazdagsága igen népszerűvé tette műveit. „Kreisler sokkal nagyobb muzsikus volt annál, ahogy azt manapság tartják – írta róla Kocsis Zoltán. – Zeneszerzőnek sem volt akárki, s ezt nem csupán az a hihetetlen népszerűség jelzi, ami darabjait a XX. század első felében övezte. Ha alaposabban megvizsgáljuk ezeknek a műveknek a kíséretét, első pillantásra szembeötlő a legmagasabb fokú igényesség, boszorkányosan keverve a német pedantériát a franciás könnyedséggel. Mindeközben pontosan tudva és érezve, hogy mik azok a műfajok, amelyekben nem másol, hanem hozzátesz. Persze jó iskolái is voltak, hogy zeneszerzés-tanárai között csak Brucknert, Massenet-t és Delibes-et említsük.” Kreisler 1924-ben Berlinben, majd 1933-ban Párizsban telepedett le, s 1938-ban francia állampolgár lett. A nácik üldözése elől 1939-ben Amerikába emigrált. 1941-ben egy közlekedési baleset következményeként szólistai karrierje kettétört.

 

De vissza Rahmanyinovhoz! ’18-tól New York lett tehát a központ, ahonnan hangversenykörutakat tett és ahol lemezfelvételeket készített. (A stúdiókba soha be nem tette a lábát, mert egyfelől az ott elérhető hangminőséget merényletnek tartotta a zenével szemben, másfelől meg a muzsikát élő kommunikációs aktusként tudta csak felfogni. Az igazi hangversenyeket tartotta a legtöbbre.) Kreisler három híressé lett hegedű-zongora-valcerét – Liebesfreud, Liebesleid és Schön Rosmarin – „régi bécsi módi szerinti dallamokként” (Alt-Wiener Tanzweisen) hozták forgalomba még 1905-ben. Rahmanyinov közülük kettőt írt át „Rahmanyinov módi szerinti” zongoraművekké, szeretettel őrizve azonban Kreisler alapszándékát és műveinek boldogságos hangulatát.

 

Az 1921-es hangfelvételen pompásan „ellenőrizhető” ez a barátságból fakadó alázat. Nemcsak a Liebesleid-kompozíció, de az előadás módja is – kreisleri. Rahmanyinov pontosan érezte, mit hogyan képzel zeneileg osztrák barátja. A szerény szépség és az érzelmi áradás mintha patikamérlegen volna kimérve a hatalmas kezű, virtuóz megoldásokra is képes Rahmanyinov műhelyében. Kreisler intenciója variációs sorozattá alakult át, szentimentális, csillogó körbejárásává a szerelmi gyötrelem kissé gyanús, könnyen elcsépelhető – gyakran el is csépelt! –, de Kreisler esetében talán csak címürügyként szolgáló témának. (Három felvétel is őrzi egyébként Kreisler és Rahmanyinov közös zenélésének hangjait: Beethoven 8., op. 30-as G-dúr szonátája, Grieg 3., op. 45-ös c-moll szonátája és Schubert 5., D. 574-es jelzetű A-dúr szonátája, mind 1928-ból.)

 

Ha volna némely előítélet bennünk a keringővel szemben, ímhol itt az alkalom bizalommal félretenni. Kérem, ajánlom: keressék meg Rahmanyinov archív felvételét 1921-ből!