Hangfelvétel-múzeum 8.




Marius Bercea: Untitled (Guardians, Molecules)

 

Ha időre elkészül, és 1820-ban Habsburg-Lotaringiai Rudolf főherceg olmützi érseki beiktatásán csakugyan elhangzik, mára alighanem lényegesen kevesebbet nyomna a zenetörténeti latban Ludwig van Beethoven Missa solemnise. A kompozíció terve már 1818-ban megfogant, az első vázlatok a következő esztendő elejéről származnak, ám a mester csak 1823 tavaszán – tehát csekély három év késéssel – küldte el a lezárt partitúrát fejedelmi barátjának, tanítványának és mecénásának, akinek egyébként nem kevesebb, mint tizennégy művét ajánlotta, többet, mint bárki másnak. Az ilyes csúszásokat persze nem lehet indoklás nélkül hagyni: a komponista arra hivatkozott, hogy a három utolsó zongoraszonátája és a IX. szimfóniája befejezésével is foglalkoznia kellett. Amiből nyilvánvalóan látszik, hogy a Missa solemnis is a legérettebb, egyben „leglázasabb” alkotói időszak termése, ráadásul fokozatosan terebélyesedett, egyre monumentálisabb és mind „szolemnisebb” lett. S ha már legekbe bocsátkoztunk, támogassuk ezt meg magának a szerzőnek a szavaival is: „A legnagyobb művem, amit valaha írtam”.

 

(Virtuális hangfelvétel-múzeumomban csemegézve ezúttal egy 1994-es tévés anyagról ajánlom Olvasómnak a Missa solemnist. A videofelvételen rögzített koncertet a lübecki dómban tartották; az Észak-Rajnai Rádió Szimfonikus Zenekarát és Énekkarát, illetve a Monteverdi kórust Sir John Eliot Gardiner vezényelte, a szöveges szólókat Luba Orgonaszova szoprán, Catherine Robbin mezzoszoprán, Anthony Rolfe Johnson tenor és Alastair Miles basszus énekelte. Illik megjegyezni, hogy a hagyományos interpretációk között a harmincas években született Toscanini-felvétel az abszolút mérce. Számos pályatársával ellentétben Arturo Toscanini a partitúrába jegyzett „zenét” tekintette alapnak, az egyéni művészi érdeket háttérbe küldve.)

 

Bécsre nézve meglehetősen lehangoló fejlemény, hogy a Missa solemnis először Szentpéterváron hangzott el 1824. április 6-án, az épp aktuális Galicin herceg hathatós támogatásával, aki nem mellesleg a Beethoven-kéziratmásolatok egyik előfizetője volt. Ami a bécsi csonka premiert illeti, 1824. május 7-én a Kärthnerthor Színházban csak a nagy mise három tétele szólalt meg (a Kyrie, a Credo és a Sanctus/Benedictus), igaz, ezen a koncerten mutatták be a IX. szimfóniát is. Össze sem lehet hasonlítani a két mű fogadtatását!: a Missa solemnis lassan hódította meg hallgatóságát, teljes terjedelmében Bécsben 1830-ban (!) adták elő, és csak az 1840-es években aratott igazán nagy sikert. Pedig szerzője alapos előkészületek után, gondos türelemmel dolgozott. A misztériumban való elmélyülés érdekében németre fordíttatta a latin miseszöveget (ekkoriban, ugyebár, a népnyelvű misézés ismeretlen volt!), kitartóan tanulmányozta Palestrina és nem kevésbé érdemes barokk utódai liturgikus kompozícióit. Mi több, késztetést érzett rá, hogy a nagy példaképek vallási érintettségét is megízlelje valahogy, bár világlátásából, temperamentumából – ebből adódólag alapmagatartásából is – hiányzott az engedelmes alázat vagy a vallásosság dogmatikus rétegei iránti készségesség. Egy levelében így írt: „Nem utánozhatjuk Palestrina nyelvét, ha nem él bennünk a szelleme és vallásos gondolatvilága.” Mi tagadás, Beethovent inkább valamilyen panteisztikus meggyőződés hatotta át, ezért is értékelhetjük fokozottan azt a zenei „katolicitást”, amely a Missa solemnisben oly átütő erejű. Pedig Beethoven még az istenviszonyát illetően is hencegett: „Közelebb van hozzám, mint más művészekhez, és félelem nélkül kötődöm hozzá.”

 

Most, hogy decemberhez közeledve egyre több cikk és tanulmány koncentrálódik Beethoven életművére (december 16-án emlékezünk születése 250. fordulójára), nyilván a Missa solemnis is gyakrabban hallható a konkrét és virtuális koncerttermekben. Előadni sem, befogadni sem kis feladat. Hiszen – a Kilencedikhez hasonlóan – a mise hatalmas zenei dimenziót fog át, érzelmi intenzitása és „eseménysűrűsége” azonban talán még az utolsó szimfóniáénál is bőségesebb. Olykor szinte küzdeni kell azért, hogy a szakrális közelítés és a feldübörgő csatazaj, a világot alakító divinikus és a történelmi közötti összecsapásban felismerjük, ami liturgiai szükségszerűség, s amit Beethoven mesteri tapasztalattal, szinte bugyogó invencióval formál magasztossá. Van megváltás, van bizonyosság – sugallja a Missa solemnis.

 

„Szívből fakadt, találjon is utat a szívekhez!” – tőle szokatlan stílusban írta Beethoven a partitúra élére.