Hangfelvétel-múzeum 9.




Vásárhelyi Antal: Méhek

 

A vegytiszta megvilágosodást ismerhetjük fel abban a döntésben, amelynek nyomán híres zenehallgatós jelenetében Hannibal Lecter doktor (A bárányok hallgatnak, 1991) épp Bach Goldberg-variációiba merül bele, nem pedig egyéb zenébe. Kétségtelennek látszik hát, hogy Jonathan Demme rendező és Suzana Perić zenei szerkesztő a legpontosabban találta meg – hogy hosszú, módszeres kereséssel-e vagy épp hirtelenül ihletett szikraként, egyre megy – a diabolikus és briliáns intelligenciájú sorozatgyilkos jelleméhez leginkább illő „hallgatnivalót”. Érzéki gazdagság és mély, csiszolt értelmesség, fülbemászás és mérnöki fegyelem, szépség és precizitás elegyét kellett megtestesítenie e figyelemfókuszba kerülő zenének. E tekintetben csakugyan aligha mutatkozik jobb megoldás a Goldberg-variációknál.

 

Lecter, illetőleg az őt alakító Anthony Hopkins Glenn Gould 1981-es felvételét hallgatja, amely kétségkívül jelentős tétele a Goldberg-variációk lélegzetelállító interpretációtörténeti listájának. Most mégis egy másik „múzeumi tételt” kínálnék: Claudio Arrau 1942-es felvételét, amelyet 2016 augusztusában restaurálva adott ki újra a Sony Classical. Ezzel a felvétellel is az a helyzet, ami sok, szerencsésen ránk maradt régiséggel: megállapíthatjuk, hogy ma már összehasonlíthatatlanul pontosabban, kiműveltebben – majd hogy azt nem mondtam, megcsináltabban – játsszák (meg persze sokszor előítéletesebben, illetve az előítéletekkel szembeni forradalmi kapálózással). Csakhogy e régi előadások lelke az, ami utánozhatatlanul érvényes, igazi, beszippantó. A chilei zongorista-nagyság Arrau is úgy játszotta a BWV 988-as variációkat, hogy azóta is lebilincsel. Hol üdeségével, hol monumentalitásával, drámai szélességével vagy elmütyürkéző cizelláltságával – arrauságaival.

 

Van, aki „bevehetetlen, de sokat ostromlott” bércnek tartja, s azt vallja: kár egyáltalán belefogni, ha nincs az előadónak érdemi mondanivalójú és kiforrott koncepciója Bach egyetlen nagy ívű variációs művéről. Ehhez képest – vagy tán épp emiatt – egészen elképesztő, hányan, hányféle módon és hangszeren játszották és/vagy rögzítették hangfelvételen. Bár manapság legtöbbször zongorán adják elő, a mű valamilyen billentyűs hangszerre született (elsősorban csembalót kell érteni ezen). A legrégibb fennmaradt Goldberg-hanganyagok is csembaló-előadásokról készültek (például Wanda Landowska). A zongorás és csembalós interpretációk tömegében izgalmas színfolt Jean Guillou, aki 1987 novemberében az Alpe d’Huez-i Havas Boldogasszony templomban orgonán játszotta el, Maggie Cole 1991-ben clavicembalón, Szakály Ágnes és Farkas Rózsa 1998-ban cimbalmon; Catrin Finch 2008-ban hárfán. De tudunk kamarazenei felvételről is (New European Strings Chamber Orchestra, Dmitri Sitkovetsky átiratában, 1993). És persze – merő érdekességként – muszáj a jazz-zongorista óriást, Keith Jarrettet is említenem, akinek csembalón előadott változatát 1989 januárjában rögzítették.

 

Bár Chilében született, és gyermekkorát is ott töltötte, a csodagyerek-számba menő Arraut (1903–1991) tízéves (!) állami ösztöndíjjal küldték Németországba. A berlini Stern konzervatóriumba jutott, ahol a Liszt-tanítvány Martin Krause irányította zenei-zongoristai fejlődését. Épp csak hogy betöltötte tizenegyedik életévét, már Liszt hírhedten nehéz tizenkét Transzcendentális etűdjét és Brahms Paganini-variációit játszotta. Harmincegy éves volt, amikor Bach legjelentősebb billentyűs hangszerre írt műveiből tizenkét előadói estbe szervezett antológiát mutatott be. Vélhetőleg ennek a „projektnek” az előkészületei alapozták meg az említett 1942-es hangfelvételt.

 

Nem Arrau az egyetlen, de ő kifejezetten azok közé tartozott, akik a bachi kompozíció kristályos szerkezetét-szövetét tudatos hűséggel követték. Akkoriban még nem hasadt ketté a „régi” művek előadási koncepciójával összefüggő művészi alapmagatartás két lehetséges irányra (historikusok és kortárszenei megvalósítók). Arrau Goldberg-előadásában Bach matematikai, számszimbolikai és retorikai hitvallásának egészét jól érzékelhetjük. A kánonok, karaktervariációk, nyitány- és táncváltozatok – és persze nem utolsósorban a korabeli popzenére (értsd: két közkedvelt dalra) is épülő 30. variáció, a Quodlibet – Arrau előadásában eleven, de nem virtuózkodó, meggyőző, de nem erőszakos hangvétellel állnak elénk. Arrau artikulációja, csalhatatlan szintaktikai érzéke, a zenei romantika tanulságainak bölcs el nem utasítása egyaránt hozzájárul ahhoz, hogy a Goldberg-variációkat – amelyeket egykor, a mű megjelenése után egyszerű hangszergyakorlatnak tekintettek – mára A fúga művészetééhez fogható elismerés, áhítatos csodálat övezze.