Hány lába van egy ekelónak? – beszélgetés Márkus Béla irodalomtörténésszel




Helikonban megjelent monográfia-részletben Szilágyi István korai, az Utunk-évkönyvekben megjelent kisprózáinak világát is elemzi, egyfajta burkolt életrajzot olvasva ki a novellák világából. Egy rejtőzködő, önmagáról keveset eláruló író életrajza az önéletrajzi jellegen túl jelent-e valami többletet a monográfia elkészítésekor, beépíthető-e az életmű értelmezésébe?

 

– A tárgyalt prózai alkotások – Katlanváros, Asszonyélet egy sírkövön, Vesztesek, Kóborló évek, Idelenn, odafenn – egyáltalán nem burkoltan, hanem nagyon is nyíltan életrajzi jellegűek. Ezek alapján állítom, más kérdés, persze, hogy meggyőzően bizonyítom-e: irodalmunk eme élő klasszikusát félrevezető, megtévesztő lenne a rejtőzködő, a személyességét leplező vagy megtagadó írók közé sorolni – hiszen életének első húsznéhány esztendeje tények és események tekintetében is színes gazdagsággal tárulkozik fel, családtörténete szintén, jóformán a XIX. század közepétől kezdve, különös karakterű, rendhagyó, sőt rendellenes alakjaikkal. Egyszerűnek tetszik a magyarázat, hogy ezek a vallomásos írások miért kerülték el az olvasók figyelmét. Azért, mert ott lapultak-lapulnak a Helikon elődjének, az Utunknak az évkönyveiben, és a szerzőjük sem tüsténkedett, hogy összegyűjtve, külön kötetbe rendezve megjelenhessenek.

 

Hogy aztán manapság, az életrajznak mint elemzési (segéd)eszköznek a még mindig tartó száműzetése idején miért próbálkozik bárki is – annyira, amennyire – a szerzőt nem halottnak látni és láttatni? Talán azért, egyfelől, mert egy másik esztétára, az ugyancsak francia Philippe Lejeune-re hallgat, az önéletrajzi térről szóló elméletét veszi alapul, miszerint a szerző önéletrajzi, illetve nem-önéletrajzi művei, miközben egymásra, aközben a (tényleges) valóságra is utalnak. Másfelől netán mert úgy véli, minden (régi és új) nézőpont érvényesítése nem szegényíti, hanem gazdagítja az elemzést, nincs kárára, azaz épp olyan „többlettel” járhat, mint az újabb lelemények, az ún. test-, sőt biopoétika. S még egy vonatkozás, a régen olvasott kolozsvári filozófustól, Tavaszy Sándortól kölcsönözve, aki különbséget tett lét és élet között, az utóbbit az előbbinél annyival másnak, ha úgy tetszik, tartalmasabbnak, változatosabbnak, sokszínűbbnek tartva, amennyivel az egyén a maga céljaival, akaratával, tetteivel, végső soron: a sorsával külön formát ad a létnek. Innen szemlélve: miért ne érdekelhetne, sőt izgathatna egy Szilágyi István nevezetű író élete, sorsa annyira, mint, mondjuk, teremtett hőséé, Faggyas Józsié? Különösen, ha ma is ekképp nyilatkozik (ld. a Gróh Gáspár készítette interjút: Külön világot járok. Magyar Szemle, 2018/9-10.): „Mindenki a maga sorsát éli, ha nem azt mondja, ami az ő élete, akkor mi mást is mondhatna? Még az az író is, aki mindenféle történeteket kitalál, az is azt teszi.” S tovább: „Ha a magam ’előzményeire’ nézek, olyan történeteket látok, amelyek biztosan visszatérnek abban, amit írtam. Nem az volt a célom, hogy a családi legendáriumot öntsem írói formába, de azért az mégis ott van valahol abban, amit írtam. Ha valaki ismerné családtörténetünk részeit, rendre ráismerhetne mozdulatokra, élethelyzetekre, típusokra.”

 

Frissen jelent meg Szilágyi-monográfiája, sorrendben immár az ötödik, ha jól tudom (a Gál Sándoré, Ágh Istváné, Duba Gyuláé és Dobos Lászlóé után). Kanonizációs szándék, személyes preferenciák, korábbi kutatási témák: milyen szempontok szerint választ témát/alanyt az irodalomtörténész egy új monográfia megírásakor?

 

– Volt még ifjú koromból egy monográfia-kísérletem: levelező aspiránsként, Király István vezetésével a kandidátusi disszertációmat Sarkadi Imréről írtam. Nem a pálya egészéről azonban, hanem csak a „parasztírói” szakaszáról, azaz az 1945 és 1956 közötti időkről, mondjuk, a klasszikus film, a Körhinta körül keletkezett riportokról, szociográfiákról, novellákról, regényekről vagy az Oszlopos Simeon korai változatáról. (Később a dolgozat, Átdolgozások kora címmel, megjelent könyv alakban.) Mosolyogva mondhatom: Sarkadihoz épp úgy személyes preferencia fűzött, mint a felsorolt monográfiák „hőseihez”, alanyaihoz. A kivételezés alapja a parasztság sorsának, a falusi társadalom alakulásának, kényszerű átalakításának ábrázolása volt – Sarkadi és épp Szilágyi István kivételével mind paraszti származékok. És nem kell mély önelemzésbe gabalyodnom, hogy felfedjem, nyilván azért foglalkoztatott, érdekelt-izgatott az általuk rajzolt falukép, mert az egyetemi diplomám megszerzéséig telente és főleg nyaranta, a vakációk idején magam is paraszti munkát végeztem szülőfalumban, ahol – hosszú ideig büszke voltam rá – nem sikerült téeszbe tömöríteni a gazdálkodókat. Így aztán, édesapám súlyos betegsége miatt is, kapáltam, kaszáltam, arattam (édesanyám volt a marokszedő), szekeret raktam (tudom, hány kereszt fér fel rá), csépléskor kévehányó voltam és így tovább. A falu poétikája (hogy egy friss könyv címére utaljak) ekként vonzott, kevésbé a szövegépítés, inkább – a példánál maradva – a kazalépítés miatt. Mentségemre szolgáljon, és itt skolasztikus módon, azaz tekintélyelvűen egy neves kutató, McHale véleményére támaszkodom, hogy a posztmodern felfogással ellentétben, amelyet „az ontológiai túlsúly” jellemez, megragadtam annál a modern szemléletnél, amelyet viszont „az ismeretelméleti túlsúly” határoz meg.

 

Mindazonáltal egyetlen esetben sem állíthatom, hogy kutatási témám lett volna bármelyik monográfia-alany. Műveik kritikusi témák voltak, még ha – mindenekelőtt Szilágyi mester közírói pályáját, publicisztikáit illetően – nem is mindig egy-egy megjelent kötetük szolgált apropóul. Ráadásul zömmel nem én választottam témát, alanyt, hanem a kiadók, szerkesztőik. Dobos László esetében például Tőzsér Árpád hívott fel, írnék-e a Földönfutók szerzőjéről, a volt miniszterről a Madách-Posonium portrésorozatába, majd rögtön a könyv elkészültét követően Dubával bízott meg. Azt hihettem, elégedett lehet a munkámmal, ám hogy a szlovákiai magyar folyóiratokban egyik monográfiát sem méltatták legalább bemutatásra, ha nem elemzésre érdemesnek, utólag úgy hihetem, ki akartak pipálni egy feladatot: írattak irodalmu(n)k két nagy öregjéről, és kész. A kánon – hogy ezt is, a kérdés nyomán szóba hozzam – ezek szerint úgy „működött” s „működik”, ahogy Grendel Lajos a Hagyomány és korszerűség a csehszlovákiai magyar prózában című tanulmányában közvetlenül a rendszerváltoztatás előtt megjövendölte: „a Dobos László, Duba Gyula és mások nevével fémjelzett prózamodell nem lesz, és nem is lehet kánonja prózaírásunknak”. A „mások neve” között, Grendel egy pár évvel későbbi naplóbejegyzésében már ott szerepel Gál Sándoré is – nem dőlök a kardomba (nincs is), de a kaszámat sem fenem (ez még van) amiatt, hogy a róla szóló monográfiát Szlovákiában ugyancsak a hallgatás csöndje veszi körül. Ágh István – örömmel töltött el – maga választott portrérajzolójául, talán mert szigligeti közös nyaralásaink alkalmával Lázár Ervin, Balázs József, Tamás Menyhért, Görömbei András és mások társaságában annyit értekeztünk és élcelődtünk, találgatva, például, hogy hány lába van az ekelónak vagy hogy dombon-hegyen lentről fentre vagy fentről lentre haladva kell-e a füvet kaszálni. Szilágyi István: az MMA Közelképek írókról sorozatának szerkesztőjénél, Ács Margitnál csakugyan én jelentkeztem. A 80. születésnapjára szántam a kötetet, mert méltatlannak tartottam (és tartom), hogy semmivel sem tehetségesebb és érdemesebb kortársaihoz képest a „kánonrendező és fenntartó erők” elvétve se igen hivatkoznak rá, mint irodalmunk kiemelkedő alkotójára, remekművei értékálló voltára. Volt aztán még – és ezt mások esetében is bevallhatnám – olyan szándék vagy inkább vágy is bennem, hogy cingár halandóságomat a monográfia madzagával odakötözzem egy-egy nagy alkotó zömök halhatatlanságához. Kár, hogy ez utóbbi (jelöletlen) vendégszöveg, egy egyébként Kossuth-díjas költőtől kölcsönözve, aki arra adta válaszul, miért szánja ideje javát műfordításokra.

 

Újságíró-szerkesztő és tudományos praxis felől megközelíthető életpálya a Márkus Béláé, olvasom valahol – mi köti össze a kettőt?

 

– Nem tudom, hol olvashatta, hogy két életpályám volt vagy van. Én megelégszem eggyel is a gyermekkortól máig, fő tevékenységi formának, módnak az olvasást jelölve meg. Újságíró koromban a megyei napilap kulturális rovatának munkatársaként a falujárások mellett (emlékezetem szerint csak egy olyan hajdú-bihari falu van, amelyikről nem írtam) kevesebb lehetőség adódott olvasásra, habár nem csak a lapban, hanem az Alföldben és az Ilia Mihály szerkesztette Tiszatájban is jelentek meg könyvkritikáim. Aztán hogy öt év múltán a folyóirathoz kerültem olvasószerkesztőnek, aki korrektúrázott is, volt elég olvasnivaló. Hogy praxisom lett volna vagy lenne, méghozzá tudományos, ez, Erdélyből kölcsönzött kifejezéssel, sosem járta meg az eszemet. A kisdoktorit azért írtam meg az újságíró Sarkadi Imréről, mert kedvelt professzorunk utóda, Tamás Attila biztatott; a kandidátusit, mert Czine Mihály noszogatott, a habilitációra pedig, már az egyetemen, Bitskey István unszolására vállalkoztam. Az utóbbi cím szerepe elhanyagolható, az előbbi kettőnek köszönhetem azonban, hogy docensi álláshoz jutottam a Kossuthon, ahol korábban, több mint egy évtizeden át, óraadó voltam, külföldi egyetemekre pályázott vendégoktatókat helyettesítettem. Ha megerőltetném magam, és gondolkodnék az úgymond két életpálya összekötésén, akkor talán a dolgokhoz, ügyekhez s persze, az emberekhez való hozzáállás jelentené a kapcsot. Lényegében, azt hiszem, az a magatartás, amelyet az újságíróskodás formált és alakított ki, s megerősített a folyóirat-szerkesztői munka. Nem egy művésszel barátságba keveredtem, ami azonban nem jelentette azt, hogy csak dicsérőleg írtam volna az alakításaikról. Ha lassan és nehezen is, de elfogadták, hogy igyekszem tárgyilagos lenni. Hasonlóképpen alakult az írókhoz való viszonyom is – ha mindenkiről, akivel jóban voltam, csak csupa jót írtam volna, akkor nem kritikákat, hanem ódákat kellett volna szereznem, dicshimnuszokat. A baráti szembedicsérésektől máig ódzkodom, ellenben régóta fújom a (tévesen Karinthy Frigyesnek tulajdonított) rigmust: „– Uram, lángész lobog önben! / – Uram, önben / Nemkülönben!” A „kölcsönös babér” osztása még mulatságosabb a szememben, mint amit szerkesztőként volt alkalmam elégszer megtapasztalni, hogy valakit csak a saját maga alkotása, megjelenése érdekel. Anekdotikus, ám megtörtént eset: tél van, zimankós, fagyos tél, megy a postára a szerkesztő, elesik a járda jegén, nem bír feltápászkodni, jön egy képzőművészeti kritikus, aki lehajol hozzá, nem azért ám, hogy felsegítse, hanem hogy megkérdezze tőle: mondd, a nyomdában vannak már az illusztrációk, és visszakaphatom a diafilmeket? E bő (vagy hosszú) lére eresztett válasz rövid lényege ez volna: a szándék szerint az életpályá(ka)t a tárgyilagosságra való törekvés, a mismásolás kerülése, az egyenes, őszinte beszéd jellemezheti.

 

 

 

Akarva-akaratlan irodalomtörténetet ír, mondja írásairól Szakolczay Lajos. Márkus Béla „irodalomtörténete” nem pusztán leíró jellegű, hanem az irodalmi értékvesztéseket következetesen feltáró, nem egy esetben az irodalom napi eseményeire reflektáló polémia is. Lehet érdemi vitát folytatni ma irodalmi kérdésekről, folyóiratokról, kánonokról?

 

– Hogy irodalomtörténetet írnék, ez sokoldalúan szellemes barátom túlzásai közül való, s legfeljebb úgy lehet benne némi igazság, hogy több irodalomtörténeti összefoglalást vettem górcső alá. Hirtelen Határ Győző monumentális munkája jut eszembe, aztán Vajda Gáboré (A magyar irodalom Délvidéken Trianontól napjainkig) no meg a Szegedy-Maszák Mihály és Veres András jegyezte vállalkozás. És szerkesztője voltam ugyan a Nap Kiadó In memoriam sorozatában a Móricz- és a Tóth Árpád-kötetnek (ugyanitt a Sarkadi Imre emlékezetét idézőnek), ám ezek, valamint a különböző tanulmányaim alapján sem kerekedne ki egy módszeres, átfogó irodalomtörténet. Ami az értékvesztésekkel kapcsolatos polémiákat illeti, itt egyrészt tudatos értékrombolásról, és nem véletlen vesztésről beszélnék, másrészt azért furcsállom a kérdést, mert hiszen minden efféle vita szorosan összefügg a kánonnal. Három példát említhetek, közülük kettőt gyalázatosnak, az írótársadalom szégyenének tartok ma is: az egyik a Nappali hold nyomán megszervezett Csoóri-vita, a másik A Hét szisztematikusan kíméletlen támadása Sütő András ellen. Közös volt bennük, hogy mindkettő a (magán)embert vette célba, holott a támadók – például Esterházy Péter vagy Mészöly Miklós – nagyon is tudták, nem volt Csoóri alkotásaiban egyetlen antiszemita passzus sem, és személyisége távol állt mindenféle rasszista megnyilvánulástól. De jóleshetett lelökni a trónról, ahová Illyés ültette. A művek Sütő esetében is kikezdhetetleneknek bizonyultak, még ha próbálkoztak is a leminősítésükkel. Ami megbocsáthatatlanul furcsa volt számomra: Erdélyben nem akadt olyan tekintélyes művész, aki csitította volna – Illyés szavával – a magánszorgalmú kutyák csaholását. Mellesleg: hasonló falka- vagy (enyhébben) nyájszellemet éreztem feltámadni akkor, amikor Szilágyi István regényét, a Hollóidőt a Réz Pál elnökölte kuratórium nem tartotta érdemesnek arra, hogy ugyanúgy egyedül nyerje el a Magyar Irodalmi Díjat, ahogy az előző évben Esterházy Harmonia Caelestise. A kuratórium nyilván tisztában volt vele, hogy – a szerzőt idézve – „egy ilyen kitüntetés kanonizációt is szolgál. Maga a kánonba emelés”. És – a képnél maradva – nem vállalta a(z emelő) daru szerepét.

 

A harmadik vita, amibe belekevertem magam, szintén elválaszthatatlan a kánontól: Hozsanna neked, Wass Albert? címmel elég terjedelmes dolgozatban oszlatni igyekeztem az író személye s munkássága köré fútt legendák ködét – véleményem azért lehetett határozott, mert már jóval a kultuszképzés előtt a nyíregyházi főiskolán, illetve a debreceni egyetemen is tartottam speciális kollégiumokat a kisebbségi magyar irodalmakról, bennük Wass Albertről, majd róla szóló doktori disszertációknak is voltam a témavezetője, illetve bírálója. Summa summarum: hazaffyasabb érzületű kollégáim egyike-másika még megveréssel is fenyegetett, mert kétségbe vontam a legnépszerűbbé lett szerző írófejedelmi rangját. Szomorúan konstatálom ma is, hogy a Kárpát-medencében 56 köztéri szobor, 34 dombormű, 26 emléktábla őrzi az emlékezetét, a nevét pedig 11 intézmény, 20 szervezet és 23 közterület viseli. Szomorúságra az ad okot, hogy – csak Erdélyt nézve – nálánál jóval érdemesebb életművekről terelődött-terelődik így el a figyelem. Hány szobrot, emlékművet érdemelne, mondjuk, Kós Károly, Tamási Áron, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Nyírő József! De a művészi értékeket tekintve, például, Bánffy Miklós, Karácsony Benő, Markovits Rodion, Makkai Sándor – és mások is. Egy szó, mint száz: polémiákra az elfogultságok, sőt elvakultságok késztettek.

 

A népi irodalom, illetve a határon túli nemzetiségi/magyar irodalom az a két nagyobb téma, amelyek egyetemi előadásaiban, illetve a tanulmányaiban, kritikáiban is felbukkannak – kik azok a szerzők és melyek azok a szövegek, amelyekkel körülrajzolhatók lennének irodalmi országának körvonalai?

 

– Hódítóként lépnék fel: irodalmi országom nagyobb lenne, mint Trianon előtt Nagy-Magyarország, határai kiterjednének mindenek előtt Franciaország településeire, városaira is. Például Carantec, Noirmoutier, Ile d’Yeu, Kuncz Aladár Fekete kolostorának helyszíneire vagy Regusse-re, Provence-ban, ahová a török hódoltság korában rabszolgaként hurcoltak el magyarokat, amint erről Illyés Hajszálgyökerek című esszéje értekezik, aztán József Attila nyomába eredve a Riviérán Cagnes-ban jutnék, s annyi más helyre. Párizsban az enyém lenne a Szent Mihály útja, a Szajnától fel egészen a Luxembourg-kertig, de az európai regénypályázat díjnyertese, Földes Jolán nyomán a Halászó Macska utcája, sikátora is, aztán a rue Budé 9, ahol emléktábla tudatja, itt lakott Illyés Gyula – s megannyi más hely, telep szerte az országban. Elég fellapozni az A. Szabó Magda és Ablonczy László szerkesztette Az „Állj fel” torony árnyékában című antológiát, hogy sejthető legyen, mennyi – hiszen, hála nekik, velük barangolhatunk-bóklászhatunk Frankhonban lassan már húsz esztendeje minden nyáron. A népi irodalomból, futólag gondolva, tényleg kevés lehet, akiről ne írtam volna ezt-azt, ide számítva A tardi helyzet és a Cifra nyomorúság Szabó Zoltánját, és – alig okkal – Cs. Szabó Lászlót, akinél okosabb, szellemesebb és elegánsabb esszéírót nemigen találnék. A kortárs költők, írók közül már említettem párat, de elősorolhatnám a kilencek és a hetek költői nemzedékét, és még előbbről a prózaírókét, az Emberavatásét, legelöl Sánta Ferenccel, remekművével, a Húsz órával. Erdélyből a Forrás második nemzedékéből alig van, akit ne ismernék személyesen, az ugratásig tisztelve egymást. A népiekhez aligha sorolható Székely János, A nyugati hadtest vagy A másik torony s a dráma, a Caligula helytartója főváros nélküli (szöveg)országomban legalább megyeszékhely lenne. Ugyanígy Füst Milántól A feleségem története, amelynek bonyolult felépítésére és cselekményszövésének rejtélyességére Huszárik Zoltán hívta fel a figyelmemet, amikor Örkény Macskajátékát rendezte Debrecenben. (Ez volt az egyetlen színházi rendezése.) Ám ha Örkény, akkor – nehogy szűknek tetsszék a határ – Esterházy (noha a Termelési-regényt mind nehezebben olvasták a negyedéves szeminaristák) és Nádas Péter is – írtam is róluk.

 

Az erdélyi – határon túli – irodalom iránti érdeklődés, gondolom, részben az Alföld szerkesztőségéből is eredeztethető. Ez az érdeklődés mennyire terjed ki a rendszerváltás után indult író/költő generációkra?

 

– Utánanéztem (magamnak), s az évszámot tekintve meglepődtem: az első írásom, amelyik a határon túli irodalmunkat szemlézte, 1971-ben jelent meg, mégpedig a jugoszláviai Forum kiadó 1968-as regénypályázatának köteteiről, köztük a díjnyertes Gion Nándor-műről, a Testvérem, Joábról. A magyarázat egyszerű: az Alföld (ekkor még nem dolgoztam ott) főszerkesztője, Kovács Kálmán évekkel korábban vendégprofesszor volt az újvidéki egyetemen, s ő bízott meg a művek ismertetésével. Aztán úgy alakult a helyzet, miután egyszer Ilia Mihály társaságában résztvevője lehettem az egy hétig tartó magyarkanizsai írótábornak, hogy Bányai Jánostól kezdve Gerold Lászlón és Gionon át Tolnai Ottóig megismertem az ottani alkotók javarészét. Nemcsak az Új Symposion-istákat, hanem az általuk szinte semmibe vett idősebb nemzedéket, Fehér Ferencéket, Pap Józseféket is – később többen rendszeres vendégei voltak a Debreceni Irodalmi Napoknak, kiegészítve egy hajdúszoboszlói fürdőkúrával. A regényszemlét követően egy másik Bori Imre és Juhász Géza tanulmányairól, valamint Szeli István Nemzeti irodalom – nemzetiségi irodalom című könyvéről íródott. De a felvidéki magyar irodalomról is hamarabb kértek recenziót (Zalabai Zsigmond: A vers túloldalán), mint az erdélyiről. Egyszerű okból: Görömbei András ez idő tájt kezdett hozzá a csehszlovákiai magyar irodalomról szóló kandidátusi disszertációja (monográfiája) megírásához, Czine Mihály vezetésével – voltaképp ők irányították a figyelmem például Dobos Lászlóra is.

 

A „romániaiak” sora a már áttelepült Páskándi Géza színműveivel és verseskötetével (A papírrepülő eltérítése) kezdődött, majd Király László Sétalovaglásával, Kányádi Sándor Szürkületével és Székely János esszéivel (Egy rögeszme genezise) folytatódott. S ettől, pontosabban a Királyékkal készített beszélgetésektől (Gálfalvi György: Marad a láz?), Vári Attila, Csiki László, Czegő Zoltán és Molnos Lajos verseinek „egybefogásától” számíthatom az erdélyi irodalom középpontba kerülését. Jórészüket, természetesen, igyekeztünk megnyerni az Alföld számára is, kiváltva olykor egy-két kolléga ellenérzését. Emlékszem például, hogy Kovács András Ferenctől (a szüleit jól ismertem Szatmárnémetiből) vittem vagy három-négy verset a rovatvezető kollégának, s csak nagy nehezen sikerült elérni, hogy legalább egyet közöljön (ha jól emlékszem, Csokonait idézte, és Professzor Czimbalmos volt a címe) belőlük. Hiába érveltem, hogy első kötetét, a Tengerész Henrik intelmeit az Utunk címoldalán Cs. Gyimesi Éva lelkesülten méltatta, Szilágyi Domokoshoz fogható tehetségnek tudva. Aztán KAF-fal, illetve az Alföld-beli szereplésével kapcsolatban József Attila-prafrázis: Mit oltalmaztunk, úgy van jelen, hogy most már támadóink védik. Rendszerváltás utáni generációk? Kertelés nélkül szólva: mind a felvidéki, mind az erdélyi ifjak esetében meghökkentett az a nemzedéki hevület, amely az Új Symposion kezdő gárdájára volt jellemző, Tolnai Ottó (utóbb) önkritikus szavaival: kalapáccsal akartak esztétikát „csinálni”. Olvastam és olvasom őket, nagy részük – kivéve a Székelyföld gárdáját (a helikonosokról, a „kölcsönös babér” jegyében semmit) – távol a rokonszenvemtől. Sokszor felvetem magamban, de talán írtam is róla, hogy áll, tehetségeket s műveket tekintve a mai irodalom, főként Erdélyben, a két világháború közöttivel (vagy a hetvenes évekével) összevetve. S amit külön sajnálok, hiányoznak az átfogó tanulmányok, szerzői portrék, monográfiák, hiányzik a módszeresség, a törekvés az immár száz éves „hagyomány” számbavételére.

 

Imre László szerint mániája, hogy minden hallgatójától megkérdi, honnan származik, hol nőtt fel. A Pingyom, pocem, pócurka című esszéjében szülőfalujáról, Bükkaranyosról és Székely Dezsőről ír egyfajta irodalmi, művelődéstörténeti minimográfiát, de a szöveg burkoltan önéletrajzi elemeket is tartalmaz. Ez a burkoltság, illetve a Szilágyi-szövegek önéletrajziságának kutatása összefügg valamiképp a fentebb említett „mániájával”?

 

– Megint csak a feltevés: burkolhatnékom van. Pedig nincs, a Pingyom… (egy erdőrész neve Aranyos határában, ahol szovjet katonák laktanyáztak) egészen nyíltan önéletrajzi vétetésű, hisz családtörténet is, benne a gyermekkorommal. Ami a mániámat illeti: ha Imre László professzor emeritus barátom csodálkozott eme rítuson, a hallgatók bemutatkozásáén, akkor természetesnek kellett tartania, hogy egy-egy szemináriumi csoport tagjai nem ismerik egymást, és nincs is igényük rá, pedig a családiasság valamikor a debreceni egyetem egyik jellemzője volt. De ha nem lett volna, tán megbocsátható egy tanárnak, ha kíváncsi arra, hogy a szemináriumát választó diákok honnan jöttek. És mert a többségük faluból, kisvárosból, esetleg bátorítóan hathat rájuk, ha tudjuk és megbeszéljük, merre felé van, mennyire nevezetes térségben a lakóhelyük.

 

Ami pedig az irodalomtudományt illeti, ehhez eligazításként Barta János professzorunkat idézem, aki (burkolt?) önéletrajzában (Visszapillantó tükör) ekképp vélekedett a debreceni iskoláról (amelyet igazából Barta-iskolaként tartanak számon): „Külön szín vagyunk a szakma fővárosi vagy más vidéki művelőihez, az akadémiai intézethez és főiskolákhoz képest. Összeköt bennünket az, amit élményi esztétikának szoktak nevezni. Megvannak ugyan az esztétikai és poétikai alapfogalmaink – kinek-kinek egyéni változatban –, de sohasem a fogalmakból indulunk ki, hanem mindig a mű egészéből. Elsősorban azt akarjuk élményi szinten felfogni, amit a műalkotás maga akar mondani nekünk”. Aztán megértőnek mutatkozik: „Ha országos viszonylatban veszi valaki szemügyre a módszereinket, valószínűleg régieseknek, avultaknak fogja őket találni. Meg kell mondanom, hogy mi debreceniek (…) tudatosan nem vagyunk ultramodernek, a szemantika, a strukturalizmus, a matematikai módszerek kevés nyomot hagytak rajtunk. De aki könyveinket, tanulmányainkat ismeri, az talán azt is megérzi, hogy amit elvesztünk a réven, azt bőségesen megnyerjük a vámon. A humán tudományok területén nem mindig a legfrissebb szerszám a leghasznosabb.” Megbecsülésnek tartanám, ha a fentieket el lehetne mondani velem kapcsolatban is. Hiszen akár csak Imre László, jómagam is a Barta-iskolába jártam – igaz, ő az első padokban kapott helyet, én meg valahol a hátsó középen ülhettem.

 

 

 

Márkus Béla 1945-ben született Bükkaranyoson. Széchenyi-díjas magyar irodalomtörténész, kritikus, egyetemi docens. Tanulmányait a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar-népművelés szakán végezte el 1965–1970 között. 1978-tól az Alföld folyóirat főszerkesztő-helyettese, 1990-től főszerkesztője. 1993-tól nyugdíjaztatásáig a debreceni egyetem modern magyar irodalmi tanszékén tanított docensként. Kutatási területe a 20. századi magyar irodalom, valamint a kisebbségi és nemzetiségi magyar irodalom. Több kötet, antológia, monográfia, egyetemi segédtankönyv szerkesztésében vett részt, az utóbbiak közül kiemelendő a Kányádi Sándorról, illetve Szilágyi Istvánról írott tanulmányok válogatása, legutóbbi monográfiája az MMA Közelképek írókról sorozatában jelent meg Szilágyi Istvánról.