Hargitai Szalon 2020




Lélektér címmel startolt a Hargitai Szalon a csíkszeredai Megyeháza Galériában. Ezt követően Székelyudvarhelyen és Gyergyóremetén is bemutatták a Botár László művészeti vezetésével létrejött tárlatot.

 

A nyolcéves, ám sokakban talán régebbi időket is felidéző, megyeinek tartott seregszemlén idén több szempontból is meglepően változatos anyag gyűlt össze. Leginkább az a meglepő, hogy a szokásostól eltérően a kiállítók között rengeteg a vendégművész, a Pitești-i Lucici család tagjaitól, az ulmi Schwarz Volkerig, a brassói Ábrahám Jakabtól és Ábrahám Imolától a budapesti Révész Ákosig stb. Úgy tűnik, hogy a rutinosan ismétlődő, sok más egyéni és csoportos kiállítás sorába belesimuló éves tárlatok népszerűtlenné válását próbálták a szervezők ezzel a megoldással elkerülni, ily módon új színt, lendületet adva ennek a szalonművészetnek. A szerény számú helyi alkotó mellett olyanok kaptak helyet itt, akik sok szállal kötődnek Csíkszeredához, Hargita megyéhez, például több ízben résztvettek a helyi szervezésű Free Campen, vagy közös kiállításokon szerepeltek helyi alkotókkal. Baráti szálak, helyi kötődések alakítják a kiállítást, ugyanakkor a címadó téma is kapcsolódási lehetőségeket képez a tárlat terében.

 

A kiállítók között többen is komolyan vették a témát, úgy teszik érzékelhetővé lelki tereiket, hogy közben ők maguk is újra bejárják, időnként átrajzolják, átfestik, újratagolják azokat. Több alkotáson is felfedezhető a jelenlegi járvány lenyomata, a bezártság érzése, a félelemé, a magány teremtette elmélyülés lehetősége, a befele fordulásé, vagy másoknál a külvilág képeiből táplálkozó, azokat szürreális hatású belső terekké formáló gesztusok, a múlt gyűrődéseibe kapaszkodó, letisztult festőiség, vagy a játék teremtette bizarr lehetőségekbe való alámerülés, a szabad alkotásba való belefeledkezés, hitből adódó magabiztosság.

 

Vannak tragikusabb, emelkedettebb hangok, drámai, hétköznapi terek, szürreális és groteszk terek és vannak olyanok is, amelyek valószerűtlennek tűnnek, holott pontos nagyítások. Ha nem is minden esetben aktuális reflexió egy-egy kiállított alkotás, nagy a csábítás, hogy a mostani helyzetre való reakciókként is kezeljük azokat. Így a nagyrészt már ismerős lélekterek egészen sajátos és árnyalt képet festhetnek.

 

Műfajilag is leginkább a sokféleség jegyében kapcsolódhatnak a kiállított munkák, kezdve az idei szalon szakmai díjait elnyerő Horváth Levente festői kifejezésmódjától, illetve Fazakas Barna fotóalapú, szürreális tereket nyitó festményeitől, a kiállítást zsűriző Márton Árpád pasztelljein, Csillag István festménygrafikáin, Damó István vagy Fejér Bernadett digitális nyomatain, Bakó Klára textiljen, Elekes Gyula tűzzománcain, Bara Barnabás plasztikáján, Vlad Augustin Lucic fotóján keresztül Erőss István videójáig.

 

Annak ellenére, hogy a Szalon nagyon sokféle munkát sorakoztat fel, a seregszemle jelleg nem válik zavaróvá, talán a kiállítás zegzugos tereinek, illetve a munkák elrendezésének köszönhetően úgy járhatók be a legkülönbözőbb lélekterek, hogy azok, elszigeteltségük ellenére, összekapcsolódnak egy közös történetben.

 

Siklódy Ferenc: A csont misztériuma

 

Botár László: Bizarre Relations _ the question

 

Szentes Zágon: Űrkalóz

 

 

Horváth Levente: Csűrmemória I

 

Fejér Bernadett: Exitus 1

 

Fazakas Barna: Cloudwalk III

 

Fülöp József: Lepel 2

 

Erőss István: Dialogue videorészlet

 

Augustin Vlad Lucici: cím nélkül