Versek




Simon Sándor: A világ gyökere

Simon Sándor: A világ gyökere


 
 

Három kívánság

(András fiamnak küldöm,  2013-ba)

 

– Fáraó, adj nekem vizet,

kitikkadok, úgy tűz a Nap,

egy korty vizet, csak inni adj,

valamely Isten megfizet,

avagy örökkön élni hagy.

 

– Adok, te kis hamis, adok,

vizet is kapsz, életet is,

csak ne rinyálj, csak ne zsarolj,

ne zsarolj: „sok a gyermeked”,

több itt a kő, több, szanaszét

kövekbe botlik meztelen

lábam ezen a szent helyen,

ahol áll majd a Piramis,

hordd a követ, te kis hamis!

 

– Királynőm, adj nekem vizet,

elszáradok, tűz rám a Nap,

csupromba csak egy korty vizet,

Egy Igaz Isten megfizet,

vagy örökébe befogad.

 

– Adok, te kedves jómadár,

neked a víz, a víz kijár,

csak ne könyörgj és ne zsarolj:

szomjúhozik négy gyermeked,

szomjúhozik négy gyermekem,

phán-tász-má-go-ri-á a neve

a kórnak, csodadoktorok

vájkálnak majd bele, bele,

nékem, lásd, több az ellenem,

az ellenem trónomra tör,

kardod forgasd és záporozd

a nyilakat, s ménköves esőt

szórj szét, mert te is láthatod,

imbolyog trónom és remeg

a  korona szent fejemen,

véred is add, kell az nekem,

glória kell, és félsz legyen!

 

– Gyermekem, adj nekem vizet,

három éve nem láttalak,

már úgy kereslek, mint a vak,

ujjbegyemmel kereslek én

Téged, a kövek szegletén,

homokban vérző köveken,

hol a Fáraó megpihen.

 

Te bújkálsz trónusa mögött,

Királynőnk gyakorol kegyet,

ha kijöhetsz, s megmutatod:

ujjammal érintem sebed.

 

Isteni helyen, ott lehetsz!

Három éve, hogy tart e hecc,

Téged, hogy ne érintselek

(én Krisztusom, köpönyeged…),

szemmel, hogy ne is lássalak,

látomásomra fussa csak,

analitikus veszi meg,

és ne foghassam meg kezed,

távol légy, mint e költemény,

távolabb, mint az égiek.

 

Dudus Fiam, láttam veled,

bejártunk sok-sok piramist,

 

lebegtünk Ég és Föld között,

emelgettük a köveket,

megemeltük Isten helyett,

de most adj nékem, adj vizet,

Égbe vittük a piramist,

mi vittük azt az Égbe fel,

kettőnk közös erejivel,

három éve, hogy lezuhant,

csak kőhalom, emitt, alant,

s most cipelem a köveket,

fáraónknak , az Úr helyett.

 

Három éve, hogy kis kezed,

kiráncigálták kis kezed

az enyémből, ne fogjam én,

nem igevers, csak költemény,

amit itt Apa alakít,

hogy nem vagy, nem lehetsz Te itt.

 

Mégis, Fiam, Te adj vizet,

ketten vívtuk meg a csatát,

Fiam, mi ketten, lucskosan

a vértől, mi a tőrbe’van,

vérből a tőr és a szike,

és meleg gyermekvér csorog

Királynőnk trónusa körül,

ő édes álomba merül,

visszahoztuk a koronát,

ő édesdeden szendereg,

megvívtuk a játszi csatát,

halálocskával, ideát,

meg néha ott is, odaát.

 

Fiam, versemből odalett,

hozz nekem markodba’ vizet…
 
 

Fák, hajnaltájt

 

Az udvaron ezüstfenyő,

Isten keze ültette el,

árnya benő az ablakon,

árnya is Urunktól vagyon,

nem égi hulladék, se jel.

 

A házra a fény felfeszül,

falain kúszik fel a kék,

fákat mosdat a kék, a zöld,

s a hajnalpír is odaég.

 

A házban négy apró gyerek

a hajnalfényben szendereg,

s békésen alvó szilvafák

nyújtózkodnak a ház felé,

a fehér kerítésen át.

 

A házban két lány, két fiú,

az anya, és a virradat

fény-árnyjátéka arcukon,

mi Krisztus után ránkmaradt.

Fenyő az udvaron, fenyő-

fa ágaskodik fel

az ablakig, hol négy gyerek

álmában is eléri, el,

az ágait, kezeivel.

 

A kút vize ezüstfenyő

alatt csillan, csobog bele

az Égre mázolt Semmibe,

s mi volt, mi nincs, az összenő.

 

Fess ez a hajnal, Istenem,

ahogy éjedből kémlelem.

 

A kertben zöldell, zöld a fű,

tombol a zöld a fövenyen,

s szétdobálva emitt, amott

balta és szekerce pihen,

 

s csillan a fűben a jatagán,

mit markos kéz odavetett,

és bárd szórja szét azt a fényt,

amit Atyánk ráengedett.

 

Fitt ez a hajnal, Jó Uram,

bár nem felé vezet utam.

 

A fenyő alatt ott a kút,

vizében poshad már a kék,

a kék, a zöld játéka ring

gyermekszemekben, és az ég.

 

S az ezüstfenyő megremeg,

levelein reszket a dér,

az ezüstfenyő négy gyerek

látomásában égig ér.

 

S a gyerekek úgy ébrednek,

hogy reszket már a levegő,

mert nem lehet azt mondani,

kiejteni, hogy „énteő”,

 

hogy „ő”, azt szólni nem lehet,

a balta odavettetett,

s szekerce, jatagán oda,

a bárd is, s mint írva vagyon:

a balta odavettetett.

 

Fenyő alatt a kút vize

csobog a mosott Semmibe,

s a kút vize is mérgezett,

vagy az volt, vagy csak az lehet.

 

Ez a hajnal már nem enyém,

s nem enyém ez a költemény,

zárósorát is visszakérem

az Úrtól, ha leül beszélni vélem.

 

Hajnalban döntik ki a fákat,

engedjétek hozzám a Családapákat!
 
 

Játszóterek

 

Van egy játszótér a Pilisben,

ahová, Apa, nem jöhetsz.

A hinta itt az Égbe száll,

a Nagykevély lábainál

megáll, s te ecc-pecc, elmehetsz!

 

Mondják, van másik játszótér is,

gyümölcstől ékes almafák

nőnek ott titkon, s azt regélik

örökbe fogadt angyalkák:

Az Éden megtelt és bezárt.

 

Játszótereken kívül nincsen

gyerek! Ott egy-két apa ténfereg.

S te nem vagy itt e kedves téren,

veled játszani hogy lehet?!

 

……………………………………

 

Egy kiszuperált libikókát

mos a pilisi, kéklő pára,

 

s ennyi volt, Apa, ez volt mára,

 

Isten ott hintázhat veled.