Ház a szálfák között 




Múltfilmnek nevezzük azt, amikor egy adott filmalkotás az élő félmúltat, annak leginkább történelmi eseményeit ábrázolja, amelynek alkotói talán „tanúi” is voltak (pl. Moszkva tér). Így a nézői emlékezet és a rendező alakja hitelesíti a filmet. Ha az esemény túl van ezen a horizonton, akkor a műfaji fogások látszanak alkalmas eszközöknek, mert észrevétlenül egyszerre hitelesítik és mitologizálják is a történelmet. Hálás is használni, csupán azért nem kedvelik a történelmi személyek ábrázolását, mert az internet lexikális tárában könnyű tájékozódni a szereplők valódi sorsa felől. Megoldás lehet a történelmi békaperspektíva: a kisember sorsa vagy egy közismert tragédia okainak feltárása.
 

Az ember életét, múltját alapvetően történetként éli meg és adja vissza. Amikor láthat egy ábrázolt történelmi miliőt, sokkal jobban el tud merülni benne, ha megfogható elemekkel tárják elé azt. A néző kényelmesen elvan a történelminek álcázott krimi, melodráma, romantika világában. Persze ebben az a veszély, hogy ha a forma átveszi az uralmat a történet felett, egyszerre hiteltelenítheti is azt. A rendező és a forgatókönyvíró ennek ellenére bátran elkalandozhat és orránál fogva vezetheti a nézőt, legfeljebb néhány epés megjegyzést kaphat az ítészektől, de ez sok esetben talán mellékes is.

 
 

 

Szász Attila rendező és Köbli Norbert forgatókönyvíró azt a „piaci rést” ismerték fel néhány évvel ezelőtt, amelyet a jó minőségű – s itt elsősorban jól megírt – történelmi tévéfilmek hiánya jelent. Köbli szkriptjeit más rendezőkkel (Kovács István: Szürke senkik; Bergendy Péter: A vizsga) is sikerre vitte, de Szásszal való közös alkotásaik, A berni követ (2014), a Félvilág (2015) és az Örök tél (2018) is egyfajta ívet írnak le a zárt hangulatú, historikus tévéfilm világától az igényes emlékezetpolitikai műig. Bár, amikor vitatott történelmi momentumokhoz nyúltak, látszólag megbicsaklott erejük az ábrázolás reprezentativitásán (pl. Örök tél). Ennek ellenére kétségtelen, hogy a „kosztümös film” zsánerét sikerült feltámasztaniuk. Számukra a valós eseményeket felváltja a sokkal jobban megfogható műfajok kézjegye, a profi technikai, dramaturgiai megvalósítás és a színvonalas színészi játék.

 

Amikor beültem a moziba a páros legújabb, Apró mesék című filmjére, rögtön két jellegzetességet már az elején az arcomba dörgölt a film: az inzertek felemásan egyszerre idézték meg az ötvenes évek magyar filmjeinek betűit és az amerikai „fekete széria” bűnfilmjeinek kezdéseit. E kettősségből inkább utóbbi volt az erősebb, s lehetett sejteni, hogy valamiféle tengerentúli ujjgyakorlatot fogok látni.

 

Az Apró mesékben a noirra és a thrillerre jellemző sötét háromszög-szituációt ismét (a Félvilág után) egy zárt térbe helyezte az alkotó duó; egy árokba mélyített, erdei rengetegtől övezett vadászházba. Ide érkezik meg ugyanis Hankó (Szabó Kimmel Tamás), aki a szétbombázott Budapesten leginkább abból él, hogy a Kis Újság hirdetéseit szemezgetve, önmagát nyomaveszett katonák bajtársának adja ki. Egy jó történetért néha koszt és kvártély jár az eltűnt bakák rokonaitól. Bizonytalan helyzetét fizikailag a hiperinfláció, lelkileg pedig az orosz fronton átélt rémálma súlyosbítja. Mégis ebből az álomból él: a zimankós orosz télben megpróbál egy anyát vesztett csecsemőt megmenteni. A rémemléket az adott fiktív bajtársakkal egészíti ki. Ám mint minden démon, ez is felőrli az embert, és egy balul elsült hazugság után Hankó megszökik egy vonattal. A csaló, az antihős „katona” karakterének tétje, hogy hőssé, tisztességessé váljon. Kiderül, remek alkalom ehhez a vidéki város, Bárányfok erdejének közepén lakó vadászné, Judit (Kerekes Vica) és fia, Virgil (Tóth Bercel) párosa, akik éppenséggel nem várják haza a fronton szolgáló erőszakos családfőt. Hankó újdonsült családjában apaszereppel, szeretői státusszal próbálkozik, de persze hirtelen beállít a valódi, hadifogoly apa, Bérces (Molnár Levente).

 

A film két órányi tiszta thriller, amelyben világosak az ellentétes viszonyok, erősnek hat a környezetábrázolás, fordulatos a forgatókönyv, remek a színészvezetés. Csak éppen ez mind egy tucat ötvenes évekbeli noir filmből van összeválogatva. Az alkotók figyelmét ezúttal nem kerülte el, hogy az ódon, szűk kisvárosi hangulatért ne egy skanzenbe, hanem valósnak ható helyszínekre menjenek el. Ennek ellenére kár, hogy a mozifilmes debütáláshoz nem találtak valami igazán frappáns szélesvásznú világot, hanem megelégedtek a jól bevált szűk házias „színpaddal”. A pörgős kerettörténetet ráadásul erőltetetten amerikaias gengszterhangulatúra gyúrták, amely annak ellenére, hogy színes-szagos romvárost mutat, inkább tűnik Chicagónak, mint Budapestnek. Szerencsére az erdei jelenetek és Bárányfok kisvárosának ábrázolása nem ilyen, s a film előnyösen lépi át saját maga cégérét, a háború utáni erkölcsi bizonytalanságot mégsem tudja visszaadni. Vagy nem is akarja.

 

A melodrámai háromszög, a késleltetések, s még a jelmezek műfajisága is kissé elnyomja a tartalmat. Látszik, hogy Köblinek inkább az volt a célja, hogy minden motívum és szál, iskolás módon, de nyugvópontra érjen a film „megfelelő” befejezésében. Ezt csak aláhúzzák Nagy András (Árulók, Hurok) szép képei, valamint Pacsay Attila és Parádi Gergely zenei aláfestései.

 

A film után többször eszembe jutott Makk Károly Ház a sziklák alatt című klasszikusa. Az 1958-as pszichothriller kísérlete talán azért bukott meg annak idején, mert a nézőkben túlságosan elevenen élt az a poszttraumatikus stressz, amelyet Görbe János gyilkossá váló, hiteles veterán alakja megjelenített. A műfaji keretekben talán akkor még lehetetlen volt átélni a háborúnak ezt a hatását. Az Apró mesékben már nincs probléma a műfaji stilizációval. Ám a világ­égés okozta sokk emlékezete annyira múzealizálódott, hogy súlytalanná vált. Míg Makknál a háborús „démonok” sebei neurotikus, eredendő társadalmonkívüliséget eredményeznek, itt a „gonosz” egy titok, egy hazugság, amelytől Hankó meg akar szabadulni. A visszatérő apa/férj viszont hiába vágyik erre, ő megmarad „vadnak”. E filmen látszik legjobban, hogy a második világháború és az utána következő évek ábrázolhatósága, ha nem is a mítoszok, de végérvényesen a fikciók világába távolodott el.

 

Az Apró mesék mindenképpen néznivaló mozi. A Köbli–Szász páros mesterségbeli tudásához pedig kétség sem férhet: a történelem egzotikumát remekül párosítják a színvonalas szórakoztatással. Az új évezred magyar közönségfilmes irányának legeredményesebb alkotói közé tartoznak. Talán pont emiatt is jó lenne végre nemcsak iparosmunkát látni tőlük, hanem filmes tudásukat latba vetve kiléphetnének a biztonsági játékból. Filmjeiket látva úgy tűnik, erre minden adottságuk, s talán már figyelemmel követő közönségük is megvan. Tehát itt az ideje, hogy a filmműfajok mellett egy másik eszközüket, a történelmet is ilyen erővel „markolják meg” és hámozzanak ki belőle valamit. Ha ez megvan, akkor a múlt felszínéből remek üzenetet fogalmazhatnának meg a jelen nézőjéhez. A bátorság nem hiányozhat…

 

 

 

Apró mesék, magyar film, 112 perc, 2019. Rendező: Szász Attila. Forgatókönyvíró: Köbli Norbert. Operatőr: Nagy András. Vágó: Hargittai László. Zeneszerző: Pacsay Attila, Parádi Gergely. Szereplők: Kerekes Vica, Molnár Levente, Szabó Kimmel Tamás. Tóth Bercel, Gyabronka József, Egyed Attila, Kiss Diána Magdolna.