Hazai oltványok




Árkossy István: Éjjel a parkban, 2017

 

Nem egyszer került szóba egy-egy „világjáró” napjukon, hogy nem siratni kell az elhagyott, elúszó ősi falut, hanem egyszerűen megvenni. Igen. És a képzelet valóságos autonóm falvakat épített a meghagyottból, a meglévő maradékból. De hát kinek fontos ez ma? Az egyik hazajáró, a volt lelkész azt is mondta néha, például a Nagy-Vackorfa alatt uzsonnázva, hogy Isten legszebb teremtő napjai a vasárnapok.

 

– Miért ne lehetne a Teremtőnek is derűs, szép napja, amikor gyönyörködik a maga teremtette szülőhely tisztára sepert utcácskáiban, hasonló, de gyermekben életesebb udvarokban? Van egy dicsérő szólás a faluban, mikor valamit, sőt, valaki lányt elismerőleg gyönyörködve minősít a hazai beszéd, mondván, hogy Isten jó kedvében teremtette.

 

A Nagy-Vackorfa leírva nagybetűs lenne örökre, ha valaki írna a Berekút geográfiájáról. Az a fa földrajzi eligazító volt a Berekben, a kis völgyben, kicsit errébb a nagyvilágtól. Kis falvak kis irányadója. Nem az ő hibája, hogy megérve a százötven évet, mintha visszatöppedt volna a facsemeték méretére.

 

– Tudod, a Nagy-Vackorfától fennebb vannak a pityókaföldek. A Nagy-Vackorfától tova Szentdemeter felé…, szóval sajátos szerepe volt gyermekkorunkban. Irányadó. És akik még itt élnek…

 

Ez a nehezebb része a megbeszélhetőknek, a hazasettenkedőknek. Haza az idegenből az immár idegenbe? Nem éppen, de na… És nem is csak a birtokviszony riasztó a mában.

 

A Kenderes már a falu eleje. Nem rang szerint. A falu eleje egykor, már a mi korunkban, a bírónál s a jegyzőnél, majd aztán a párttikárnál kezdődött. Utóbbinak annyi osztálya volt, mint a vonatnak, de a párt hatalmas volt. Fehér a bárány, erős a farkas, gyöngék vagyunk mi, a Párt hatalmas…

 

– Belátni innen Alszeget. És a templom, az ezüstbúbos templom!

 

Akinek van halló mellkasa, az érzékelheti a 98 házas falu lélegzését a fák, a kertek által, harangszó nélkül is.

 

És minden hazalátogatás alkalmával úgy beszélt társának, az idős apabarátnak a falujukról, mintha Zsolt bácsi nem lett volna édesapjának gyermekkori barátja egykor. Ám az sosem figyelmeztette, hiszen barátokká is váltak úgy-ahogy, nagy kerülők után.

 

– Én most azt fogom cselekedni, Zsolt bácsi, amit sürgősen gyónásra idézne a katolikus pap. Meg is gyónnám, ha lenne itt pap. Igaz, én református pap voltam, nem is rég. De vallom, gyónni, bűnünket megbánni lehet jégeső alatt, paplan és bűnhődtető szenvedés, jóvátétel alatt is. A hitben a hovatartozás nálam nem számít: cigányok lakják itt már 80 százalékban a szülőfalumat. Amolyan gáborcigányok, rózsás szoknyás, tisztán öltöző, dolgos magyar cigányok. A kocsit most behúzzuk a Kenderesbe.

 

Istenem, hol van itt s mióta nincs már kender a Kenderesben! A kender falurésze volt ez a remek, nedves terület. A kendert ki kellett nyűni, áztatni, szárítani, tilolni, aztán megfonni. Más házi növényt nem tűrt meg maga mellett a kender. Igényes volt, akár a megmunkálása. Most riasztó, nagy labodás, gyomos, elhagyott világrész a hazatájolók számára. Még a nyomunk se látszik, gondolta az idős tanár. Sehol. Az emlékeink is a katolikus torony keresztje fölött kerengenek. Mintha menekülnének a két „őslakos” elől.

 

– A kocsi itt marad. Zsoci bátyám is maradjon, legyen szíves. Fennebbecske nincs annyi burján… Én pedig fentről bekerülök… a saját kertünk fölé, onnan…

 

Zsolt bácsi is itt töltötte gyermekkorát. Ifjú pap barátját egykori lelki barátjától örökölte, a faluval s múlhatatlan emlékeivel együtt.

 

Örökre hihetetlen marad számomra, hogy a szemem előtt múlt ki egy egész történelmi rendszer, meghaltak barátaim, kifordult sarkából a falunk is. És a lelkemben örökre megmarad rendben az emlékek falva, folyója, tengernyire duzzadva s megélve.

 

A fiatal pap családjának házát egy segesvári gazdag román vette meg. A teológus fiú csontjai csikorogtak, ha csak rágondolt, hogyan zörögtek a lakásajtó, a pince, a kapujuk kulcsai utolsókat, amikor átvette a házukat, bezárt mindent, a kapun kívül fölnézett a 183 centiméter magas apjára, azzal fölment Székelyvécke felé az úton, Segesvárra. Haza, új házától. A miénktől.

 

A házuk remek volt hajdan is. Most is megvan, de még az István apja eladta, válás után. A három gyermek megnőtt forma, egyik teológiára, másik iparra, a kislányt magával vitte a maga útjára, be a városba az asszony, mert nem bírta tanítónőként sem a hajszát a kicsi faluban. A férj maradt. A fiúk serdülőkként már részt vettek az egyetlen emeletes ház, kerítés megépítésében is.

 

– Apátok szigorú volt mindenkihez, önmagához is. Jól emlékszem. – De megépült a két szintes ház két fürdőszobával, emeleti erkéllyel. Az udvar lekövezve. Kényelmes lakás, az asszony sehol, illetve tova a városban a lánykával.

 

Zsolt tanár nem zsoltárokat tanított. Irodalmat a városokban. Most elnézte egy hatalmas kövön ülve a falut, a maguk faluját, ahol töltötte gyermekkorát maga is, néhai remek barátjával. Ahol gyeptéglákból építettek váracskákat, játszták az indiánosdit nyaranta. A világ magyar delavárokból állt. Másként viselkedtek a bükkerdőben és másképp a gyertyánosban. Más volt itt minden, gondolta, elnézve Alszeget, firtatva szemmel a Kisszeget a templomon túl. Nagy Jánosbá’, a féllábú tűnt elibé valahonnét az ég peremén a falucska fölött.
 

Visszaérkezett Álmos, a fiatal férfi, kicsit lihegve, derűsen. – Nézze, Zsoci bácsi. Almaoltványok. Nem loptam, a magunkéból vágtam. Átlibbentem a kerítésen. Vágtam oltványt. Viszem a 168 éves tordátfalvi kertecskénkbe, oltani. Érzem a gyermekkori alma ízét, a fa illatát ezen az oltványon. Lakatlan, eladó az apámé, a szülőházunk. Meghirdették. Meg akarom venni. Összeszedem a pénzt, kell a szülőházunk. Kell a falum. Annyi mindent láttam, megtanultam negyvenkét esztendő alatt. De legtöbbet itt. Hát valahova le kell rakodni! Az erkély integetett, én át a kerítésen, hoztam oltványt a kertünkből, az megél s megmarad. Itt vagyok, mehetünk, Zsoci bácsi. A hídtól, az egykori s mostani üzlettől le a Szoros utcáig kilenc házban magyarok… A többi, a többi nem az. A patakon túl is vannak még magyarok.

 

Óvatosan összecsomagolta a negyvenkét éves férfi az oltványokat, a tanár úr sírdogált kicsinyég úgy befelé, ahogy elhagyták az elhagyatott falujukat, ahol milyen is volt a csók, a kenyér, az alma íze?