Hegel: járvány és utókor között, félúton




 

Annak, ha egy író egyetemi előadás előkészítésétől lelkesülve ír drámát, legalább annyi előnye van, mint hátránya: előnye egyértelműen az, hogy jól aládokumentált drámai szövetet hoz létre a sok kultúrtörténeti adatot élő anyaggá gyúrva, hátránya viszont az, hogy nyersanyaga olyannyira uralkodóvá válik, hogy a szerző nem igazán tud lemondani olyan adalékokról, amelyek a drámaszerkezetet ingataggá, kevésbé kerekké, „színpadidegenné” teszik. Nyilván, itt az is kérdés: le tudnám-e mindezt írni ennyire határozottan, ha Vörös István író, a Hegel halála című frissen írt karanténdrámájának félig online felolvasószínházi, félig pedig online stúdiószínpadi bemutatója előtt nem ismertette volna a szöveg keletkezéstörténetét? Nyilván, nem épp így fogalmaznék. Bizonyára úgy kezdeném: az esztergomi Babits Mihály Színház társulata által a Bubik Színpadon bemutatott dráma – bár igen határozott vonalvezetéssel illusztrálja Georg Wilhelm Friedrich Hegel (1770–1831), az újkori filozófiatörténet markáns alakja életének utolsó, rövid szakaszában a járvány és a karanténlét morális és szellemi természetrajzát, dilemmáit és egyensúlytalanságait – a szerkezete megkövetelné bizonyos sallangok és vadhajtások eltávolítását, az alapos dramaturgiai utómunkát. Rögtön hozzá kell tennem viszont: a 19. századi kolerajárvány idején spirituális dilemmák között hánykolódó filozófus drámai története olyan értékes, ellentmondásos életérzést, terméketlenségében is termékeny járványfilozófiai fejtegetést hozott be a Covid-19 által ütemezett hétköznapjaimba, amilyennel eddig sehol és semmilyen formában nem találkoztam. Ez önmagában is érték. Viszont kár, hogy a drámai történetmesélés közben súlytalan antihőssé válik a főszereplő…

 

A parányi, kevés és ad hoc jellegű kellékkel, díszlettel szinte túlzsúfolttá tett színpadon (amelyen 3 próbával hozták létre a produkciót Kaj Ádám rendező vezényletével) megidézett történet a német himnusszal kezdődik. Rögtön eszünkbe jut a szerző előzőleg velünk, virtuális nézőkkel megosztott élménye: Hegel Berlinje számára is otthonos hely, írói ösztöndíjának helyszíne, akárcsak a történet legelején megidézett Kreuzberg, a német főváros művésznegyede. De nem csupán Vörös István számára közeli Berlin: „globalizáltan” magam is amolyan fővárosfélémnek tekintem (és ez nagyjából annak tulajdonítható, hogy járványidőben gyakorta tisztább és érthetőbb hírek jöttek onnan, mint Bukarestből).

 

Nos, ebben a járványügyileg közel került miliőben a történet kezdetekor házastársi szópárbajt vív egy enyhén eltájolódott, dilemmázó Hegel – aki a kolerajárványban a társadalmi rend romlottságának felszínre törését látja – és egy enyhén elviselhetetlen Hegelné, aki mindent jobban tud a férjénél: előszedi, kiértékeli, lehúzza, fikázza. Legalábbis ez rajzolódik ki abból, amit körülbelül tíz percen át látni és hallani lehet a színen. Rengeteget gondolkodtam: miért van az, hogy – bár szimpatizálok az erőteljesebben feminista szólamokkal és nagyjából Hegelné élesen kritikus okfejtéseivel is – ez a férjet kizsigerelő nő roppant ellenszenvet váltott ki belőlem? Ennek okát a gúzsba kötött, túlontúl kevés eszközű „poszt-covid” színészi játékban látom, amelyben éppen ott van az él, ahol felesleges: Frau Hegel színházi „halála” az, ha az őt megformáló színész a szöveget játssza. Magyarán: ha rájátszik az élekre. Kivész belőle minden emberség, amikor nagyon hangos szemrehányásként hangzik el még az is, hogy a kor nagy gondolkodója (Hegel) tíz-tizenöt éve „kiégett”, hogy jó előadó és csapnivaló szerző, író, hogy elpocsékolta „virágkorát”, és általában sincs olyasmi, amit ő jól végezne. Nem azt akarom színlelni, hogy rengeteg év házasság után a házastársak nem lehetnek pont ilyenek egymással, de itt a tartalom rovására megy, az ellenszenves „kiherélés” a drámai szerkezet tekintetében is szellemi impotenssé teszi a főszereplőt. Ennél fogva már nehezen tudok azonosulni a drámájával.

 

Mindez elegyedik azzal, hogy Berlinbe kéne menni, egy-két ügyet elintézni, és főleg újrakezdeni az alkotást, mondja az asszony, újraszerkeszteni Hegel korábbi műveit, mert ugyan van járvány, de az is lehet, hogy nincs, és különben is, az ember annak hisz, amit lát. Ismerős mindez? Hát persze, hogy nagyon „covidos” fejtegetésnek hangzik… Ugyanebben a férj-feleség közötti párbeszédben hangzik el, Hegelné tolmácsolásában az, ami a járványos életérzés veleje Vörös István drámájában: „A járvány az, amikor a történések és a válaszok egyensúlyban vannak. Lényegében ilyen a mindennapi élet: nem törődünk a halál közelségével. Amikor bekövetkezik a járvány romantikus szakasza, az egyfajta apokalipszis: a járvány újra észreveteti magát, félreértésekre ad okot, hogy abból aztán összeálljon valami csírája egy mélyebb megértésnek. A járvány jellemzője a haláltánc. Ahogy mondtad, olyankor fordul elő, amikor nincs semmiféle komolyan vehető jövő már, és az elérkezése elől épp ezért őrült rángásokkal igyekszik elillanni” – fejti ki férjének lenyűgöző monológjában, és ettől fogva Vörös István drámájához van egy újabb „kulcsunk”: az allegorikus szereplők benépesítette késő középkori dans macabre olvasata, amelyben a figurák egy-egy eszme, tulajdonság megtestesítői. Ha úgy vesszük, Frau Hegel is az, félig-meddig megbocsátunk neki.

 

Az ezt követően – Hegel első, törvénytelen fia képében – színre lépő szophoklészi szereplő, a vak Teiresziász/Georg Fischer drámaszerkezeti bűnei azonban már kevéssé bocsánatosak. Értem ugyan, hogy ő a „járványkultúra” másik drámájából, az Oidipusz-trilógiából érkezik, és dolga, küldetése van a színen. Azonban egy olyan mellékszálat hoz be a történetbe az amerikai őserdők vadságának himnikus dicséretével, ami jobbára túldimenzionált kitérő itt. Elmondja jelentőségteljesen, hogy vakként lát igazán, és hogy azért tért vissza hazájába, hogy apját megvédje a világtól, és „a világot az ő filozófiájától”. Ez eddig még rendben lenne. Azonban a világtalan ifjú „vendégszereplő” arra sürgeti apját, hogy mihamarabb kezdjék el Berlinben Hegel könyveinek „eltüntetését”. Erre rádupláz Frau Hegel is, mondván: „Te fogsz pusztítani. Téged használnak majd diktatúrák igazolására.” Nos, ennél a jelenetnél nézőként hirtelen leválok a produkcióról, alapvető és zsigeri düh kerít hatalmába: úgy értsem, hogy Hegel nem öltözködött elég gyorsan ahhoz, hogy későbbi világát megmentse a nácizmustól, és általában az utókort életművének káros félreértelmezésétől? A kommunikáció századában (de általában is) egy ilyen posztumusz felelősség bevillantása létezhetetlen. Tudjuk: szellemi életművekből bármi is lehet egyetlen huszárvágással. Akkor hát ne írjunk semmit, későbbi forrófejű őrültek értelmezésétől rettegve. Ezzel az optikával tekintünk Hegel és kiadója, majd a filozófus és egykori barátja, Friedrich Schleiermacher teológus és bibliatudós párbeszédére, majd a főszereplő ezt követő agóniájára. Hegelné hiába is nevezi már a kolerában megbetegedett férje elmúlását „egy szent jobb létre szenderülésének”, mert a „világszellem” kutatóját és teoretikusát ott látjuk már sínylődni a történelem szemétdombján. És ez még megspékelődik az esztergomi bemutató végén elhangzó Kennedy-hangfelvétellel, ami a hidegháborút idézi be egy „Ich bin ein Berliner” erejéig. Olyan mindez, mint a járványidőszak: minden van benne egyenlő intenzitással…

 

 

Babits Mihály Színház, Esztergom. Vörös István: Hegel halála. Online felolvasószínházi bemutató: 2020. május 24. Szereposztás: Báhner Péter (Hegel), Kéner Gabi (Frau Hegel), Bánföldi Szilárd (Tiresias), Kazári András (Duncker), Széplaky Géza (Schleiermacher), Bánföldi Szilárd, Kazári András, Széplaky Géza (Hardenberg és Kar). Rendező: Kaj Ádám.