Hegyi monológok




Magdalena Abakanowicz: Kitárt karú alak 5

 

Nem lehet elképzelni, ahogy volt, hogy hogyan is festett a táj azelőtt, mikor az Eszkála és a Kalica között egybemerő töretlen sziklacsípő függött, s nem a mai szoros átellenbeni partjairól nézett szembe egymással a két tető, mert elképzelni csak elképzelhetőt lehet, és ez nem az. Pedig valamikor így volt, s a roppant vájatot a patak hasította ki az égig érő kőből. A két fakorlátos híd, amely átível a meder fölött a szoros kezdetén és a végén, ahol a tóba torkollik, egy másik történelem kései vadregényes idilljének a mása, semmi köze ahhoz a hyperboreus korhoz, amely jeltelen süllyedt itt el a sziklaháttal. Lehetetlennek látszik az a néma, eltökélt erőszak, amellyel ez a vígan csobogó csöndesség formálta át a tájat, mely gyanútlan otthont adott neki, hogy valósággal kettévájja végül. Bár pusztított földrengés is e kies erdővidéken, a hegység távolabbi, de azért nem túl távoli erdőmélyi szakadékát, amelynek alján a legtikkasztóbb nyárban is fagypont uralkodik, annak rovására írják, ám a szoros történeténél meg sem említik azt a világot átszabó mozgást.

 

Nincsen valóság. Csupa elképzelhetetlen kép ez a parányi hegyvidék. Ami messziről alig emelkedik a környező dombságnál magasabbra, az közelről nyaktörően merész meredek sziklafalak alkotta roppant hasadék, aláhulló kövek koppanása, tobozok ringása vékony ágak hegyén a fal peremén a tébolyult magasságban, finom por szitálása a fénysugár pászmájában, és szüntelen madárcsivitelés és bogárcirpegés. Falvak és utak közötti kicsiny térségébe zárva egymás után rakja ki girbegurba csapásai mellé a kiugró sziklatetőket, kőfülkéket, álbarlangokat, zuzmó és cserje benőtte köves ösvényeket, a hágót, a hegyi kaszálót, az erdészházat és a kísértetes szakadékot, a tavat, a patakot, a forrást, sorra minden olyasmit, amit a délen kéklő fennsík sok-sok széles és szabad kilométerét bejárva sem lehet különben meglátni. Messzi tájakon sejteni hasonlót, távoli égövek alatt. Ám a világ folyton újra megtörténik mégis, az ismeretlen messzeség az ajtó elébe áll, és azt hazudja, itt vagyok, itt voltam, és mindig itt is leszek.

 

A patak persze nem ugyanaz már. A meder és a forrás azonos, ám nem lelni benne sehol sem az erőt, ami a kő kiformálásához kellett. Bár esők évadján és hirtelen olvadáskor folyásiránnyal szemközt haladva a szorostól fölfelé, időnként eláraszt falvakat ma is, ám a vize többnyire sekély, és csekély a sodra. Csak a medrén látszik, hogy bőszültebb vizeket vezetett le régen. Egykor gyógyerő úszott valahova benne, a vízválasztó völgyében csevizének hívták, ám a bányaművelés következtében elapadt, felszívódott a gyógyvíz, és maradt a mai, amiből senki sem inna, amiben senki sem merülne meg. A tóban is tilos megmártózni, amelybe belefut a szoros mentén, bár nem azért. Tréfának hangzik, hogy torkolatvidék ez, de az. És nem az mégsem.

 

Mert nem valóság a tó sem, amit az Eszkála gerincéről belátni észak felé, a Kalica alatt elnyúlva. Onnan föntről magányos, vad vadont ígér a cikkcakkos kis öblök sora az erdők alatt, tiszta víztükröt, bár nem kéket, hanem feketét, és benne jéghideg vizet, kiterjedt tengerszem káprázatát. Csakhogy ez az állóvíz nem tengerszem, nem töbrökben gyűlt fel, nem suvadás árkaiban. Papíron született, idillje az utolsó érzésig kitalált, megtervezték, mint a házakat, melyeket, ha a völgyzárógát egyszer ledőlne, úgy söpörne el, mint vihar a szálfákat lecsupált oldalakon. Túlsó végében, akár valami titokzatos kutatóállomás, parányi víztelep zümmög. A hegyről, a sziklatetőkről nem látni el arra, mert csak a nyugat, az észak és a dél horizontja tárul fel, keleté nem. Északon sem látszik az autóút, ami a tavat kerüli körbe. Úgy tervezték meg az egészet, hogy azt a hamis ígéretet tegye, létezik ekkora szabadság. Pedig igazából csak tettetni lehet, hogy volna.

 

Sokan járnak erre. A séta, a biciklitúra, a kirándulás, a sziklamászás, az egyszerű gombászás, de még a vadászat is végigsétál a völgyön. Mindegyik azt szereti, ha nem találkozik a többivel össze. Csakhogy ehhez túl kicsi a térség. De kicsi tulajdonképpen a világ is. Az egyetlen út lombalagútban halad a part vonalát követve. Valamikor országútként vágott keresztül a völgyön, de a gátépítés után megszűnt az átjárás. Ma mindenfelől sorompó zárja el, csak pár engedéllyel rendelkező jármű közlekedhet rajta, a vízműé, az erdészeté, na meg a horgászoké, akik a fák tövén, sekély öblök rekettyésében tákoltak hevenyészett szárnyékokat maguknak. Egyik-másikba nyaranta napkeltekor úgy betűz a vízen visszalobbanó fény, hogy minden bizonnyal délelőtt nem is lehet benne megmaradni. Talán esti pecázásokhoz találták ki az ilyet, hogy előtte hadd szívja meg magát melegséggel, amit aztán tartson bent, mint nagy levegőt a tüdő, másnap reggelig. Vagy lehet, csak véletlen sikerült így. De ahhoz el kellett rontani nagyon.

 

A parton lakik a langy locsogás, a hullámok ringása fénnyel, napcsapdával. Néhol gázló vezet át a túlsó partra, a tóba benyúló keskeny félszigetekre, ahol táblák hirdetik, hogy ott lenni tilos, de nincs aki betartsa, és aki betartassa, az sem. A part mentén körben több helyütt régi, ódon várak romjai várják a fák között, hogy valaki az útról letérve odatévedjék és megsejtse nagyszerűségüket. Egy-egy halom kő, még csak azt sem lehetne megmondani, hogy mi lehetett, ha máshonnét nem volna tudható. Nem tudni, kik építették, mikor és miért, és hová tűntek, sem azt, hogy vajon mit őriztek itt, ahol semmi nincsen, vagy csak csupa olyasmi, amit ellopni lehetetlen. És mégis, a várak ledőltek, az ellophatatlant pedig láthatón ellopták, és mást loptak be a helyére.

 

Immár örök titok marad, mekkora és milyen lehetett a régi völgy, mely valamikor szabadon ásított az égre, ma meg halak, rákok és kagylók lakóhelye, s hogy mekkora lehet a meredek árkok öle a régi völgyben. Hatvanegynehány éve nyelte el a víz, vannak, akik még jártak-keltek az országúton akkor, és letekintettek pereméről a mohó mélységbe. A hatvanból hetven lesz, azután nyolcvan, azután kilencven, majd meg száz, és azon is túl, azok az emberek egyszercsak elmúlnak, mint a múlt, és már nem születnek olyanok, akik fogalmat alkothatnának róla, mekkorára tárul a fenék a csöndes víztükör alatt. Lassan majd elenyészik az emléke is, hogy valaha más volt a táj, ami innen az égre nézett, és a bérc gyönyörű lázálma végképp valósággá válik. Hisz könnyű elfeledni már ma is, mikor egyszercsak a lombok szétnyílnak, és felkomorlik az út fölött a szoros déli fala. Látványától elviselhetővé válik máris a hegyvidékbe vésett műviség.

 

A szorosban a valamikori sziklacsípő belsejéből kisebzett falon kőfülkék nyílnak, ki tudja, milyen időkben, ki tudja, miféle vadócok húzták meg magukat bennük. Csak annyi bizonyos, hogy a rejtőzködés nem tarthatott soká, a fülkék keskenyek, ülni, feküdni alig lehet bennük, vagy talán egyáltalán nem is, nemhogy kóboroknak még kóboreszközeik is elférhettek volna bármelyikben. Álbarlang, nem valódi ez sem, csak ígéret, amit nem tart be senki. Talán a kóbor vadócok sem valóságosak, hiszen nincsen semmi nyomuk. Csak egyetlen név vibrál elő a múltból, bár ennek viselője nemigen bujkálhatott, mert nem volt neki miért. Különben ki tudja? Mert még csak ez a név sem úgy a valóságé, ahogyan a valóságé a világ.

 

Az Eszkála gerincén magányos, megszürkült fakereszt hirdeti a pápistaság határát, mert a vízválasztón belülre nem jutott el a reformáció. Hitvédő Herkó páter emlékét hivatott őrizni ugyan, ám Herkó páter sohasem élt, így nem is állhatta útját dúlt hiteknek se itt, se másutt. Pontosabban élni élt, csak épp a nyelvben, és mostanra onnan is kiveszett már, hiszen régesrég nem mondta senki, hogy tudja a Herkó páter, vagy hogy a Herkó páter vigye el, ahogyan régen hangzott a mondás. Élt viszont és járt a földön e hegyvidéktől kicsikét északabbra egy Hirkó nevű atya vagy barát, aki valóban elszántan harcolt a római egyházért. Talán ő vetődhetett el erre. A palócok apostola a tizenhetedik században templomot foglalt vissza a kálvinistáktól, s ez elég az egykor vadkatolikus vidéknek emléke megőrzésére. Mégis elveszítették ebben a keveredésben. A keresztet sokkal később, a tizenkilencedik század végén állították. Ki tudja, akkor kiének mondták és gondolták? Mindenesetre már régesrég másoké. Világvégére űzött, nyomasztó álmokat kergető, vagy azok elől idáig futó szerelmesek vésték bele a nevüket bicskaheggyel, éles kövekkel, ki tudja, melyik mivel, a fa csupa karistolás és vágás, ahol a nap kiszívta, széjjelrepedezett és kihasadt, megmutatva, mennyire nehéz is a szerelem súlyát viselni, hát még mindenkiét, aki csak erre jár. Ide hozzák terhüket, akiknek van valakijük, bánatukat, akiknek senkijük. Ülnek, állnak, elnézik az előbbiek feliratait, nekik nincsen, amit mellé karcolhatnának.

 

Odáig előbb a szorosból a kerekre kopott sima kövön kell felkapaszkodni a falra, aztán a zord és meredek háton emelkedni egyre magasabbra, cserjékbe, csenevész fácskákba, kiálló rögökbe fogózva. Ott fent mindjárt megszimatolni a hegység levegőjét, a könnyű szellőt, ahogy arcon csap a tó és az erdő illatával, vadetetők tikkasztó szénaszagával, az előtekeredő bolyongás izgató párájával, mely egyenesen a feltoluló felhők közül száll alá, mert másfelől sehonnan sem jöhet. Keleten, lent, kitárul a falu, fölötte a tehetetlenség, a beletörődés csöndje, még akkor is, ha éppen szalagfűrész visít bele, de nem mozdít se hang, se némaság senkit arrafelé. A kaptató tovább viszi fölfelé az utat a napverte gerincen, ahová már előre odahallik az avarsurrogás, a gallyacskák talpalatt-roppanása, minthogyha csakis azért hallgatna a horizont, hogy kivehetővé váljék a sok kis finom nesz. Viszi az utat, és elviszi a szoros képét is magával, mikor a szélső lomb szétnyílik s összezárul. Onnan egy újabb út kezdődik, egy másik vidék fölfedezése vagy elszalasztása.

 

Mert az erdei ösvényeken szeszélyesen kóborol az eltévedés, a szakadék elvétése, a hosszas bolyongás a cserjésben, a bükkök és tölgyek törzsei között, ahonnan az eget se látni, és a váratlan találkozások jámbor vadakkal, akiknek ösztöneibe pontosabban belemaródott a táj örökké mozgó alaprajzának minden változása, mint akármely térkép lapjára bár csak egyetlen vetülete. Ők már akkor is erre csatangoltak, mikor még zsurlóból és páfrányból állt az erdő, és a mészkőalakzat elfoglalta a falu mostani helyét, és itt lesznek, ameddig el nem űzi mindahányukat az ember.

 

Az erdőben magányosan tengődik a remény, hogy nem jön senki szembe. Ám ha ez is hazugság, akkor nincsen menekülés.