Helyből távol, s vissza. Ármos Lóránd úton-állás-pontjai





 

Szinte elfelejtettem Ármos Lórit. Vagyok így, van ez így emberekkel. Meg szerzőkkel. Pedig él. És nem csak. Emlékszem pár versének hangulatára, 2009 táj-képeiről. Az Apám a Holdig című kötetből. Tudom, hogy van még egy kötete, a Rózsahús. 2005-ben került ki a nyomdából. Ha ránézünk a megjelenések kilométerköveire, mondható: Ármos nem közöl túl gyakran. Ez számomra meglehetősen vonzó. Akkor mond, ha van mit. És akkor, most: a 2016-ban megjelent új könyv. A kilternani ősz.

 

Karcsú könyv, mint sok verseskötet mostanság. A közléskényszer diétás kenyérszeletei. Viszont, ha az ember végigolvassa ezt a kilternanit, rájön, hogy nem véletlenül ilyen. Ami jó. A mustárzöld (?)-barna elülső borítón várostérkép. Falak, épületek, folyó hajókkal, utcák, számok, kartográfusok rejtjelei. Iránytűt is biggyesztett mellé egy gondos kéz, hadd tudja az olvasó, merre van Észak. Hogy Kilternan hol terül el, nem tudom. (A szerzőhöz tapadó életrajzi adatok alapján valahol Írországban.) De annyira nem is fontos. Hiszen azt, ami Kilternanból meg az őszből igazán lepárolható, Ármos elmondja. Szikáran, egyszerűen, pontos képekkel. Ahogy szokta. Igen, talán ez lehet egy hátránya annak, ha valaki ritkán szólal meg. A folyamatos szövegtermelés egyik (potenciális) eredménye a stílus változása, alakulása, (vissza)fejlődése. Ármos eddigi életműve, számomra legalábbis, meglepően kompakt. Egynemű. Nincsenek látványos ugrások. Egyenletesség van, többé-kevésbé. Egyenletesen jó szövegek.

 

A kötet anyagát három ciklusra szeletelte a szerzői / szerkesztői szándék. Ha egyszerűen, Ármos-módra akarom elmondani, erről van szó: Hogyan juthat el egy (vers)ember A-ból B-be, aztán B-ből C-be. Ami esetleg lehet A is. Ám hogy ezek a pontok merre találhatók – talán a B pont kivételével, amelyet a szerző, mintegy segítségképpen, rögzít az olvasó számára, amolyan szó szerint és képletesen is külső pontként, ahonnan a hálás olvasó majd kimozdítja sarkaiból a versvilágot –, továbbá hogyan rögzíthetők az olvasati térképen, az már nehezebb ügy, bele is törhet a felületes kartográfus tolla. Persze, könnyű az elejét kezdőpontnak, a végét végpontnak nevezni. De nézzük csak, mi van a kezdet, a Sirály című első ciklus előtt, a leg-origóban? Tessék: „lopódzik az esten át semmi az de lába van / ruhájába rejti el mit csitít amerre jár / semmi az de súlya van csapkod is de nem madár / karma van a gyenge bőrt felsebzi a mell alatt / semmi az de szája van fel-felriad megharap / de sötét van hova lép milyen út ez hova ér / semmi az de még meleg s úgy zihál mint az ki él / valami így visz tovább így viszek tovább előre”… satöbbi. Talán sokat idéztem ide, de ha az ember egyszer elkezdi olvasni, a szavak úgy adják tovább egymásnak a tekintetet, mint az élőláncban dolgozó árvízi „hajósok”. És itt van az egyik Ármos-féle kilternani titok nyitja: az olvasó úgy véli, szépen eligazodik a szavak útmutatói közt, aztán egyszer csak eltéved, jelen esetben például a központozás fogódzóinak hiányában. És nincs megállás, a szem végigcsúszik a zaklatott ritmusú sorokon, egyenesen a pontos-iránytalanságba.

 

Ami a Sirály ciklusban egyértelmű: például „a hajlékony bánat”-ra rímelő „hajléktalan magány”. Egyszerű, hajlékony, mégis pengeéles képek (azzal a megjegyzéssel, hogy a második kép több fokkal gyengébb az elsőnél). És bár a vers (Nyár lesz) azzal biztat, hogy aki elindul, az legalább abban biztos lehet, hogy valahonnan, rögtön az első sor beidézett képpárja miszlikbe szabdalja az illúziót. Vagy: „Úton vagyok. A lábam érzem, / de bírja még. Jó útra léptem”. Ismét: semmi bravúr, semmi poétikai trükközés. És a lineáris kezdettelenség. Amihez vonzó határozottság társul: „Ha félnék, majd félve tovább megyek.” Lefegyverzően hiteles. (A következő sor – „Ahogy tovább megy mind, aki él” – panelszerűsége okán már nem annyira, de ez mit sem von el a szöveg robusztus erejéből.) És akkor, a ciklus címadó verse, a Sirály, egyik személyes kedvencem a könyvből: „Úgy úszom – harmincöt éve már –, / mint edzésben lévő hajótörött”. A hasonlat alkalmazása ugyan némileg eltompítja a két sor élét, mert az olvasó, ahelyett, hogy átengedje magán a penge-mondatot, akaratlanul is eltöpreng, hogy ha a versember „mint” hajótörött, akkor valójában mégsem az. De ha kicsit elrugaszkodunk ettől, máris érteni véljük: az úszó már jó ideje levált az indulás (a hajótörés) nulla pontjáról, arról a múltbeli pillanatról, ahol még a konkrétan helyhez köthető események referenciái, biztos pontjai berajzolhatók valamiféle elmetérképre. A nyílt vízen nincs észak, se dél, se jobb, se bal, se előre, se hátra. Ami esetleg még megvan, az a fent és a lent. Lent, ahol az edzett hajótörött szeli a hullámokat, fent, ahol a sirály teszi ugyanezt az égi habokkal. Ez az iránytalan út amolyan vezérfonalként végigvonul az első cikluson, hol szerte-, hol összefutva, de a szerző azért biztos kézzel fogja a gyeplőt, hogy az olvasó bele ne gabalyodjon az úttalanságba.

 

És ezzel megérkezünk Kilternanba. És az őszbe. Ami nem feltétlenül ősz. Néha tél. De szó nélkül elhisszük Ármosnak, hogy a december például a kilternani ősz egyik hónapja. Na igen, elég nagy a szerző poétikai aranyfedezete, így könnyű hinni neki. És mi fogad Kilternanban, december havában? A formabontás, ejhaj! Jó pár szövegből eltűnik a pulzusként tapintható ritmus, viszi a szél a rímképleteket is ki a nyílt tengerre. Ami marad: a prózavers, ha tetszik, történet-röghöz kötöttsége. Biztonsága. Hogy a lábunk alatt nem a szél fütyül: „Ballyfermot nem a legjobb környék. Kopott sorházak, / csoportban járó, melegítős fiatalok, roggyant alkoholisták. / A park közepén, a fűben fekete folt. Biztos itt is tüzet / raktak Halloweenkor. A foltot két ló legeli körbe.” Érthető módon, ha már a szerző nevet adott a B pontnak (a – mihez is képest – külsőnek?), akkor támpontosítania is kell. Remek vers a December. A kilternani őszbe épp belecsöppent olvasót képbe helyező decemberi történet keretként szolgál arra, hogy Ármos egy laza tollvonással visszavessen minket a gyerekkorba, amikor „a fát körülállva / elénekeltük a Mennyből az angyalt, és hazafelé / a sötétben a házak ablakait figyeltük: vajon itt járt már?” Ami ebben a versben (és pár ciklusbeli párjában) talán alapvető fontosságú, az épp a stílusváltás okozta biztonságérzet. A szerző mesél, mindenféle elvonatkoztatás nélkül, melynek egyenes következménye, hogy az olvasó közvetlenül bekapcsolódhat a látszólag előzmények nélküli jelen pillanatba. Ott vagyunk, hallgatjuk a versembert, a mesélőt. Talán ezek a kötet legvonzóbb darabjai, még akkor is, ha közben a „líra” szépen kisodródik a szövegekből. Nézzük a Nadin dalokat című darab kezdősorait: „Ősszel jelentek meg az első repedések. / Naponta elmentem a házhoz, körbesöpörtem, / és néztem, hogy merre alakul, és milyen erő alakítja.” Nagyon erős mondatok. Prózai mondatok. Súlyosak, távlatokat nyitók. Rohadt jók, na.

 

A harmadik ciklus, Az emlékeid pelyhes dunnák persze, szükségszerűen érkezik. Hiszen a kilternani ősz, az önmagán túlnyúló, lehet konkrét jelen, a versembernek azonban mégsem otthona. Ez az a bizonyos C pont, ami talán A, de ha az ember végigolvassa a ciklus darabjait, megsejti, hogy A is, de mégsem az. A szövegek óvatosan, tapogatózva bár, de megpróbálják körülrajzolni azt a (tetsz)halott múlt-teret, ahonnan a versember valamikor elindult. Tyúkól mögül, tájba rajzolt kertből (figyelem, azért ez mestervágás, ez a konkrét és megrajzolt között feszülő ellentét-híd), „hullámzó lélek rajzaitól feketében álló házfalak” mellől, pelyhes dunnák alól, a nagykárolyi állomásról, megannyi egyéb helyről. Ármos itt is megad pár prózai látszatba ágyazott vonatkozási pontot: „alszik a vonalak végén némák a taxik míg elaludtak éjfél fele / tereferéltek hogy ez jól van-e csend van nem moccan csak az / / óra”, de figyelem, ismét eltűnik a központozás, megjelenik a ritmus pulzusa, no meg a rímek. A válasz értékű pontot az utolsó szöveg utáni záróvers (Döngicsél egy zöld bogár) teszi az anyag végére: „Átugrom az árkot is, betolom a kiskaput, / rúgva, reszketve, tovább, s ahogy a házba jutok, / a nagyágyra vágódok, itt nem láthat senki már, / hűvös van és félhomály. Döngicsél egy zöld bogár.” A versember valamilyen szinten hazaér, sőt, menekül. Igaz, a nagyágyra vágódás ismét ront a sorok gördülékenységén, de ez is elnézhető, mert tényleg kevés gyenge pont van a szövegekben. Nagyon jó könyv ez a kilternani. Újra- meg újraolvasásra késztet. Azt viszont kíváncsian várom, ebből a mégis-C pontból merre lép tovább Ármos Lóránd. Mert ez így teljes, kompakt, egész, amit nem biztos, hogy folytatni lehet. És talán nem is kell.

 

 

 

Ármos Lóránd: A kilternani ősz. Erdélyi Híradó Kiadó–Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2016.