Helyét kereső értelmiség




Kovács Imre: Kékes 3


 

Két mentalitás – két stratégia

Hosszú évek óta küzdök egy (mondhatni) köznapi tapasztalattal: mintha az ország tágasnak semmiképpen sem mondható határai között egyidejűleg két Magyarország küzdene meg egymással, vagy éppen tudomást sem vesz egymásról. Nemcsak két politikai stratégia, hanem két politikai kultúra, két mentalitás, sőt két nyelvhasználat. Hiszen ha általában ugyanazokat a kifejezéseket – „szociális piacgazdálkodás”, „európai felzárkózás”, „népképviseleti demokrácia”, „sajtószabadság” – használják is a kormánypárti és az ellenzéki politikusok, engesztelhetetlen vitáik rendre azt bizonyítják, hogy a legkevésbé sem értik ugyanazt az általuk használt fogalmakon. Még nyilvánvalóbb a „nyelvi” megosztás abban az esetben, ha a „baloldaliak” és a „jobboldaliak” a saját eszmerendszerükről beszélnek a nyilvánosság előtt. A kormánypárt és az ellenzék nyelvhasználata valójában két külön politikai nyelvezetet alkot, közöttük szinte reménytelen hidat építeni. Hol van az az önkéntes és vakmerő tolmács, aki közvetíteni próbálna a kormánypártiak és az ellenzékiek között?

 

A politikai nyelvhasználatnak ez a végzetes kettéhasadása nem először jelenik meg nálunk. Mintha hasonló konfliktusok osztották volna meg az előző századforduló után a nemzeti antiliberálisokat és a liberálisokat, vagy a harmincas években a népieseket és az urbánusokat.  Az egymással szembefordított nyelvezetek mögött persze ott volt a két – összebékíthetetlennek tetsző – mentalitás, a két – egymást kizárni kívánó – vízió arról, hogy Magyarország jövője milyen legyen. Egyáltalán a jelen vitáinak és kinyilatkoztatásainak kellő megítéléséhez nem árt újraolvasni vagy éppen elolvasni a régi vitákat, az egyszer már hangot kapott elméleteket. Harsányi Kálmán vagy Szabó Dezső korabeli regényeiben, vagy a másik oldalon Ady Endre, Ignotus és Jászi Oszkár írásaiban jelen van szinte mindaz a kérdés, vád és panasz, amely mostanában felizzítja a levegőt.

 

Az, hogy a magyar politikai kultúrának kettős hagyománya és kettős arca van, egyáltalán nem vadonatúj jelenség, és annak is megvan a története, ahogyan ez a két hagyományos politikai kultúra egymásra támad és egymástól radikálisan eltérő politikai nyelvhasználatot vezet be. Olyan elszánt radikalizmussal, hogy még a kölcsönös kommunikációnak se maradjanak jó esélyei. Szerencsésebb időszakokban – például az ötvenhatos forradalom idején vagy a nyolcvanas évek közepén: a monori találkozó és a Bibó-emlékkönyv történelmi pillanataiban – csökken vagy éppen megszűnni látszik ez a tragikus veszélyeket felidéző politikai és kommunikációs hasadás. Máskor végzetesen növekszik a szakadék a kétféle politikai mentalitás és kultúra között: mindkettő a magyar nyelvet használja, ugyanakkor felszámolja a kölcsönös megértés lehetőségét. Mostanában ez a szakadék már szinte áthidalhatatlannak tetszik és végzetes következményeket rejthet. Éppenséggel a negyedszázada tapasztalt történelmi újrakezdés és újjászületés ígéretét, s vele egy ország annak idején feltámadó bizalmát nyelheti el.

 

Holott igen jeles és hatékony példái vannak annak, hogy ez a korszerűnek látszó politikai és kulturális megoszlás elkerülhető. Mindenekelőtt modern irodalmunk első nagy mozgalmára és műhelyére, a Nyugatra és a körötte gyülekező „nagy nemzedékre” gondolok. A Nyugat ugyanis nem egyszerűen az irodalom és a művészeti gondolkodás műhelye volt, hanem a teljes kultúráé, a szellemé: a társadalomtudományoké, a politikai gondolkodásé, a nemzeti önismereté is. Mint a huszadik századi magyar szellemiség egyik legátfogóbb és legeredményesebb műhelye, valójában arra törekedett, hogy egyeztesse a hagyományokat és a modernizációt, a nemzeti és a liberális elveket, a magyar és az európai értékeket. Már a főszerkesztő Ignotus hírneves beköszöntő írása, a Kelet népe ezt az értékeket, szemléleteket és mentalitásokat egyeztető kulturális stratégiát körvonalazta. „A nap s az emberiség s a történelem – olvasom – keletről nyugatra tart. Kelet népének is ez az útja… A Csaba útja az égen írt utat honfoglaló kelet népének. S így van megírva, hogy égen és földön, tudásban, szépségben és munkában, mindenütt honfoglaló legyen kelet népe.”

 

 

A Nyugat példája

Ady és Babits, Móricz és Kosztolányi minden tekintetben Kelet és Nyugat, azaz a nemzeti és az európai értékek egyeztetésére és szintézisének létrehozására törekedett. A Nyugat nagy írói szinte kivétel nélkül „vidéki” származásúak voltak, s magukkal hozták szűkebb régiójuk szellemét: Ady a Partiumét, Babits a Dunántúlét, Móricz a Tiszavidékét, Kosztolányi a Bácskáét. Egyszersmind ők lettek a magyar urbanitás, az (Ady szavaival) „városos Magyarország” első hiteles képviselői, akik megformálták ennek a magyar urbanitásnak a szellemét. Mindig és következetesen egyszerre, egymással kiegészítve képviselték a nemzeti hagyományt, a nemzeti identitást és a kulturális, társadalmi modernizációt. Jól tudták, hogy a magyarság és az európaiság fogalmát nem lehet elválasztani egymástól: aki nem marad magyar, az gyökértelen lesz Európában, és aki nem lesz európai, az magyarságát is el fogja veszíteni.

 

Az utóbbi negyedszázadban kivívott demokratikus berendezkedés keretében ismét olyan kérdésekre és kihívásokra kell válaszolnunk, mint amilyenekre a Nyugat írói egyszer már feleletet adtak. Most ugyancsak egyrészről nemzeti identitásunk helyreállítása, másrészről a teljes (gazdasági, társadalmi, kulturális) modernizáció a nagy közös feladat. A kettőt nem lehet, nem szabad egymástól elszakítani, és még kevésbé egymással szembefordítani. Lehetnek viták és lehetnek szellemi vagy politikai küzdelmek a nemzeti, egyszersmind modernizációs stratégia különféle változatainak hívei között, a magyar politikai  életnek mindazonáltal nem a nemzeti identitás vagy az európai modernizáció között kell választania, s e választás kényszere szerint felsorakoznia. A választási kényszer viszont mostanra szinte meghatározó szerepet kapott, pusztító erő lett, s a „nemzeti” és „modernizációs” tábor között megnyíló szakadék valóban két egymással feleselő, egymással szembenálló országra oszthatja, vagy már osztotta azt a virtuális Magyarországot, amely mindnyájunké, és amelynek mindnyájunk országának is kell maradnia.

 

 

Közvetítő értelmiség

A politikai és szellemi élet végzetes és igen nagy veszélyekkel járó kettéhasadását valamilyen társadalmi csoportnak természetesen át kellene hidalnia. A politika (mondhatnám így is: az új politikai elit) erre a hídrakásra mintha nem volna képes és hajlandó, ugyanis mindkét oldalon túlságosan elkötelezte magát azoknak az érdekeknek és mítoszoknak, amelyeket a két egymással versengő és viszálykodó csoport képvisel. A kölcsönös megértés és dialógus igénye helyett, ami pedig minden pluralista társadalom működésének egyik fontos feltétele, ma már, úgy tetszik, csak a kölcsönös bizalmatlanság, a kölcsönös ellenségeskedés, egymás kölcsönös „fantomiziálása” működik. „Ha az emberek nem érintkeznek – mondotta volt Németh László az elvadult népi-urbánus csaták idején – »fantomizálják« egymást. Két táborba sodort írók egymás körvonalaiból azt fogják föl és azt képzelik tovább, ami egy ilyen fantomot táplálni tud. Van ebben valami a félelemből, a védekezésből és a lustaságból.”

 

Nos, szövöm tovább a Németh László-i gondolatot, talán csak olyan társadalmi csoport léphet fel némi siker reményében e kölcsönös „fantomizálással” szemben, és keresheti a közvetítés és a párbeszéd lehetőségeit, amelynek nem lehet tulajdonsága sem a félelem, sem a lustaság. Arra a magyar értelmiségre gondolok, amely meg tudta őrizni lelki függetlenségét a múltban és a jelenben. A mögöttünk maradt „pártállami” múltban, amidőn ez az értelmiség félrevonulva vagy éppen nyílt sisakkal küzdve, de mindenképpen azon fáradozott, hogy a diktatúra nyomása alatt is védelmezze a nemzeti és demokratikus értékeket. Nem kevés nosztalgiával gondolok vissza a nyolcvanas évek „lakiteleki” találkozóira, amelyeken például Csoóri Sándor és például Konrád György egymással összefogva érvelt a demokratikus fordulat mellett. Ennek az összefogásnak kellett volna a jelenben is lehetőséget kapnia, sajnos  a független magyar értelmiség jóformán kedvét vesztette a pártviszályok következtében, hiszen sohasem a veszekedésekben és perpatvarokban érezte otthon magát. Ráadásul mind szorongóbb szívvel kellett érzékelnie a nemzeti kultúra iránt megnyilvánuló politikai közönyt és a magyar kulturális intézményrendszerben bekövetkezett válságokat.

 

Az értelmiségi léthez – ezt minden értelmiségszociológiai elmélet leszögezi – nélkülözhetetlen a szellemi függetlenség, a lelki és erkölcsi autonómia. „Az el nem kötelezett értelmiségiek – mondja a magyar származású kiváló német szociológus, Karl Mannheim – a cselekvés két módját alkalmazzák mint kiutat középutas helyzetükből: egyrészt csatlakoznak – nagyrészt önként – az egymással szemben álló osztályok egyikéhez vagy másikához, másrészt saját társadalmi gyökereiket kutatják, és keresik annak módját, hogyan tölthetik be küldetésüket mint az összesség szellemi érdekeinek kijelölt védelmezői.” A jelen magyar értelmisége hasonlóképpen helyezkedett el: egyrészt a különböző politikai mozgalmakhoz csatlakozott, így ezek irányításában tölt be szerepet, ugyanakkor történelmünk során nem először, sajnos, belebonyolódott az egymást kölcsönösen „fantomizálók” csatározásaiba; másrészt (szomorú módon mindinkább sikertelenül) őrzi függetlenségét, és megpróbálja védelmezni „az összesség szellemi értékeit”.

 

 

Az értékek védelme

Ezeknek a szellemi értékeknek a védelmezése mindig, a jelenben is, megköveteli a teljes értékállomány vállalását, függetlenül attól, hogy valamely szellemi hagyomány a jelenben „konzervatív” vagy „liberális” értelmezést kap, és megköveteli – éppen az értékek és hagyományok teljességének védelme kedvéért – a szellemi önvédelem hatékonysága érdekében – az önkéntes közvetítő szerepet. Karl Mannheim is arról beszél, hogy – miután „minden politikai érdek és tudás szükségképpen pártos és részleges” – a független értelmiségnek „az egymással szemben álló nézőpontok tág, dinamikus közvetítését” kell vállalnia és végeznie. Ez pedig nem éppen egyszerű és nem is kockázatmentes vállalkozás, hiszen éppen a független értelmiségit bizonyos gyanakvással figyelik mind a kormánypártok, mind az ellenzék részéről, minthogy egyik oldalon sem kívánja minden tekintetben „elkötelezni magát”. Így aztán idővel vádak is érik, és még az a tragikomikus helyzet is megesik, hogy ugyanazt az embert némelyek egyfelől „magyarkodónak”, mások, másfelől „nemzetietlennek” nevezik.

 

Holott éppen az ilyen, egyik párthoz sem álló, pártot legfeljebb Dante módjára „önmagából csináló” – független értelmiségi státusnak és magatartásnak igen jelentékenyek a magyar hagyományai. Az imént a Nyugat mozgalmának nagy íróira hivatkoztam, s most ismét hivatkozhatom Babits Mihályra, aki egykoron így beszélt: „hiszek az igazságban, mely túl van a politikán, életünk helyi és pillanatnyi szükségletein.” Vagy hivatkozhatom Németh Lászlóra, aki éppen  azért maradt oly sokszor magára, mert nem tudott azonosulni semmiféle politikai párttal és érdekkel, még olyan politikai mozgalommal sem, amely az ő igéit írta zászlajára. (Babits és Németh persze egymással is vitát folytatott, időnként egymással is élesen szembekerült, mindazonáltal összekötötte őket értelmiségi függetlenségük és felelősségtudatuk.) Igen, a magyar szellem legjobb hagyományai szerint az értelmiség nálunk mindig óvni akarta függetlenségét s ezzel együtt közvetítő, kiegyenlítő szerepét. A legjobb példa talán azé az Illyés Gyuláé, aki teljes otthonossággal mozgott a Nyugat táborában, az avantgárd írói között, a népi mozgalomban, sőt a szellemi baloldalon.

 

A független és kiegyenlítő értelmiségnek emellett még két igen fontos képessége és tulajdonsága van: nyitottsága minden irányban, egyszersmind kritikai készenléte ugyancsak mindennel szemben. A független értelmiség nyitott, s valóban minden tapasztalatot, felismerést és gondolatot be tud és kíván fogadni, ugyanakkor eredendő módon kritikus, minthogy jól tudja, hogy minden tapasztalat, felismerés és gondolat érvényességét, hatékonyságát és értékét szigorú kritikával kell mérlegelnie, megítélnie. Ez a kritikai szemlélete is bizalmatlanságot kelt mostanában a politikacsinálók körében, minthogy a sajnálatosan eluralkodó politikai indulatok vagy éppen az egyéni, illetve csoportérdekek következtében a bírálatot sokan ellenséges tevékenységnek tüntetik fel, és csakis az aggályok nélküli elkötelezettséget hajlamosak méltányolni.

 

Nyitottságáról és kritikai szelleméről az értelmiség mindazonáltal nem mondhat le, minthogy éppen ezek által védheti függetlenségét és közvetítő szerepét. Lehet, a politika egyelőre nincs tudatában annak, hogy a független értelmiségnek milyen jótékony kiegyenlítő szerepe lehet az elmérgesedett konfliktusok feloldásában. Ennek ellenére is szeretném hinni, hogy az idő ennek a független és közvetítő-egyeztető értelmiségi szerepvállalásnak kedvez. Hiszen az egymással viszálykodó politikai elitek, a lassanként két részre szakadó ország, a lábunk alatt megnyíló politikai szakadék végül is szükségessé teszik, hogy legyenek szellemi hídépítők, legyenek közvetítők, legyenek egyeztetők. Mindez nem egyszerűen a független értelmiség, hanem az ország érdeke.
 
 
 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter