Helyzetjelentés a nap-nem-sütötte sávról – beszélgetés Nagy Zsuka költővel




– Kezdjük egy kevésbé szokványos témával: bicikli. Mit kell tudni róla? Van-e neve, mennyire életforma és társ számodra?

 

– Rozi, így hívják. A kissé patetikus keresztnevéből rövidítve. Black Rose a teljes neve, de ezt soha nem használom. Igen, ő a társ, a poeta contemplativus toposza, vagyis az én „Perpetuum Mobilém”, vagyis a kétkerekűm…

 

Abszolút életforma, minden nap (télen-nyáron, reggel-este, köznapokon-ünnepnapokon…) használom. Együtt megyünk mindenhová. Elég hamar sikerült betörnöm őt magamnak, persze úgy, hogy először ledobott magáról, el is törtem a karomat, bevertem a fejemet. Hosszú a történet… Szóval megharcoltunk egymásért. (Van egy régi Mountain Bike-om is, őt Pistinek hívják, de nagyon ritkán használom.)

 

– A bicikliről írod: „vele szabad a világ/nélküle laborban kilukadt versszövet lennél/berozsdált szív használhatatlan váz” – valamiféle szabadságérzetet érzek kihallani.

 
– Abszolút a szabadságérzet illúzióját élem meg a biciklimen. Több vers vázát a kerékpáron tekerve agyaltam ki. Van egy versciklus, ami csak ezeket az élményeket sűríti össze. Stílusosan a trek címet kapta (ilyen típusú a biciklim, meg ugye, a trek utazást is jelenthet) – te is ebből a verssorozatból idéztél.

 

Legújabb, több díjat is elnyert verseskötetednek küllők, sávok a címe, tovább erősítve a biciklimotívumot. Mennyire merész elképzelés a kötetbeli verseket egyfajta küllőkként elképzelni? Az Otthon-verseidre gondolok például, a különböző otthon-definíciókra, ahogy kiegészítik egymást. Vagy a kötet többrétegűségére, hiszen heterogénebb és vaskosabb a kötet, mint általában a verseskötetek lenni szoktak.

 
– Nagyon sok és sokféle címet jegyeztem le, míg a kötet munkacíme a küllők, sávok, napalvó kertek, visszafelé, el lett. De a legtöbben lebeszéltek róla, hogy ilyen hosszú címet adjak egy kötetnek. Kicsit már megbántam, hogy hallgattam rájuk. De azért nincs bajom a címmel. Igazából nemcsak a biciklis életérzést akarta megfogni a cím. Hanem bizony azt, amit te is megfogsz – miszerint a küllők, sugarak, átmérők megtartják az egészet, összekötnek, összekapcsolnak, „áthidaznak”. Szóval összekötik a mindeneket, mert minden összefügg mindennel, és egy kicsit persze nem. A küllők hírt adnak az A pontról is és a B pontról is. Vektorok, vertikálisak és horizontálisak, ahogy forognak. Egybefogják a várost a faluval, az öreget a fiatallal, a gyermeket a felnőttel, az életet a halállal, a szerelmet a csalódással, a hiányt a teljessel… (Ugye, ezek tipikus verstémák is egyébként.) És igen, a kötet „többrétegű”, amolyan folytatásos versekből áll. Egyáltalán nem akartam ciklusokba rendezni a kötetet, de így adták magukat a versek. A vaskosság pedig abból is adódhat, hogy 9 évvel az első kötetem után jött ez a könyv. És „felhalmozódtak” a betűk meg minden.

 
 

Maria Ciupe: Üvegház

 
– Maradva még mindig a címnél és a biciklinél: a versek „sávjai” közel sem a napsütötte oldalon húzódnak. Lepusztuló, málló vidéket látunk, amely akár jól lokalizálható is, ha akarom: Antal Balázs verseiben és prózájában érződik ilyen erősen a peremvidék kevésbé napsütötte sávja. A te látleleted mennyiben más, mi kerül a bicikliző fókuszába?

 

– A sávok, igen, ennek is jelentése van, az ember sávjai, időben, térben és mindenféle értelemben, valahogy úgy, mint egy sztrádán, átlépünk egymás sávjaiba, megelőzzük egymást, ütközünk, karambolozunk, visszasorolunk, gyorshajtunk vagy éppen feltartjuk a sort… Vagyis közünk van egymáshoz, sokkal jobban, mint gondolnánk…

 

Antal Balázs versei inkább „borsodi versek”, és brutálabbak a küllők, sávok szocioverseinél. A küllők… versei talán kicsit „líraibbak” is, amazok pedig mélyebbek, sötétebbek. Mármint az Antal Balázs-versek. De mindketten a peremvidékről írunk, mindketten a hiány, a nélkülözés felé fokuszálunk.

 

És ugye, bicóval tekerve valahogy minden elevenebb, mint autóból látva, és lendületesebb, mint gyalog. Ha kerékpározom, jobban belátok a házak udvarára, a kertekbe, látom az embereket, a házakat, az utcákon többször végigtekerek, és összegyűlik bennem egy „tájélmény”, és ez lesz majd verssé.

 

–„Szocioröntgen”, szocioversek, definiálod a verseidet egy interjúban – mint ahogy nem egy esetben hajléktalanokról, nincstelenekről, árvákról, koldusokról kapunk helyzetjelentést, mintha a kiszolgáltatottság, az elesettség jellemezné ezt a vidéket általában, mintha nem is lenne napsütötte sáv. Mennyire fontos vagy mennyire tét számodra ezeknek a történeteknek, az egyes sorsok mögött húzódó fájdalmaknak a kibeszélése?

 

– Azt gondolom, ez az egyik fő vektora az egésznek, ez a főcsapás, hogy helyzetjelentést, szocioröntgent adjanak a vidékről és a periférián élőkről. Nem a napsütötte sávra figyel a belső szem, valahogy így van összerakva. De azért van napsütés is a vidéken, hál’ Istennek. Csak valahogy az ilyen versek „nem jönnek”. (Majd ha idősb leszek, és elegem lesz a sok szörnyűségből, akkor majd lehet, írok napsütötte Nyírség-verseket is.)

 

És visszatérve a „fájdalmak kibeszélésére”. Nos, igencsak tétje van számomra ezeknek a történeteknek. Hangot szeretnék adni nekik. A jómódúak inkább adnak hírt magunkról, tele velük a világháló, legtöbbször harsányak, önteltek, érzéketlenek. Ezek az emberek pedig küszködnek, gályáznak, veteményezik a kertet, seprik az utcát, segítenek fát vágni az idősebbeknek meg ilyenek… És ez számomra megható…

 

– Verseidet egyfajta vallomásként is olvasom („vallom versben”, mondod egyhelyütt): egy-egy témának számtalan variánsát írod meg. Az otthont, a kvázi pozitív töltetű értelmezést az egyre negatívabb, hiányként megélt otthon váltja, de ilyen a nagyszülő–szülő–gyerek vagy a szerelmi tematika is. Miért érezted fontosnak a különböző viszonyok más-más aspektusait, variánsait is megszólaltatni? Túlságosan túlírtak ezek a fogalmak ahhoz, hogy egyértelmű definíciót kínálhassunk?

 

– Ez egyfajta kaleidoszkóp. Azt hiszem, valami olyasmit hivatott érzékeltetni, hogy nem vagyunk egyformák, nincsenek egyfajta definícióink a dolgokról. Például a kötés-ciklusban többféle otthonélmény fogalmazódik meg, más és más szemszögből. És minden „megszólaló” saját(os) otthonáról van szó. Szóval, szerintem nem szabad uniformizálni. A küllők együtt forognak és együttesen adják a társadalmi-szociális-emocionális-élettani-grammatikai jelentésmezőt. Személy szerint sem szeretem az egyoldalúságot. Nem gondolom – már nem –, hogy az egyik oldalon van a jó, és a másik oldalon van a rossz. (Azt látom, és gondolom, hogy küllők és sávok vannak. Amik egymásban tudnak tekeredni és tekeregni, tudnak merőlegesen és párhuzamosan is menni… aztán meg csak távolodni és eltávolodni, de már akkor is ütköztek egymás sávjaiban…) És ettől olyan őrületesen, iszonyúan bonyolult, és őrületesen őrült, és nem szép és mégis izgalmas meg abnormális, meg kaotikus, de sokféle az egész. Mármint a kerék. (És ugyebár minden változik, alig van valami állandó és állandóság az ember életében.)

 

Igen-igen, nincs egyértelmű definíció, én azt gondolom. Viszont fontos lenne egymás (meg)ismerése, tisztelete, hogy élhetőbb legyen minden. Tudom, most ez is amolyan „sablonközhely”, de akkor is így gondolom. Tehát a versnek nemcsak esztétikai, kifejező funkciója van, hanem felhívó, tájékoztató és kapcsolatteremtő is. Kicsit talán amolyan versesszék is ezek a küllők, sávok.

 

És hogy túlírtak-e ezek a fogalmak? Minden túlírt már és ugye, minden megíródott már, és mégsincs sosem készen. És igen, az ember a szerelmet vallja a versben, a fene egye meg. Mármint a szerelmet.

 

– Ezt írod: „beteljesedett minden/ hiány amitől féltél”. Ezek kibeszélése, megfogalmazása néhol úgy tűnik, mintha felszakadna, egy szuszra fogalmazódna meg, ezt erősítik a központozás nélküli sorok is. Egyfajta terápia ez számodra, vagy egyszerűen „csak” helyzetjelentés?

 

– Azt gondolom, hogy helyzetjelentések ezek. Nem terápia, bár valamiféle légszomj rám szokott jönni, ha pár napig nem írok le semmit, vagy nem csiszolgatok valami írást, de szerintem ezzel mind valahogy így vagyunk. És nem érzem, hogy „meggyógyulnék” írás közben, Okés, lehet, hogy a költő valahol a lelkében kicsit „beteg”, mert ez a túlérzékenység „beteges” – lehet –, bár lehet, hogy ezt többen kikérnék magunknak; de érted, hogy értem, na. Ezért nem terápiaként járok rá a billentyűzetre. Hanem húzza meg vonja valami az embert, hogy írjon. De ezt nem akarom túllihegni. Költő vagyok és írom a verseimet, olyanokat, amiket én tudok. És lehet, egy pszichológus ezeket látleletnek vagy terápiának nevezné, nem tudom. Viszont az jó lenne, ha a világnak a vers terápia lenne. De ez megint jó „fennköltérzelgősközhelyes” így.

 

– A múlt–jelen motívuma gyakran előkerül a verseidben, anélkül, hogy értékítéletet tudnánk hozzá fűzni („ha belegondolok csak a most van szeretni is most a legjobb”; „a múlt árvasága az enyém is”; „csak a nincs van ő mondja meg ki vagy”, „elültetted magad a múltba”; „minden időt lekésve a mostban/virágzom” stb.). A kiszolgáltattságunk mintha az idő függvénye is lenne?

 

– „Az idő, Balogh úr, az idő”, mondják a Hahó, Öcsi! című magyar ifjúsági filmben. (Gyerekkoromban nagyon szerettem, és most beugrott, mert az is az időről szól, mégpedig a rohanóról.) Nyomasztó ez, igen, de az idő függvénye is sok minden, persze. Személy szerint is fura viszonyban voltam mindig az idővel, a biológiaival és a napi idővel is… Nálam és velem a feje tetejére áll az idő, a magánéletben és a civil szférában egyaránt – hogy egy régi csoporttársamat idézzem. Közben pedig gyűjtöm a karórákat. Egyszerűen nem bírok csak úgy elmenni egy órás kirakat előtt. De a lényeg, hogy az elvont, filozófiai idősíkokban nincs linearitás, és azt hiszem, az én életemben sincs. Viszont csak a versekben tudom nyakon csípni a múltat, a jelent és a jövőt. Itt és így léteznek számomra leginkább.

 

– Nem egy esetben József Attila verssorait hallottam ki verseid mögül, de hommage-szinten megjelenik Dsida Jenő, Krúdy Gyula, Borbély Szilárd, Kölcsey Ferenc is, nem egy esetben pedig a beatnemzedék verssorai vagy annak cáfolatai is visszaköszönnek. Széles merítése ez a kedvenc íróknak/költőknek, mi az, ami Nagy Zsuka számára közös vagy fontos ezekben az alkotókban?

 

– Az a közös, hogy szeretem és tisztelem őket, és valahogy odaszövődnek a verssorok közé, nem tudom, jó-e ez, de így van. És hát a nevén említett szerzők mind valahová idevalósiak, és/vagy közük van valahogyan ehhez a szabolcsi, szatmári világhoz, ehhez a régióhoz köthetők, ha át is ívelnek a mai határokon túlra is. A beatnemzedék pedig maga az önfelszabadító tágas szabadság. Szentencia-graffitijeivel, életérzéseivel, sztorijaival.

 

– A vidéki léthelyzet kiszolgáltatottsága nem egy esetben a gyermeki nézőpont kegyetlenségével párosul – könnyebb kimondani, szembenézni egy ilyen nézőpontból a „hozzánevelsz a halálhoz” kérdéséhez?

 

– Talán könnyebb, igen. Talán rendítőbb is, de ez a gyermeki szemlélő, ez a belső én, természeténél fogva, a naivitást, a tisztaságot, a tapasztalatlanságot próbálja adni, azt, hogy mennyi mindent kell megélni, amíg felnövünk, hogy nem ússzuk meg a drámákat, valaki mindig „hozzánevel a halálhoz”. És ez fáj.

 

– Ciklusvizuáloknak nevezed Fekete József Jofo ciklusválasztó illusztrációit. Hogyan készült el egy-egy ilyen vizuál?

 

– Azt szerettem volna, ha ciklusok nélkül rendeződik a kötet. Csak úgy, részek nélkül, egymás utáni versekkel, de nem így adták magukat. Több, amolyan folytatásos vers született. Így be kellett látnom, hogy ciklusokba kell rendeznem őket, viszont címeket nem szerettem volna adni az egyes egységeknek. Jofóval volt egy közös munkánk már A Vörös Postakocsi online felületén (avorospostakocsi.hu.), trek címmel ment 13 hétig egy verspiktogram-sorozat. Jofo a trekversekre készített piktogramokat, és ezeket közölte a lap. Ezen klassz közös melón felbuzdulva kértem fel, hogy készítsen ciklusvizuálokat az egyes kötetrészek elé. Elküldtem neki a kéziratot, megbeszéltük, hogy hová kellenek vizuálok, kapcsolatban maradtunk, és mikor elkészült egy vagy kettő, aztán az összes, akkor találkoztunk egy presszóban és megnéztem őket.

 

Annyit beszéltünk még meg előzetesen, hogy a könyv formája négyzet alakú lesz. Jofo ezért arra gondolt, hogy bakelit nagyságú körökbe, amolyan ex librisekbe fog rajzolni. Így lettek kör alakúak a képek, és abszolút ex librisei az egyes versrészeknek. Énszerintem nagyon szép és kifejező vizuálok. Mert az is cél volt, hogy ne csak egy verseskötet legyen ez a könyv, hanem egy esztétikai tárgy is. És szerencsére az Orpheusz Kiadó nagyon szép könyveket csinál. (Jut eszembe, egyébként a trekekből is készült kábé 100 kézzel készült, kis, ellenőrző füzet nagyságú verspiktogram-füzet. Nagyon szeretem az ilyen munkákat. Amolyan „lírai versfanzine-ok” ezek.)

 

– Utánabogarásztam egy picit, ki mit nyilatkozik rólad, a kötetedről – a kitűnő költő, fordító Falcsik Mari neve felbukkan egy veled készült interjúban, illetve Falcsik egy interjúban a nagyon tehetségesek között említ. Elárulnál valamit erről a barátságról?

 

– Falcsik Marival két éve Nyíregyházán a megyei és városi könyvtárban találkoztam egy nőnapi műsoron. Mindkettőnket – többedmagunkkal – beszélgetni és felolvasni hívtak meg. A program után a szereplőkkel együtt még beszélgettünk kicsit. Marival aztán sem veszítettük szem elől egymást. Meglepve tapasztaltam az elmúlt két évben, hogy Mari figyel rám, beszél hozzám, véleményez, kommentál. Megtisztelő és meglepő is volt számomra, hogy mennyire érti, érzi, amit csinálok. Pedig igen karakteres, kritikus ember. Ha nem tetszik neki valami, simán megmondja, ha tetszik neki, akkor is. És a küllők tetszettek neki. És persze, ez tök jó.

 

Ő volt az egyik – Antal Balázs barátom mellett –, aki azt mondta, hogy jobb lett volna a hosszabb kötetcím. Mari bizonyos értelemben felszabadít, bizonyos értelemben megreguláz, viszont a költői én jogosultságát erősíti bennem, amire alkatomnál fogva szükségem van. És ez persze, megint jó. Köszönet érte neki.

 

Vannak még hozzám közel álló költők, akiket szívvel említek meg. Az ő rám figyelésük és szeretetük is megtartó erő. Ők Tóth Erzsébet és Rakovszky Zsuzsa.

 

– Magyartanárként dolgozol, vers­pikto­gramokat, képzőművészeti tárlatokhoz szövegeket, versbeszédeket, megnyitókat írsz a versírás mellett – hogyan lehet közös nevezőre hozni, időt szakítani mindegyikre?

 

– Úgy, hogy állandóan idő- és szerepzavarban vagyok.

 

 

 

Nagy Zsuka 1977-ben született Nyíregyházán. Költő, író, tanár. A Vörös Postakocsi online folyóirat munkatársa, a Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle szerkesztője. Kötetei: Mégismarionett (Parnasszus, 2008), küllők, sávok (Orpheusz, 2017). Második kötetéért megkapta a Ratkó József-díjat, valamint a Tokaji Írótábor Nagydíját.
 
 
 

 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter